A Zene az életem, X. rész,

2012.június 8-án  65 éves lettem, augusztus óta nyugdíjas vagyok, sok idöm van mindenre, tehát a zenélésre, festésre, az ÉLETRE – még ha be-bejárok is néhány órácskát régi munkahelyemre. Jó érzés tudni, hogy még kellek nekik.

De menjünk vissza 4 évet, 2009 szeptember 16-ig. Ez – ha jól emlékszem, egy szerdai nap volt. Feleségem délutáni szolgálatban a Természetrajzi Muzeumban, én egy WESTERN filmet nézve (McKenna aranya) üldögélek a fotelban, nyakamban a gyakorló gitár, amelyikkel filmnézés közben akár 2 óra hosszát is „szárazon“ gyakorolhatok – egyszer csak cseng a telefon.

A PARK AVENUE egykori basszusgitárosa hívott fel, hogy mit szólnék hozzá, ha újraalakítanánk a zenekart? Azonnal igen-t mondtam, minden megfontolás nélkül. Hiszen amúgyis zenei „üresjáratom“ volt, a 40 szám a musicalhez elkészült, éppen megint egy újabb „utat“ kerestem a zenélés terén.

Szükre fogom: a zenekar 2009 november 1-én megalakult. A meglévö 5 saját számhoz elég gyorsan összehoztunk még 11 további számot, ezeket gyakoroltuk aztán folyamatosan. Büszkeségeim, a “Shine on you crazy diamond” és a “Comfortably Numb” a PINK FLOYD-tól igazán jól szóltak, megtanultam öket tökéletesen, az elsöt az eredeti LP után, a másikat pedig a P.U.L.S.E. koncertfelvétel után, hangról-hangra.

Sajnos a régi betegségei a zenekarnak nem hogy megszüntek volna, de mégjobban fokozódtak. A zenélés teljesen háttérbe szorult, számomra kibírhatatlan volt az énekesnöi - kultusz, a végnélküli üldögélések az elmesélések tömkelegével, úgyhogy a veszekedések részemröl már elöre programozva voltak, mert én csak egyet akartam: ZENÉLNI, így aztán néhány hónap múlva már mentem volna is tölük. 2009 Karácsonyára megleptem magamat egy vadonatúj MARSHALL-modellel, egy fehér színü erösítö és hangfal. Csodálatosan jól szól a mai napig is. (Néha lehozom a régészeti pincébe, és megbömböltetem – hadd rogyadozzanak az ódon terméskö oszlopok, amelyeken a NEUES SCHLOSS (Új Vár) nyugszik.)

Volt egy fellépésünk 2010 novemberében, nagyon nagy sikerrel, de ez már engemet nem érdekelt. Egyre jobban saját szerzeményeket akartam játszani és nem utánjátszani. Újabb vitatkozások jöttek – mígnem 2011 márciusában otthagytam öket.

Nagy kö esett le a szívemröl. Elkezdtem intenzíven saját számokat komponálni. De ugyanígy, nagyon intenzíven festettem is. Ennek következtében sikerült egy kiállítást csinálnom, ahol jócskán adtam el képeket. Ennek köszönhetöen, vettem egy méregdrága multieffekt – készüléket.

Vissza a zenéhez: újfajta melódiákat fedeztem föl, újfajta játszási módokra jöttem rá, a zenélés ismét teljes örömet nyújtott. (És nyújt a mai napig is.)

Talán nem esem az öndicsekvés, öndícséret, beképzeltség gyanújába, ha meg merem kockáztatni, hogy egyfajta saját gitározási stílust fejlesztettem ki – a saját stílusomat.

Elkészült 2012 nyaráig 22 szám. Ebböl kiválasztottam 15-öt, és följátszottam öket CD-re. 1 óra és 22 percnyi lett a játékidö.

Nagyon ki kell hangsúlyoznom, hogy ezek nem kész, kidolgozott számok voltak, hanem nyers állapotban lévök, amelyeknek az volt az egyetlen célja, hogy ha egy zenész komolyan érdeklödne a velem való együttmüködésre, akkor meg tudjam neki mutatni, hogy miröl isvan szó egyáltalán.A kidolgozás az egy majdani zenekar feladata lenne – valamikor… 

Aztán 2012 nyarán megint valami furcsa folog történt : ahogy hazamentünk Békésre, szétosztottam ismeröseim és barátaim körében ebböl az újfajta zenei anyagomból ca. 40 CD-t. Hogy elkerüljek egy csomó oknélküli vitatkozást és magyarázkodást, ráírtam a CD fedölapjára, hogy egy kifejezetten nyers zenei anyagról van szó, tehát meghallgatni ugyan meg lehet, de egy elbírálás még korai lenne. Még annyi megjegyzést tettem oda : ha valakinek mégis bizonyos részek tetszenének, örülnék neki, ha tudatnák velem – ugyanúgy, minden javaslatot örömmel fogadok. Mindamellett ebbe az anyagba nagyon sok munka volt belefektetve.

Természetesen jött az udvarias « engem Santanára“ emlékeztet motyogás, volt akivel találkoztam, és örömömre azt mondta : « -Gabi, ez csodálatos » - de volt olyan valaki is, aki kerek-perec kijelentette, neki nem tetszik.

A Facebook-on is jöttek nagyon jó tetszésnyilvánítások, de azoktól, akiktöl konkrétan vártam, hogy legalább hümmögjenek rá valamit – nos, azoktól megintcsak egy mukkot sem hallottam.

Ebböl nem azt a következtetést vontam le, hogy rossz lett volna az, amit csináltam, (ugyanis életemben elöször most voltam teljesen megelégedve a munkámmal és gitározási tudományommal – jobban már nem is hinném, hogy fejlödni fogok)  – hanem kerestem és nem értettem meg a hallgatásuk  okát.

Természetesen nagyon nehéz egy házat a tervrajz alapján elképzelni, vagy ha egy ruhatervezö egy új ruhát rajzol – csak ök, a tervezök látják a kész terméket. Mint ahogy én is hallottam a zeneszámaim kész változatait, hallottam a hegedük tremolóját, a hárfát, a téli lovasszánkó csilingelését, a szólógitárok párbaját, a bombasztikus dobokat, a szaxofon lágy búgását, az éneket – mert az alkotó fantáziája égett – ég  bennem ! De a jóindulat meg tudta volna mások fantáziáját is mozgatni. Nem mozgatta meg. (Nem hinném, hogy ez csak merö fantáziatlanság miatt történt így…)

Bizony, elfog a szomorúság, ha arra gondolok,hogy immár a 66-ik évemen túl topogok, nincs mit szépíteni, elmúlik lassan a bennem égö zenész-láz, elmúlik az akarás, föl kell adnom ezt is, mint annyi mást már életemben föl kellett adnom.

Aztán 2012 szeptemberében, ahogy otthon voltunk, még valami föltünt: azok a fontos személyek, akikkel ezidáig odahaza nem csak, hogy baráti vagy jóismerösi kapcsolatban álltam, hanem örajtuk is múlott, hogy a régi idök muzsikusait elejtsék avagy fölemeljék – nos, ezek az általam fontosnak tartott emberek - mintha mind kerültek volna. Vagy csak véletlen volt ? Van ekkora véletlen ?

Egy délután, amikor a Liget gesztenyefái alatt nézegettük az öszi napsugárban barnán megcsillanó és a földön tovaguruló, hulló gesztenyéket, valami felismerésféle derengett fel bennem.

Így szóltam Feleségemhez :  « - Én nem is tudom… de… az  az érzésem, mintha… -  idehaza a személyem kényelmetlenné vált volna.  Kulacs lett kényelmetlen és felesleges. Hiszen mit kezdjen a város egy olyan öregedö valamikori zenésszel, aki ráadásul nem is otthon él, aki egy évben csak egyszer bukkan fel ? – Hiszen itt vannak a jó zenekarok, a jó zenészek, a fiatal zenészek – övék ma Békés!“

  – Feleségem csak hümmögött erre, mondván: “Ezt neked kell tudni, te érzed, de annak ellenére, hogy nem sokat értek magyarul – mégis, láttam egyesek hozzád való hozzáállását - hát, lehet, hogy igazad van. Habár voltak kivételek is, de látom én mégis, mennyire szenvedsz  emiatt.”

Végül is ezzel a megkeseredett érzéssel  jöttem ide vissza, Stuttgartba.

 Azonban ez az érzés nem volt újkeletü. Valamikor, talán 2004-ben történt, hogy sikerült egy hétre pont akkor hazamennem (egyedül), amikor a Madzagfalvi Napok ünnepségei voltak.

Már a délelötti órákban hatalmas tömeg kavargott a Ligetben. A színpadon egy zenekar felszerelése állott: a REPUBLIK együttesé. Ennyit tudtam csak  róluk. Valaki mesélte is, hogy ide járnak már évek óta, itt vették fel Békésen több számukat, olvastam róluk, hogy kifejezetten kedvenc sztárjai a békési közönségnek – ami bizony irígységgel töltött el.

Föltünt egy fiatalember. A viselkedése valahogy  ismerösnek tünt – mintha magamat láttam volna egykori nagy utcabálakon, amikor én fürödtem a közönség ünneplésében.

A fiatalember - kezében egy nagy korsó sörrel - ott járkált a Rendezvény Tér sátrai között, miközben ezzel–azzal is leállt. Koccintottak, hátbaveregették, átölelték. Fiatal lányok vihogtak elpirulva, miközben szégyenlösen nézték.

Majd valaki megérintette a vállam: egy régi barátom, aki úgyszintén velünk együtt élte át az egykori boldog békési idönket, ö állt mellettem.

 “ – Gyere, bemutatlak valakinek” – szólt, és már indult is – ennek a fiatal srácnak az irányába. Arrébb vonta, majd intett nekem.

“- Gabi, bemutatom neked Patai Tamást. Ö a Republik együttes gitárosa!” – én pedig nyújtottam a kezem.

A srác kérdöen nézett ránk. Barátom így folytatta: “ – Tamás, bemutatom neked…khm…Balázs Gabit…khm…ö valamikor itt…khm…zenélgetett…” A gitáros közömbös tekintettel végigmért. Váltottunk néhány udvarias szót. Már éppen akartam neki pár szót mondani arról, hogy azért ez itt valaha egy picivel több volt, mint “zenélgetett”, és hogy Stuttgartban aktívan gitározom, de valaki a rajongói közül rákiáltott, hogy “Tamááás…!” – mire szó nélkül otthagyott bennünket, odament a kiáltóhoz aki egy újabb teli korsót nyújtott felé, és még másik háromtól is közrefogva itták vidáman a sörüket.

 Én pedig megrökönyödve álltam ott egymagam, miután barátom vöröslö képpel valamit motyogott, hogy valakivel beszélnie kell.

Valóban csak zenélgetés volt? Azok a dicsö, nagy évek idehaza? Nem volt az több? Nem volt az a mi ifjúságunk, a mi életünk?

Hát ezért zenéltünk szinte éjjel – nappal?! Hogy harmincegynéhány év múlva ennyit mondjanak csak rólam: “…khm…itt zenélgetett…” ?

Ezek szerint szó sincs arról, hogy bárki is büszke lenne rám.

Ezek az ifjú, sikeres zenészek, a Republik tagjai délután aztán felléptek, a közönség tombolt – ami a zenéjüket illeti nekem nem tetszett, de ebben már benne volt a fájdalom, az irígység, a csalódás, annak az érzése: “ – téged már elfelejtettek.”

Hát, ez az érzés újult ki bennem 2012-ben.

 Volt még egy tervem: szerettem volna 2013-ban, életemben még egyszer – és utoljára – a FLOWERS együttes tagjaival egy nosztalgiakoncertet csinálni. Elképzelésem szerint a Flowers játszott volna 1,5 órát, ezután én léptem volna föl egyedül, a saját szerzeményeim közül néhány számot eljátszani, és az estét a TORONYBAND fellépése zárta volna le. Ez az elképzelés aztán el lett dobva, soha többé nem lesz már megcsinálva, mert felismertem, hogy ilyesmi Békésen már senkit sem érdekel – legföképp a mai rendezvények szervezöit és csinálóit nem. És el is ment a kedvem az egésztöl. Ahogy “Egyszer volt Budán kutyavásár” ugyanúgy – csak  EGYSZER VOLT BÉKÉSEN NOSZTALGIAKONCERT!

 Azonban volt egy szívet melengetö, különös történet:

- A TORONYBAND próbált. Én is ott voltam és beszálltam, néhány számot közösen eljátszani velük. Föltünt kint egy nagymamakorú asszony, ölében egy kicsi fiút tartva, aki nagyon nyújtogatta a nyakát befelé. Feleségem, aki kívül állt, ezt így mesélte el késöbb: “ – A kicsi már a babakocsiban csápolt, nyújtogatta a kezét lefele, a nyitott ajtó felé, ahonnan kihallatszott, ahogy játsztok. A nagyanyja fölvette a karjába, és odavitte az ajtóhoz. A kisfiú megbüvölten nézte, ahogy Adorján Laci ujjai a basszusgitáron mozogtak. Majd valamelyik számnál Rigó Jancsi a dobos egy pörgetést csinált, mire a kicsi összeráncolva a homlokát ránézett, mintha azt mondta volna: - Mit zavarod meg az én odafigyelésemet ahhoz a furcsa brummogó bothoz a bácsi kezében?! - Majd a nagyanyjának be kellett vinni a terembe a kicsit, hogy lásson  benneteket is.”

A szünetben aztán elmesélték a fiúk, hogy a kicsit hozzák minden próbára, ahogy azután a nagyanyja elmesélte, szinte érzi, a csütörtököket, nyugtalan – hozni kell. Én csak bámultam erre a csodára. Erre a 2,5 éves (kettö és fél éves) kisfiúra, mert ilyen jelenséggel még nem találkoztam. De folytatása is van. Szombaton a TORONYBAND Muronyban játszott a Falunapon. (Még mindig 2012-öt írunk.) Délelött találkoztunk a Fötéren egy fiatal házaspárral, akik ezt a kisfiút tolták a babakocsiban – vagyis a szüleivel. Elmeséltem, hogy mennyire csodálom ez a kisfiút, aki két és fél évesen már ennyire rajong a zenéért. Mutattak fotót, ahol a kicsi egy földön fekvö gitárt penget. Ó Istenem! Mint valaha én,  4 évesen az Andrádiék nagybögöjét! (Könyvem: Lépések az idöben/A nagybögö c. elbeszélésben ahogy ezt le is írom.) Este kihozták a kisfiút Muronyba, aki nagy élvezettel ült az apja karjában, direkt a zenekar elött, jobb és baloldalt dübörögtek a nagy kierösítö hangfalak, de a kisfiút ez nem zavarta. Megsimogattam azt az aranyos kis fejét – és adtam neki egy pengetöt. Elvette, rámnézett, majd elkezdte kicsiny ujjaival le-fel mozgatni. Tehát tudta, hogy mire való.

Kicsi fiú! Kísérjen ez a pengetö a zenész utad felé, majd zenész utadon! Legyen ez a talizmánod! Te még nem tudod, de már érzed : a zene lesz az elhivatottságod ! Mint ahogy egykoron ezt én is éreztem, de még nem tudtam, hogy a zenélés lesz az elhivatottságom, az életem. Akkor, amikor 4 éves koromban elöször pengettem meg a nagybögö vastag húrjait. Vannak hát csodák – vagy inkább úgy mondanám : vannak még csodák. Mi, az elkopottak, lassan eltününk, hogy helyet adjunk az új elhivatottaknak.

2013 április 30-án fölléptem itt, nem messze Stuttgarttól a saját számaimmal, régi dobos barátom zenekarának az elöprogrammja ként. Ezt úgy oldottam meg, hogy a kíséretet rájátszottam egy négysávos kazettásmagnóra, és élöben szólóztam hozzá, amit itt meg is lehet az Interneten nézni : Youtube Concert with Gabor 1, Youtube Concert with Gabor 2, Youtube Concert with Gabor 3 … és így tovább, egészen Youtube Concert with Gabor 9 –ig. Ha ezeket egyenként beadja a Tisztelt Olvasó a keresöbe, akkor megtekintheti a 9 fölvételemet. Jó szórakozást hozzá !

Még valamit szeretnék ideírni: most, ebben az évben is, annyian kérdezték otthonlétemkor, hogy « Gabi, van még honvágyad ? Mikor léptek föl megint ? Nem jössz végleg haza ? Festesz még ? » - És ezek a kérdések újra és újra elgondolkoztatnak, mert akkor hát mi is az igazság ?

Nagyon sok békési barátom és ismerösöm nem felejtett el. Tudják, hogy zenélek, festek, írok. Másrészt minden próbálkozásom sikertelen maradt, talán, mert a hivatalos személyek számára, akik mindenek fölött döntenek, már nem létezek? De talán éppen emiatt is: olvastam egy rám nagyon találó mondást, mely annyira illik hozzám, hogy szinte mottómmá vált : AHOL SAS VOLTÁL, NE MENJ VISSZA VERÉBNEK !

Nem fogok visszamenni!

2013 novemberében felkeresett a dobos barátom, hogy a zenekar egyhangúlag kér, ha kedvem van, szálljak be hozzájuk. Ez a zenekar elött léptem föl akor, árilis 30-án, és azóta beszélik egymás között, hogy jó lenne, ha velük játszanék.

Spontán igent mondtam.

 És ezzel elértem a végéhez. A ZENE AZ ÉLETEM ! Az is fog maradni, de az ezután következö fejezet már csak az én saját személyemröl szól, ez pedig semmi, jelentéktelen, ezt már csak le kell élnem, de nem kell többé leírnom.

© Balázs Gábor

2013. November 20.