A zene az életem

A zene az életem

A Zene az életem 10

Balázs Gábor – ismerőseinek Kulacs - visszaemlékezései a fiatalságra, zenére, barátságra…

2015. május 04. - BBéci

A Zene az életem, X. rész,

 385341_421243494611997_1402239711_n_2.jpg

 

2012.június 8-án  65 éves lettem, augusztus óta nyugdíjas vagyok, sok idöm van mindenre, tehát a zenélésre, festésre, az ÉLETRE – még ha be-bejárok is néhány órácskát régi munkahelyemre. Jó érzés tudni, hogy még kellek nekik.

 

De menjünk vissza 4 évet, 2009 szeptember 16-ig. Ez – ha jól emlékszem, egy szerdai nap volt. Feleségem délutáni szolgálatban a Természetrajzi Muzeumban, én egy WESTERN filmet nézve (McKenna aranya) üldögélek a fotelban, nyakamban a gyakorló gitár, amelyikkel filmnézés közben akár 2 óra hosszát is „szárazon“ gyakorolhatok – egyszer csak cseng a telefon.


A PARK AVENUE egykori basszusgitárosa hívott fel, hogy mit szólnék hozzá, ha újraalakítanánk a zenekart? Azonnal igen-t mondtam, minden megfontolás nélkül. Hiszen amúgyis zenei „üresjáratom“ volt, a 40 szám a musicalhez elkészült, éppen megint egy újabb „utat“ kerestem a zenélés terén.

 

Szükre fogom: a zenekar 2009 november 1-én megalakult. A meglévö 5 saját számhoz elég gyorsan összehoztunk még 11 további számot, ezeket gyakoroltuk aztán folyamatosan. Büszkeségeim, a “Shine on you crazy diamond” és a “Comfortably Numb” a PINK FLOYD-tól igazán jól szóltak, megtanultam öket tökéletesen, az elsöt az eredeti LP után, a másikat pedig a P.U.L.S.E. koncertfelvétel után, hangról-hangra.

Sajnos a régi betegségei a zenekarnak nem hogy megszüntek volna, de mégjobban fokozódtak. A zenélés teljesen háttérbe szorult, számomra kibírhatatlan volt az énekesnöi - kultusz, a végnélküli üldögélések az elmesélések tömkelegével, úgyhogy a veszekedések részemröl már elöre programozva voltak, mert én csak egyet akartam: ZENÉLNI, így aztán néhány hónap múlva már mentem volna is tölük. 2009 Karácsonyára megleptem magamat egy vadonatúj MARSHALL-modellel, egy fehér színü erösítö és hangfal. Csodálatosan jól szól a mai napig is. (Néha lehozom a régészeti pincébe, és megbömböltetem – hadd rogyadozzanak az ódon terméskö oszlopok, amelyeken a NEUES SCHLOSS (Új Vár) nyugszik.)

 

Volt egy fellépésünk 2010 novemberében, nagyon nagy sikerrel, de ez már engemet nem érdekelt. Egyre jobban saját szerzeményeket akartam játszani és nem utánjátszani. Újabb vitatkozások jöttek – mígnem 2011 márciusában otthagytam öket.

 

Nagy kö esett le a szívemröl. Elkezdtem intenzíven saját számokat komponálni. De ugyanígy, nagyon intenzíven festettem is. Ennek következtében sikerült egy kiállítást csinálnom, ahol jócskán adtam el képeket. Ennek köszönhetöen, vettem egy méregdrága multieffekt – készüléket.

 10277088_633464226723255_7860991947131731422_n.jpg

Vissza a zenéhez: újfajta melódiákat fedeztem föl, újfajta játszási módokra jöttem rá, a zenélés ismét teljes örömet nyújtott. (És nyújt a mai napig is.)

Talán nem esem az öndicsekvés, öndícséret, beképzeltség gyanújába, ha meg merem kockáztatni, hogy egyfajta saját gitározási stílust fejlesztettem ki – a saját stílusomat.

 

Elkészült 2012 nyaráig 22 szám. Ebböl kiválasztottam 15-öt, és följátszottam öket CD-re. 1 óra és 22 percnyi lett a játékidö.

 

Nagyon ki kell hangsúlyoznom, hogy ezek nem kész, kidolgozott számok voltak, hanem nyers állapotban lévök, amelyeknek az volt az egyetlen célja, hogy ha egy zenész komolyan érdeklödne a velem való együttmüködésre, akkor meg tudjam neki mutatni, hogy miröl isvan szó egyáltalán.A kidolgozás az egy majdani zenekar feladata lenne – valamikor… 

 

Aztán 2012 nyarán megint valami furcsa folog történt : ahogy hazamentünk Békésre, szétosztottam ismeröseim és barátaim körében ebböl az újfajta zenei anyagomból ca. 40 CD-t. Hogy elkerüljek egy csomó oknélküli vitatkozást és magyarázkodást, ráírtam a CD fedölapjára, hogy egy kifejezetten nyers zenei anyagról van szó, tehát meghallgatni ugyan meg lehet, de egy elbírálás még korai lenne. Még annyi megjegyzést tettem oda : ha valakinek mégis bizonyos részek tetszenének, örülnék neki, ha tudatnák velem – ugyanúgy, minden javaslatot örömmel fogadok. Mindamellett ebbe az anyagba nagyon sok munka volt belefektetve.

Természetesen jött az udvarias « engem Santanára“ emlékeztet motyogás, volt akivel találkoztam, és örömömre azt mondta : « -Gabi, ez csodálatos » - de volt olyan valaki is, aki kerek-perec kijelentette, neki nem tetszik.

A Facebook-on is jöttek nagyon jó tetszésnyilvánítások, de azoktól, akiktöl konkrétan vártam, hogy legalább hümmögjenek rá valamit – nos, azoktól megintcsak egy mukkot sem hallottam.

 

Ebböl nem azt a következtetést vontam le, hogy rossz lett volna az, amit csináltam, (ugyanis életemben elöször most voltam teljesen megelégedve a munkámmal és gitározási tudományommal – jobban már nem is hinném, hogy fejlödni fogok)  – hanem kerestem és nem értettem meg a hallgatásuk  okát.

 

Természetesen nagyon nehéz egy házat a tervrajz alapján elképzelni, vagy ha egy ruhatervezö egy új ruhát rajzol – csak ök, a tervezök látják a kész terméket. Mint ahogy én is hallottam a zeneszámaim kész változatait, hallottam a hegedük tremolóját, a hárfát, a téli lovasszánkó csilingelését, a szólógitárok párbaját, a bombasztikus dobokat, a szaxofon lágy búgását, az éneket – mert az alkotó fantáziája égett – ég  bennem ! De a jóindulat meg tudta volna mások fantáziáját is mozgatni. Nem mozgatta meg. (Nem hinném, hogy ez csak merö fantáziatlanság miatt történt így…)

 

Bizony, elfog a szomorúság, ha arra gondolok,hogy immár a 66-ik évemen túl topogok, nincs mit szépíteni, elmúlik lassan a bennem égö zenész-láz, elmúlik az akarás, föl kell adnom ezt is, mint annyi mást már életemben föl kellett adnom.

 

Aztán 2012 szeptemberében, ahogy otthon voltunk, még valami föltünt: azok a fontos személyek, akikkel ezidáig odahaza nem csak, hogy baráti vagy jóismerösi kapcsolatban álltam, hanem örajtuk is múlott, hogy a régi idök muzsikusait elejtsék avagy fölemeljék – nos, ezek az általam fontosnak tartott emberek - mintha mind kerültek volna. Vagy csak véletlen volt ? Van ekkora véletlen ?

 

Egy délután, amikor a Liget gesztenyefái alatt nézegettük az öszi napsugárban barnán megcsillanó és a földön tovaguruló, hulló gesztenyéket, valami felismerésféle derengett fel bennem.

 

Így szóltam Feleségemhez :  « - Én nem is tudom… de… az  az érzésem, mintha… -  idehaza a személyem kényelmetlenné vált volna.  Kulacs lett kényelmetlen és felesleges. Hiszen mit kezdjen a város egy olyan öregedö valamikori zenésszel, aki ráadásul nem is otthon él, aki egy évben csak egyszer bukkan fel ? – Hiszen itt vannak a jó zenekarok, a jó zenészek, a fiatal zenészek – övék ma Békés!“

   Feleségem csak hümmögött erre, mondván: “Ezt neked kell tudni, te érzed, de annak ellenére, hogy nem sokat értek magyarul – mégis, láttam egyesek hozzád való hozzáállását - hát, lehet, hogy igazad van. Habár voltak kivételek is, de látom én mégis, mennyire szenvedsz  emiatt.”

Végül is ezzel a megkeseredett érzéssel  jöttem ide vissza, Stuttgartba.

 Azonban ez az érzés nem volt újkeletü. Valamikor, talán 2004-ben történt, hogy sikerült egy hétre pont akkor hazamennem (egyedül), amikor a Madzagfalvi Napok ünnepségei voltak.

Már a délelötti órákban hatalmas tömeg kavargott a Ligetben. A színpadon egy zenekar felszerelése állott: a REPUBLIK együttesé. Ennyit tudtam csak  róluk. Valaki mesélte is, hogy ide járnak már évek óta, itt vették fel Békésen több számukat, olvastam róluk, hogy kifejezetten kedvenc sztárjai a békési közönségnek – ami bizony irígységgel töltött el.

Föltünt egy fiatalember. A viselkedése valahogy  ismerösnek tünt – mintha magamat láttam volna egykori nagy utcabálakon, amikor én fürödtem a közönség ünneplésében.

A fiatalember - kezében egy nagy korsó sörrel - ott járkált a Rendezvény Tér sátrai között, miközben ezzel–azzal is leállt. Koccintottak, hátbaveregették, átölelték. Fiatal lányok vihogtak elpirulva, miközben szégyenlösen nézték.

Majd valaki megérintette a vállam: egy régi barátom, aki úgyszintén velünk együtt élte át az egykori boldog békési idönket, ö állt mellettem.

 “ – Gyere, bemutatlak valakinek” – szólt, és már indult is – ennek a fiatal srácnak az irányába. Arrébb vonta, majd intett nekem.

“- Gabi, bemutatom neked Patai Tamást. Ö a Republik együttes gitárosa!” – én pedig nyújtottam a kezem.

A srác kérdöen nézett ránk. Barátom így folytatta: “ – Tamás, bemutatom neked…khm…Balázs Gabit…khm…ö valamikor itt…khm…zenélgetett…” A gitáros közömbös tekintettel végigmért. Váltottunk néhány udvarias szót. Már éppen akartam neki pár szót mondani arról, hogy azért ez itt valaha egy picivel több volt, mint “zenélgetett”, és hogy Stuttgartban aktívan gitározom, de valaki a rajongói közül rákiáltott, hogy “Tamááás…!” – mire szó nélkül otthagyott bennünket, odament a kiáltóhoz aki egy újabb teli korsót nyújtott felé, és még másik háromtól is közrefogva itták vidáman a sörüket.

 Én pedig megrökönyödve álltam ott egymagam, miután barátom vöröslö képpel valamit motyogott, hogy valakivel beszélnie kell.

Valóban csak zenélgetés volt? Azok a dicsö, nagy évek idehaza? Nem volt az több? Nem volt az a mi ifjúságunk, a mi életünk?

Hát ezért zenéltünk szinte éjjel – nappal?! Hogy harmincegynéhány év múlva ennyit mondjanak csak rólam: “…khm…itt zenélgetett…” ?

Ezek szerint szó sincs arról, hogy bárki is büszke lenne rám.

Ezek az ifjú, sikeres zenészek, a Republik tagjai délután aztán felléptek, a közönség tombolt – ami a zenéjüket illeti nekem nem tetszett, de ebben már benne volt a fájdalom, az irígység, a csalódás, annak az érzése: “ – téged már elfelejtettek.”

Hát, ez az érzés újult ki bennem 2012-ben.

 Volt még egy tervem: szerettem volna 2013-ban, életemben még egyszer – és utoljára – a FLOWERS együttes tagjaival egy nosztalgiakoncertet csinálni. Elképzelésem szerint a Flowers játszott volna 1,5 órát, ezután én léptem volna föl egyedül, a saját szerzeményeim közül néhány számot eljátszani, és az estét a TORONYBAND fellépése zárta volna le. Ez az elképzelés aztán el lett dobva, soha többé nem lesz már megcsinálva, mert felismertem, hogy ilyesmi Békésen már senkit sem érdekel – legföképp a mai rendezvények szervezöit és csinálóit nem. És el is ment a kedvem az egésztöl. Ahogy “Egyszer volt Budán kutyavásár” ugyanúgy – csak  EGYSZER VOLT BÉKÉSEN NOSZTALGIAKONCERT!

 Azonban volt egy szívet melengetö, különös történet:

 11057291_453253334851441_2674622487954543584_n_1.jpg

- A TORONYBAND próbált. Én is ott voltam és beszálltam, néhány számot közösen eljátszani velük. Föltünt kint egy nagymamakorú asszony, ölében egy kicsi fiút tartva, aki nagyon nyújtogatta a nyakát befelé. Feleségem, aki kívül állt, ezt így mesélte el késöbb: “ – A kicsi már a babakocsiban csápolt, nyújtogatta a kezét lefele, a nyitott ajtó felé, ahonnan kihallatszott, ahogy játsztok. A nagyanyja fölvette a karjába, és odavitte az ajtóhoz. A kisfiú megbüvölten nézte, ahogy Adorján Laci ujjai a basszusgitáron mozogtak. Majd valamelyik számnál Rigó Jancsi a dobos egy pörgetést csinált, mire a kicsi összeráncolva a homlokát ránézett, mintha azt mondta volna: - Mit zavarod meg az én odafigyelésemet ahhoz a furcsa brummogó bothoz a bácsi kezében?! - Majd a nagyanyjának be kellett vinni a terembe a kicsit, hogy lásson  benneteket is.”

 

A szünetben aztán elmesélték a fiúk, hogy a kicsit hozzák minden próbára, ahogy azután a nagyanyja elmesélte, szinte érzi, a csütörtököket, nyugtalan – hozni kell. Én csak bámultam erre a csodára. Erre a 2,5 éves (kettö és fél éves) kisfiúra, mert ilyen jelenséggel még nem találkoztam. De folytatása is van. Szombaton a TORONYBAND Muronyban játszott a Falunapon. (Még mindig 2012-öt írunk.) Délelött találkoztunk a Fötéren egy fiatal házaspárral, akik ezt a kisfiút tolták a babakocsiban – vagyis a szüleivel. Elmeséltem, hogy mennyire csodálom ez a kisfiút, aki két és fél évesen már ennyire rajong a zenéért. Mutattak fotót, ahol a kicsi egy földön fekvö gitárt penget. Ó Istenem! Mint valaha én,  4 évesen az Andrádiék nagybögöjét! (Könyvem: Lépések az idöben/A nagybögö c. elbeszélésben ahogy ezt le is írom.) Este kihozták a kisfiút Muronyba, aki nagy élvezettel ült az apja karjában, direkt a zenekar elött, jobb és baloldalt dübörögtek a nagy kierösítö hangfalak, de a kisfiút ez nem zavarta. Megsimogattam azt az aranyos kis fejét – és adtam neki egy pengetöt. Elvette, rámnézett, majd elkezdte kicsiny ujjaival le-fel mozgatni. Tehát tudta, hogy mire való.

 

Kicsi fiú! Kísérjen ez a pengetö a zenész utad felé, majd zenész utadon! Legyen ez a talizmánod! Te még nem tudod, de már érzed : a zene lesz az elhivatottságod ! Mint ahogy egykoron ezt én is éreztem, de még nem tudtam, hogy a zenélés lesz az elhivatottságom, az életem. Akkor, amikor 4 éves koromban elöször pengettem meg a nagybögö vastag húrjait. Vannak hát csodák – vagy inkább úgy mondanám : vannak még csodák. Mi, az elkopottak, lassan eltününk, hogy helyet adjunk az új elhivatottaknak.

 

2013 április 30-án fölléptem itt, nem messze Stuttgarttól a saját számaimmal, régi dobos barátom zenekarának az elöprogrammja ként. Ezt úgy oldottam meg, hogy a kíséretet rájátszottam egy négysávos kazettásmagnóra, és élöben szólóztam hozzá, amit itt meg is lehet az Interneten nézni : Youtube Concert with Gabor 1, Youtube Concert with Gabor 2, Youtube Concert with Gabor 3 … és így tovább, egészen Youtube Concert with Gabor 9 –ig. Ha ezeket egyenként beadja a Tisztelt Olvasó a keresöbe, akkor megtekintheti a 9 fölvételemet. Jó szórakozást hozzá !

 

Még valamit szeretnék ideírni: most, ebben az évben is, annyian kérdezték otthonlétemkor, hogy « Gabi, van még honvágyad ? Mikor léptek föl megint ? Nem jössz végleg haza ? Festesz még ? » - És ezek a kérdések újra és újra elgondolkoztatnak, mert akkor hát mi is az igazság ?

384791_248128535256828_1090917201_n.jpg

Nagyon sok békési barátom és ismerösöm nem felejtett el. Tudják, hogy zenélek, festek, írok. Másrészt minden próbálkozásom sikertelen maradt, talán, mert a hivatalos személyek számára, akik mindenek fölött döntenek, már nem létezek? De talán éppen emiatt is: olvastam egy rám nagyon találó mondást, mely annyira illik hozzám, hogy szinte mottómmá vált : AHOL SAS VOLTÁL, NE MENJ VISSZA VERÉBNEK !

 

Nem fogok visszamenni!

 

2013 novemberében felkeresett a dobos barátom, hogy a zenekar egyhangúlag kér, ha kedvem van, szálljak be hozzájuk. Ez a zenekar elött léptem föl akor, árilis 30-án, és azóta beszélik egymás között, hogy jó lenne, ha velük játszanék.

Spontán igent mondtam.

 És ezzel elértem a végéhez. A ZENE AZ ÉLETEM ! Az is fog maradni, de az ezután következö fejezet már csak az én saját személyemröl szól, ez pedig semmi, jelentéktelen, ezt már csak le kell élnem, de nem kell többé leírnom.

 

© Balázs Gábor

2013. November 20. 

A Zene az életem 9

Balázs Gábor – ismerőseinek Kulacs - visszaemlékezései a fiatalságra, zenére, barátságra…

25043_407016162701397_1025311923_n.jpg

2006 tavaszán történt tehát valami. Feleségemet (akkor még élettársam volt) kifúrták a munkahelyéröl. Erre van egy csodálatos angol szócska: Mobbing = fúrás, kiútálás, valótlan dolgok híresztelése, pletykálkodás stb...

Ennek következtében fölmondtak neki.

 A pert megnyertük, de ö oda vissza már nem ment, így hát munkanélkülivé lett és betört hozzánk a létfennmaradási-félelem, de amúgy istenigazából!

 Ekkor kellett otthagynom a Park Avenue-t, és emiatt adtuk el az autót is. (Habár maradhattam volna, hiszen busz is van meg villamos, de addigra már a másik három zenész annyira betegesen sznobosan üzte az énekesnö körüli díva-kultuszt, hogy nem volt tovább maradásom.)

 Engemet ez az egész anyira megviselt, hogy még egy pszichiátert is fölkerestem, de a valós egzisztencia-félelem által okozott nagycsomó pszichoszomatikus betegségekre, amelyek kitörtek bennem, nincsen terápia – csak aPÉNZ – de ebböl a gyógyszerböl nekünk ö sem tudott felírni – és senki, ezen a földön.

 Zenei akarásom viszont ugyanolyan nagy volt mint eddig, söt – még nagyobb, mert a Park Avenue -val olyan zenei irányzatok felé nyílt meg az utam, hogy úgy éreztem :nekem mindig is ezt a zenét kellett volna játszanom, sok mérget, lelki emésztödést megspórolhattam volna.

Miután az énekesnö – Uschi - operaénekesnöi kiképzéssel rendelkezett,játszottunk jónéhány számot a finn NIGHTWISH – töl is.

De a többi is nagyon gondosan kiválasztott, ígényes szám volt. Nem tudom, hogy egy foglalkozás mennyire meghatározója a zenész stílus-irányzatának, de ebben a bandában volt egy privátakadémia gazdasági igazgatója, azután egy 50 ezres létszámot foglalkoztató amerikai cég németországi « vezérkarának » egyik tagja, aki iszonyú nagy tudással rendelkezett mind computer-studiótechnikai téren, mind zenei képességét illetöen, ö volt a zenekar komponistája is, a repertoir-unk 70 %-át saját számok tették ki.

 Mindenesetre, mára már kialakult egy szilárd meghatározásom a progresszív rockzene müvelöiröl. Anélkül, hogy bárkit szándékosan érintenék és megsértenék ezzel, de az a meggyözödésem, hogy ez a zenei müfaj vonzza a sznobokat.

 Még a dobosról : egy autóalkatrész-szállító cég üzletkötöje volt, talán a legnormálisabb a zenekarban.

Az énekesnö, a « díva » pedig egy stuttgarti nagy autószalon promotion-fönöknöje volt.

 Én pedig ezt a zenét egyszerüen csak « éreztem ». Sok gitárost kipróbáltak, nálam ezerszer jobbat is, de én voltam az egyetlen, aki úgy « elkapta » a fonalat, ahogy ök ezt elképzelték – mert ráéreztem. Ez angolul FEELING – zenei kifejezésként jobban hangzik arra az állpotra, ha egy zenész bizonyos fajta zenéhez azonnal hozzá tudja játszani az odapasszoló szólókat, aláfestéseket stb…

Még a mai napig is ott lehetnék, ha nem szakadt volna ránk az a bizonyos megélhetési, létünket fenyegetö katasztrófa.

Nameg, ha a zenészek nem annyira döjfösek, fennhéjázók és nagyképüek lettek volna. De azok voltak, és az autónélküliségem a szemükben egyenlö volt az indiai kasztok legalsó rétegével.

 

Mindamellett egyvalamit még szeretnék itt elmondani : a döntés, hogy megválok a zenekartól, nem esett nehezemre. Hiába a jó zenészek, hiába a jó zene – ekkor már nagyon úntam az utánjátszást. Mindehhez jött az a tény is, hogy a zenekari tagok – engemet kivéve – mindenre használták a próbát, csak arre nem, hogy 19 :00 -töl 22 :00 óráig  szorgalmasan gyakoroljunk, dolgozzunk ki saját számokat. Ehelyett volt pezsgöivás, kávéivás, sztoryk elmesélése – minden szám után egy cigarettát el kellett szívnia a dobosnak – hát valamikor ezt is megelégeltem.

Vagy, ha a díva a pezsgö elfogyasztása után beletrallázott a mikrofonba, amitöl a többiek ájultan estek össze «  - ime – ez Ö ! » - a csodálattól olvadozva szédelegtek – néha hányingerem támadt mindezen dolgoktól.

Így aztán személyes tragédiánkat használtam fel ürügyül, hogy megváljak tölük.

 

Nagyon féltem ugyanakkor pedig attól, hogy most, amikor annyira benne vagyok a zenélésben, most kelljen abbahagynom !? Csak azért, mert nincs autónk ??!! Nem, ezt nem hagyhattam így elveszni...

 

Itt álltam hát egyedül, felszerelés, akarás, minden megvolt, de hol játsszak ?!? Autó nélkül nem jutok el egy bandához sem, mert a próbák még hagyján, van busz, villamos, helyközi vasutak, de a fellépések ?

Ugyan ki vinne haza éjjel háromkor holtfáradtan még az autóval ?

 

Ekkor történt az a bizonyos dolog, de mielött ezt elmesélném, egy idöutazásba kezdek.

 Vissza, a ´60-asévek végéhez, ´70-es évek legelejéhez, amikor kezdtek megjelenni azok a  zenekarok, melyeknek a precíz zenei stílusuk megnevezését elöször Csurka Petitöl hallottam: PROGRESSZIV ROCK, PSZICHEDELIKUS  ROCK.

Ekkor fedeztem föl a PINK FLOYD-ot.

 

-         Nem tudom, kire hogyan hat a zene. Énrám akkor van hatással, ha a hallgatása közben a lelkemben ismeretlen tájak, színek és érzések keveréke áll elö. Egy  bizonyos transzos lelkiállapotba kerülök, hasonlóan mint a táltosok, ha a pergö dobuk elviszi öket a Tetejetlen Fán  az Ösök Mulató Mezejére, Arany Atyácskához  – tehát lelkem kikerül az evilági börtönböl – így kell egy jó zenének rám hatni!

-         Egyébként ugyanígy hatott rám valaha, kisgyermek koromban, például Lajtha László: Soproni képek c.müve is.

 És ugyanezt a hatást váltotta ki belölem a PINK FLOYD zenéje!

 

Négy nagy, világmegmozgató LP –jüket tartom a XX.sz. egyik kultúrörökségének:

1973: The dark side of the Moon

1975: Wish you were here

1977: Animals

1979: The Wall

 

Azonban, minden, amit elötte, vagy utána csináltak, az már nem volt akkora hatással rám, mint ez a 4 LP.

Lehet, hogy ezzel a megállapítással nem mindenki ért egyet, de ez csak az én véleményem.

 

 Amikor 1975-ben, Gábor-napra a “The dark side of the Moon” c.   LP-t kaptam ajándékba, ezt a lemezt este 18.00 óra és reggel 6.00 óra között újra és újra lehallgattuk, szinte szünet nélkül.

 

Volt még aztán persze a YES, GENESIS, TANGERINE DREAM és PASSPORT együttes idöszaka is (a Passport-ot láttam 1981-benélöben Karlsruhe-ban). Újabb idöszak volt Al diMeola  vagy Paco de Lucia, Jeff Beck, még késöbb VANGELIS. Manapság Joe Satrianit, Steve Morset is szívesen meghallgatom, de mégis - a Pink Floyd – az számomra mindig a legfontosabb, legértékesebb maradt. Késöbb ezzel a meghatározással illették ezt a fajta zenét: ART ROCK

 Persze, soha életemben nem mertem volna arra gondolni, hogy én valaha PINK FLOYD-ot is játsszak, a respektálásom velük szemben túlságosan is nagy volt, a tudásom viszont nagyon kicsi.

 Majd 2004-ben a Rockstation II-vel próbáltuk meg a Shine on you crazy diamond-ot eljátszani, amikor az egyik zenés lokálban fölléptünk, ennek a számnak az eljátszása után azt mondta a tulaj:

-         „ez nem volt Pink Floyd.“

Milyen igaza is volt! Hiányzott a játékomból a technika, David Gilmour játszási technikája.

Sikerült néhány videókazettát és DVD-t beszerezni, és elkezdtem nagyon behatólag tanulmányozni, hogyan is játszik.

 A Park Avenue-nál hirtelen jobban sikerült a nekifutás, eljátszottunk 2 – 3 számot a PF-tól, és egyre jobban megközelítettem Gilmour stílusát.

 Ekkor született meg bennem, 2006 nyarán az elhatározás, hogy ezentúl csak Pink Floyd-ot fogok játszani, létrehozok egy PF Tribute – Band-et. (vagyis egy PF – utánjátszó zenekart.)

Fölfedeztem az Internetben a világszerte egzisztáló Tribute Band-eket, sokat tanulmányoztam öket.

Összeállítottam egy 20 számot tartalmazó programot, kiválogatva a számokat a föntebb említett 4 lemez (vagy CD) anyagából.

 

Elkezdtem a számok egyenkénti betanulását. Napi 2 – 3 órát gyakoroltam, és júliusig már annyira kész voltam, hogy további zenészek után nézhettem, hogy létrehozzuk a zenekart.

 Az elsö nekifutás nem sikerült, a keyboardos jó volt, de még másik 3 zenekarban is játszott, tehát nem volt ideje fölkészülni, a dobos meg egyszerüen nem érezte ezt a fajta zenét. (Az On The Rox dobosa.) Basszusos az addig már feloszlott Park Avenue –ból volt, énekes meg egy leégett, lezüllött énekes, aki mindig a WC-re rohant, aztán kisült, hogy koxos.

Nem sokat vártam (nem erösségem a türelem), elbúcsúztam tölük és továbbáltam.

Decemberig jött az újabb gyakorlási-örület-hullám, egyre megszállottabb lettem, egyre tökéletesebben játszottam a zenét, ahogy valamikor Richie Blackmoore – ral azonosítottam magam (na nem a tudásommal, hanem az arroganciáját vettem át akkoriban) – most végre a  tudásommal éreztem magamat Gilmour-hoz közel, ami azt jelenti, hogy szinte ugyanúgy lejátszottam a szólókat, mint ö. Ezt minden beképzeltség nélkül ki merem állítani,és a saját magam által elkészített felvételek 2008 tavaszáról bármikor igazolnak.

 

Az Interneten keresztül kapcsolatba kerültem a magyarországi Pink Floyd Tribute Band – el, a HITROCK-al is.

(2008-ban, a Madzagos Napokon,  Békésen léptek föl.)

 Decemberben újabb hirdetést adtam föl, erre jelentkezett néhány zenész.

Röviden: januárra összeállt egy ideális csapat, nagyrészük a jazz világából jött.

Kicsit csodálkoztam, mert én, a kis senki – ugyan hogyan jövök én ezekhez a hatalmas tudású zenészekhez.

De elfogadtak, jólesöen konstatáltam, ha egy-egy „gilmour“-os szólóm alatt mosolyogva, igenlöen bólogattak a fejükkel – nem is volt különösebb baj…amíg…amíg az énekes el nem árulta, hogy bizony ö is gitározik!

Na, kipróbáltuk – nagyon gyenge. És itt követte el a dobos a hibát, lovat adott alája, hogy majd megtanulja az énekes, amit kell, nem olyan ördöngös az a második gitár, és miután beképzelte, hogy ö a zenekar vezetöje, hát  m e g t i l t o t t a  nekem, hogy egy másik -  külön -  gitáros után nézzek.

Ehhez jött az a tény, hogy a keyboardost januártól – áprilisig összesen 5-ször láttam, akkor is felkészületlenül jött. Be akartam hozni helyette egy régi keyboardos barátomat, Peter Braun-t, akivel a Rockstation II-ben együtt játszottam. Nem, ezt sem engedte meg a dobos.

Az énekessel (különben a hangja egy keveréke volt Gilmour – és Waters-hangjának) is állandóan vitába kerültem, mert nem tudta azt játszani, amit egy másodgitárosnak hoznia kellett volna, a csikk még éneklés közben is a szája szélén lógott, a füsttöl nem látta a szöveget, nem tudott emiatt énekelni sem rendesen, csak grimaszokat vágott  – így aztán, egy csomó veszekedés után – áprilisban kiszálltam, majd augusztusban ismét visszamentem, de októberben aztán végleg otthagytam öket.

 

Ebben a bandában aztán az összes tag kicserélödött, akikkel ezek közül beszéltem, mind a dobost hibáztatták becstelen emberimagatartása miatt, de mégis, új tagokkal, a mai napig is játszanak.                         

Egyébként a próbákra egy keyboardot és bluesharp-ot játszó barátom (Günter, az egyik On The Rox koncertfotón látható), vitt el és hozott haza, ö ott background-ot énekelt, de otthagyta ö is öket, velem egyszerre.

 Jött a nagy üresség , decemberben már ott tartottam, hogy abbahagyom a zenélést.

 Aztán, egy fagyos téli reggelen valami eszembejutott.

       Kisgyermek koromban Anyukám énekelt nekem gyakran egy dalt, amelyet  az én érzékeny lelkemmel mindig megsirattam.

Késöbb elmesélte nekem, hogy ez egy zenés elöadásból származik, melyet ök adtak elö 1934-ben az akkori Bástya (vagy Korona?) – Mozi színpadán, a vetítövászon elött.

10353115_784735151596161_211040245829150758_n.jpg

Söt, még egy másik dalra is emlékezett.

A történet egészen egyszerü: egy nyomorék kisfiú találkozása egy pillangóval, melynek szárnyát a gonosz kölykök kitépik – késöbb elrepülnek egy hintóban a lepkék birodalmába.

A történet mottója: „Azt, ki mindig jót tett, büntetés ne érje.“

 Nos, elkezdtem gondolkodni, és nagyon rövid idö alatt megszületett a fejemben egy történet, melynek alapja az a töredék lett, amelyet Anyukám elmesélt.

Egyébként ö játszotta a nyomorék kisfiú szerepét, a színjátszó- gyerekek felvétele megtalálható, a

 

          RÉGI KÉP, Békési emlékek II. kötet 93. oldalán, fönt.

 Az én történetemben a pillangók Elfek-ké változnak át. Az Elf-ek hasonló természeti lények mint a tündérek, rokonságban is vannak velük, nagy szerepet játszanak az északnyugat-európai mitológiában.

Megnéztem az Internetben is: még magyar honlapokon is lehet velük találkozni, de a magyar mese-és mondakörben kizárólagosan tündérekként  szerepelnek.

(Öszintén bevallva, én is itt hallottam róluk elöször, Németországban.)

 

A történet 2008-ban elkészült, ehhez elkészítem 52 illusztrációt, aquarell-technikával. Ez is új volt számomra, mert addig csak olajjal festettem – és festek most is (mert megrendelésem elég sok van, le is vagyok maradva).

 És elérkeztem a zenéhez!

 Amikor 1989-ben keserüen abbahagytam a zenélést, utolsó megmozdulásom volt az a néhány szám, amiket akkoriban  készítettem, síró gitárral.

 A Park Avenue-nál fölfedeztem a komponálási tehetségemet ! Nem is hittem volna, hogy annyi energia, ötlet, érdekes megoldások és raffinált szólók rejtöznek bennem, mint amik abban az idöbenrobbanásszerüen kitörtek belölem. Mintha csak mindig is erre vártam és készültem volna!

Talán, éppen ez a kreatív-fellendülés bátorított föl a Pink Floyd játszására is.

 Amikor 2008 januárjában elkezdtem a történetet írni, ezzel párhuzamosan, érzésileg, hangulatilag odapasszoló zenét kezdtem el komponálni. Na jó, a „komponálás” szó nagyon  sznobosan és nagyképüen hangzik – mondjuk hát: elkészítettem a magam zenéjét.

Az én dallamaimat, az én – lelkemböl fakadó - érzelmileg a történethez hüen odapasszoló hangzásvilágomat, összes zenei és gitározási tudásomat beleadva létrehoztam egy zenei anyagot, mely ma már 2 CD-n van, összesen 40 szám.

Az illusztrálások közben megterveztem az  ÉN elfjeimnek egy olyan szárnyformát, amit eddig még sehol nem láttam, így mi sem természetesebb, minthogy azonnal szerzöi-jogilag “levédettem” – ez is az enyém, mint magát a történetet is levédettem – mert hát terveim vannak vele.262671_407342579335422_733210825_n.jpg

  Mivel a történet színhelye egy mágikus hely odahaza, a Kiskörösön áthúzódó Kormos Híd és környéke, az egykori szülöhelyem és boldog gyerekkorom, a Décserikert  területe – fölmerült bennem egy ötlet: hej, milyen is lenne, ezt az anyagot egy  ZENÉS MESEJÁTÉK keretében, Békésen elöadni! Ehhez írtam egy forgatókönyvet. (Mint például Prokofjevtöl: Péter és a farkas – ilyenfajta elöadásmódra gondoltam.) Majd ezen is túllépve, megírtam egy musical forgatókönyvét.

 Ahol az egész mese történik, ez már a Szakiskola alatti rész. Mint gyerekek, sokat fürödtünk itt, és késöbb is, legénykoromban, egy csodálatos teliholdas estén, itt éltem át életem egyik legfelejthetetlenebb élményét.

Ehhez kapcsolódóan, festettem ehhez egy képet, és írtam is hozzá egy verset:

 

                       A csalogány éneke

 

Teliholdas május éjen, lelkem ha álmot nem talál,

Forgolódok nyugtalanul, nézvén, amint a fény a függönyön vibrál.

Hallgatom a csöndet, mely csalón emlékeket hoz,

Vágyak kelnek, s szárnyra kelek – a régi világ vonz.

Elmúlt kertek büszke fái álltak ott a víz partján,

Hol titkokról és szerelemröl énekelt a csalogány.

Lenn a füben ölelt karom, szellö suhant az ágak között,

Felültél és nézted, amint a Hold nevet a házak fölött.

Mily lágy az ének, röpke madár, csak zengd szívünk dalát,

Még lángol a lelkem, s ajkam csókol, áttörve az emlékek falát.

Még érez a szív, keres – kutat, válogat a sok kedves arc között,

De pirkad a hajnal, némul a dal, az IDÖ les rád a falak mögött.

Majd fölébredsz, a tükröt nézve, az ÉLET maradt egy talány,

Állsz csak ott az ablaknál – de többé már nem szól a csalogány.

 

© Balázs Gábor

Stuttgart, 1995. Május 29, 14.25 órakor.

 

Csak megjegyzésként mondom el, hogyez a vers ma kíséröszövege a festménynek, írtam hozzá egy számot, amelyik a Youtube-on van rajta – a Facebook-on a föoldalamon meg lehet találni.

 

De így is megtaláljátok, ha beírjátok a keresöbe:

 

http//:www.youtube.com/watch?v=mGS-xKD8XFk

(a link nem működk, helyette ezt találtam https://www.facebook.com/balazs.gabor.35/videos/vb.100001790503663/298074960262185/?type=2&theater /BB/ )

 

De hadd térjek vissza a tulajdonképpeni témához:

 

      Odahaza idöközben hihetetlenül nagy kulturális fejlödés történt.

Ott az aktív zeneiskola, ott vannak a kis –és nagy színjátszócsoportok, énekesek, énekesnök, kiváló zenészek vannak Békésen – ideális lehetösége egy komplett zenei színjáték – söt talánmég egy musical összehozásának is.

 

Természetes hát, hogy elkezdtem ilyen irányban hazafele tapogatózni. Még a Toronyrádióba is meg lettem híva, és elbeszélgettünk az elkészült musicalröl. Lelkes telefonálók hívtak föl, söt olyan személyek is érdeklödést mutattak, akik tehetnek (tehettek is volna)  ez ügyben valamit. Sokat…

 

Mi sem természetesebb, hát, hogy szorgalmasan elküldözgettem mind megannyi személynek a zenei anyagot és a forgatókönyvet, akikröl azt hittem, hogy kapok majd tölük visszajelzést, kiértékelést, bírálatot, javaslatokat, ötleteket – vagy egy kerek elutasítást.

 Mindennel számoltam, csak azzal nem, hogy ezek a személyek hallgatással válaszolnak. Mind a mai napig is. Vagyis egy kukkot, annyit nem mondott senki sem. Föleg akkor volt nagy a csalódásom, amikor olvastam a Matrix-ban, hogy színjátszócsoport alakult – nagy lelkesedéssel írtam nekik, szerettem volna fölvenni velük a kapcsolatot, de olyan nyakonöntö, hidegzuhany elutasítást kaptam, hogy még a hátam is beleborsódzott – söt, még azt is kijelentette az egyik vezetö hölgy, hogy hagyjam a “Kulacsozást.”

 Na ez kijózanított végleg. Lemondtam tehát arról, hogy Békésen valaha is elö legyen bármi is adva tölem. Hallgatásuk természetesen abból is adódhatott, hogy “müvemet” annyira rossznak találták, hogy szóra sem érdemesítették. (De ezt már elöre megjósolta valaki, aki Budapesten él és igaza volt neki – a fantáziatörténet ezek szerint Békésnek egyszerüen csak  ROSSZ volt.) Útálom azt, ha valakire a “MEG NEM ÉRTETT MÜVÉSZ” bélyeget rányomják, ezért gyorsan visszahúzódtam a musicalemmel ide vissza. Nem érzem magamat meg nem értettnek, csak elutasítottnak.

 Csak megint az a vicc az egészben, hogy elkészítettem 20 német nyelvü példányt, ebböl egy 54 oldalas vastag képeskönyv kerekedett, amelyet nagy élvezettel olvasott kicsi és nagy. A zenei anyagot is komolyan megtárgyalták velem azok a zenészek, akikkel erröl beszélgettünk, de akkorra már elment a kedvem, hogy bármit is csináljak vele.

 Paradox módon aztán 2012 tavaszán akarta itt egy lelkes zenész – és egy színjátszó csoport a fantáziajátékot megcsinálni, azonban emberi okok miatt nem lett belöle semmi. Mert a felszerelés ismét azé volt, aki a legkevesebbet tudta. Ö akart egyszerre basszusgitározni, akkordozni, billentyüset játszani és az elmesélö szerepét is ö akarta magára vállalni, de kellemetlen, magas hangja volt. De valójában semmihez sem értett. A dobosnak meg elektromos dobfelszerelése volt – ha nincs kihangosító felszerelés, akkor nem lehet eleve megcsinálni – lefújtam hát.

 

A fantáziatörténetet és a 40 számot tartalmazó zenei anyagot szépen elzártam. El van téve, de nincs elfelejtve…

 

Ami ezután következik, az egyben a záró fejezet is lesz, nagy – nagy tanulságokkal…

 

1499550_605870612815950_1181713675_n.jpg

 

 

 

 

A Zene az életem 8

Balázs Gábor – ismerőseinek Kulacs - visszaemlékezései a fiatalságra, zenére, barátságra…

22605_783455725057437_2817983511212107195_n.jpg

A Zene az életem, VIII. rész

 

Nyugodt évek következtek. Már el mertem menni a nagy zenekarok koncertjére vagy amatörbandák föllépéseire, anélkül, hogy kívántam volna a zenélést, nem hiányoltam a gitárt.

A Gibsont elkótyavetyéltem 1.400 DM-ért, mindegy, csak vigyék! (2013-ban ennek a modellnek az ára 2800 Euro!)

 

  1. Egy öszi napon felhív Werner a Thunder-böl, hogy Alex elment, vegyem át a szólógitárt. Mondtam neki, hogy befejeztem a zenélést. Mintha a telefont megbabonázták volna, szinte minden héten jön a M.I.R. – beli bandáktól hívás – a válaszom mindannyiszor: NEM.

 

  1. Húsvét. Odahaza, Békésen, bekövetkezik egy 1988 –ban elindult furcsa és bizarr történet betetözése – minden további kommentár nélkül.

 

Augusztusban katasztrófa történik: Édesapám meghal, nosza hazarohanni a temetésre. Idös Balázs Gábor festömüvész letette örökre az ecsetet. Ez valahogy tartósan depresszívvé tesz.

 

  1. Felbukkannak az elsö gondolatok egy könyv megírására, mely a gyerekkoromról fog majd szólni. Ebben nagyon nagy szerepet játszik a vágyódás haza, a régi Békés  v a l ó b a n  b é k é s világába, amikor még otthon, és gondok nélkül élhettem. (Volt–e a valóságban tényleg ilyen, vagy ez is csak a múlt megszépítése? Természetesen ez is csak egy illúzió volt.)

 

Mostani zenész életem elmesélésében szándékosan nem írtam az itteni negatív eseményekröl, katasztrófákról, melyek hozzátartoznak ugyan az élethez, de én sokáig naivul valahogy azt képzeltem, hogy ez csak itt történhetett meg velem, odahaza biztosan másképp lett volna. Aztán 1992-ig már szinte betegesen menekültemvissza a gyermekkorom emlékeibe a hétköznapi problémák elöl, idealizálva azokat a  régi idöket. (Amúgyis nagyonhajlamos vagyok elmerengeni a múlton, kedvenc idöszakom a XIX. Század közepe, a romantikus festészettel, irodalommal, betyárokkal, csárdákkal, a pusztával, pákászokkal és vízimalmokkal. Sok ilyen témájú képet is festettem – festés közben benne éltem a képekben.)

 

Vágyódásaimmal összefüggöen, érdekes jelenség volt évröl évre az utolsó nap, ha visszafele indultunk Békésröl ide, Stuttgartba.

Az indulás elötti napon súlyos beteg lettem, lázas voltam, a hideg rázott, hasmenés, fejfájás, végtelen szomorúság gyötört – hát nem is  csoda, hiszen - más három hét gondtalan nyaralás odahaza, és megint más a szürke hétköznap ott, ahol az ember él.

 

De – volt még egy másik érdekes jelenség is, ha megérkeztem Békésre. Szívtam magamba az otthoni levegöt, szemem nem bírt betelni a látvánnyal, ide-oda rohangáltam a Ligetböl a Fötérre  ,a Piacra, a Köröspartra, mindent egyszerre akartam bekebelezni, behabzsolni. Anyukám nem gyözte fözni a pörköltet, a tyúkhúslevest csigával, a lecsót és a többi – idekint elérhetetlen fenséges ételeket. A házikolbászt, a cukrászsüteményeket, a sültkolbászt a piacon – mindent, de mindent egyszerre akartam kiélvezni. Ez így tartott három napig. Ekkor – megállapítottam – hogy tulajdonképpen mindent láttam, mindenböl ettem – indulhatnék is vissza Stuttgartba. De ekkor feltünik a folytatás a horizonton, ami maradásra késztet. Két hét múlva úgy érzem, itt tudnék örökre maradni.

A harmadik hét után…aztán...valahogy elfog egy hiányérzet. Hirtelen nagyon hiányzik Stuttgart, az itteni kis családom, a nagyváros atmoszférája – és a magam kis idekinti világa. Vissza hát, a hétköznapokba, de vissza! Haza Stuttgartba!

 

Másrészt meg föl kell tennem a kérdést: vajon, ha odahaza maradtam volna 1981-ben, vajon akkor meg lettem volna-e kímélve a hétköznapi élet gondjaitól, bajaitól? Biztosan, hogy nem! A világ minden pontján ugyanaz a gond vár mindenkire:  küzdeni a megélhetésért, küzdeni betegségek, katasztrófák, rossz emberek és még sorolhatnám, mi minden ellen.

 

De miért is van ez így?   MERT  EZ AZ ÉLET !

 

Hát akkor én se panaszkodjak – és nem is teszem !

                                                   *

 18427_783455585057451_6740892430663046554_n.jpg

  1. Az elsö oldalak, az elsö történetek megírása. Címnek a “Lépések az idöben” – t  adom, hiszen így lépegetek én is, körbe – körbe az idö spirálján – míg végre a Décserikert napsütötte Paradicsomában élem át újra gyermekkoromat.

Írtam, és írtam. Ekkor kezdtem el megfesteni az illusztrációkat is.

 

1994 – 1995 – 1996.  Elkészült a kézirat, elkészült a könyvem nyers változata, az elsö példányokat már olvassák is Békésen.

 

1994 nyara. Tudja a csuda. Valahogy olyan borongós-melankólikus hangulatban vagyok odahaza, látogatóban - egyedül. Azon gondolkodok, hogy jó lenne átmenni Méhkerékre egy kicsit nosztalgiázni, de ehhez kellene a Falusi Laci, egykori dobosunk a PALLADIUM zenekarból, mert ö ott jobban kiismerte magát, a valamikori kultúrmegbízott régi barátja volt még a Föiskoláról, meg hát kettesben csak jobb emlékezni…

Keresem Csabán. Azt tudtam, hogy a csabai Ipari Iskolában tanít, de most nyári szünet van. A Fiume elött megszólít egy csabai ismerös, és beszélgetünk, említem neki Falusi Lacit.

Rámmered : “ Hát nem tudod ?! Mit? – kérdem tágranyílt szemekkel.

-         Laci meghalt balesetben, ma délután lesz a temetése!“

Eláll még a lélegzetem is – mintha éreztem volna én ezt, ezért tört rám az emlékezés!

 

A temetésen a csomó zenészhaverok közül csak Putnoki Pista volt jelen és jómagam – elbúcsúztunk Lacitól, minden zenész nevében.

 

Ebben az idöben járt innen egy stuttgarti barátom, Kurt is Békésre. Anyukámnál szállt meg mindig, de Békéscsabán volt egy barátnöje. Neki úgy megtetszett 1991-ben Békés, hogy azóta szószerint „HONVÁGY“gyötörte – amit én öszintén szólva nem is nagyon értettem – és amikor csak tehette, eljárt – a szavaival élve – haza.Anyukámat „Anyukának“ szólította. Itt, Stuttgartban, elhagyta a családját is.

Aztán – ugyancsak 1994-ben - alighogy én otthonról visszérkeztem ide, hallottam, hogy Kurt a barátnöje békéscsabai lakásában kizuhant az erkélyröl és szörnyethalt!

Ugyanis, amikor hazajöttem, akkor vettem észre, hogy néhány dolog otthon maradt Anyukánál.Tudtam, hogy Kurt – mielött visszaindulna – úgyis elbúcsúzik Anyukától. Nosza, felhívtam a csabai lakás számát. Barátnöje jelentkezett, alig érthetö, halk síri hangon, és elkezdett zokogni. Akkor már égnekállt a hajam. Aztán elrebegte, hogy ismét az örökös témán szólalkoztak össze: Kurt azt akarta, hogy jöjjön ki vele Stuttgartba, de ö nem akart. Sem akkor, sem késöbb. Ezen úgy bedühödött, hogy mire észbekopott volna a lány, Kurt már ki is ugrott az erkélyre, és mivel esö esett, az erkény síkos volt – valószínüleg megcsúszott és egyensúlyát veszíthette el... Nem tudja senki konkrétan, ez csak az én elképzelésem.

 

Ezt a halálos szerencsétlenséget közölte egyébként a Békés Megyei Újság egyik akkori száma is.

Ezután – szeptember végén a hamvait itt temettük el Bad Cannstatt-ban, az Uff-Kirchhof temetöben.

 

 

Ha már a temetéseknél tartok, 1988-ban, egy nyári otthonlétem idejében, hosszú betegség után meghalt Szabó Pista. Jónás Jancsival éppen azon a héten készültünk Öt meglátogatni, de elkéstünk...  ...a Rózsatemetöben elbúcsúztunk Töle.

 

  1. Egymagam vagyok odahaza, Békésen. Célzatos találkozások, többek között a Békési Újság szerkesztöségében, valamint a Békési Tükörrel, ugyanis mindkét ujság részleteket szándékozik közölni a könyvemböl.

 

Egy kedd délután összefutottam Csurka Petivel, aki a Toronyrádió egyik tulajdonosa és vezetöje, és elmesélte, hogy kedd estéken 2 órás programban klasszikus rockzenéröl és zenekarokról ismertet – volna-e kedvem feljönni, és elbeszélgetünk egy élö adás keretében ki az éterbe, a régi dolgokról, és segíthetek a számok kiválasztásánál.

 

Hát persze, hogy volt kedvem, hiszen addigra már teljesen józanul beláttam, hogy sokkal jobb így nekem, hiszen a zenéléssel az utolsó idökben – mielött abbahagytam volna - csak mérget nyeltem, teljesen megnyugodtam mára, tehát miért is ne. Különben is alkalmat láttam arra, hogy a könyvemröl is beszéljek és a festészetröl is…hátha valaki mégiscsak érdeklödne majd…

 

Izgalmas este volt, jöttek a Deep Purple, Uriah Heep, Led Zeppelin nóták, beszélgettünk az elmúlt idökröl – kopogtatnak.

 

Hát, Balogh Zoli áll az ajtóban, majd késöbb Jóska, a bátyja is megjött.

Na volt nagy üdvrivalgás és öröm, hiszen már régen nem láttam öket – nosza elkezdtük feleleveníteni a régi bulikat – szép este volt.

Azzal váltam el Petitöl, hogy a jövö héten kedden is feljövök.

 

Egy héttel késöbb, a Toronyrádió stúdiója : itt van Liszkai Pista, Balogh Jóska, Balogh Zoli, Csurka Peti vezeti az adást, és én is ott vagyok!

Ismét elöjönnek a régi emlékek, egyik jó szám követi a másikat, majd hirtelen fölveti Peti a következö kérdést :

 

-         Kulacs ! El tudnál-e képzelni egy találkozót a régi zenésztársakkal ? EgyNOSZTALGIAKONCERTET ?!

 

Hirtelen eláll még a lélegzetem is, csak makogok. Minden belsö porcikám védekezik! Nem! Eszem ágában sincs többé zenélni, abbahagytam 1989-ben, elég volt, nem, nem akarok már zenélni!

Ezt próbálom udvariasan elmagyarázni és megmagyarázni, aztán belülröl meg már teljesen pánikban is vagyok, mert eszembejut minden átélt rossz emlékem, egyszerüen félek a zenéléstöl, félek a gitártól (addigra már minden bün eredendöjét a gitárban láttam). Még, hogy én mégegyszer gitárt vegyek a kezembe – isten örízz!

 

Aztán melegem lesz...nem is tudom...szívem elkezd tempósabban dobogni...de érdekes is volna...idehaza, egy nagy színpadon, a régi barátokkal, zenész – és sorstársakkal...majd megerösödik bennem egy elhatározás, amely tulajdonképpen csak légvárépítés, hiszen jövöig még sok minden történhet, aztán meg felszerelésem sincs, pénzem meg amúgy sincs rá...egye kutya – végülis beleegyeztem.

 

Fölkerestünk még néhány régi zenésztársat, Szásával is találkoztam, aztán azzal az érzéssel indultam ide vissza, hogy – na majd látjuk...

 

Öszre tulajdonképpen már nagyon evett a fene. Ha rágondoltam, hogy micsoda egy találkozó lehetne, nem csak a régi zenészbarátokkal, hanem a békési közönséggel is. Hiszen hányszor megesett addig is, ha otthon voltam, sok régi KISZ-belivolt rajongóm azzal szólított meg, hogy „Kulacs, mikor léptek már fel...?“ – aztán mit tudtam erre válaszolni? Hogy abbahagytam? Hogy az a régi Kulacs már nem létezik? Úgy éreztem, valahogy tartozom ezzel nekik is, ugyancsak a régi zenésztársaknak is – és magamnak is. (Ugyanakkor meg, ahogy most mindezeket írom, föltünt, hogy a festészetem, a képeim iránt,  nagyon, de nagyon kevés kivétellel, soha senki sem érdeklödött – amióta csak hazajárok.)

 

Ekkor egy itteni magyar barátomtól, Littvay Pistától kikölcsönöztem egy  4.000 Márkás „SHEKTER“ Stratocaster modellü gitárt, és elkezdtem csak úgy, minden erösítés nélkül „szárazon“ gyakorolni.

Jónás Jancsival elkezdtünk nagyon intenzíven levelezni, telefonálni. Ö 1993-ban hagyta abba a hivatásos zenélést, ugyanabban a cipöben járt mint én: eladta a felszerelését. Ö is szerzett valahonnan egy gitárt, és jött ment a javaslat, milyen számokat játsszunk, kik legyenek a NAGYCSAPAT-ban.

Balogh Jóska is intenzíven segített, jött Szabados Jani, Háló Pista is igent mondott, Szása (Kovács Sanyi) is, Liszkai Pista már akkor, amikor otthon voltam igent mondott. A fiúk összeültek, és kezdett lassan egy müsor a régi számokból összeállni.

Otthon nosztalgiazenének nevezik, itt van egy találó angol kifejezés rá: OLDIE.

Jött nekem a lista, én folyamatosan írtam ki a számok akkordjait és lefolyását, postával küldtem vissza, aztán összeírta Jancsi, hogy egyes számhoz kit javasol, hogy közremüködjön.

Egyáltalán – Jancsi nagyon intenzíven nekiállt a szervezésnek, erös kezekben tartotta az egészet – én meg még mindig azt reméltem, hogy az egész csak egy tévedés.

De a fiúk odahaza már összejártak próbálni!

Gyült az anyag, és az én fejem meg idekint rettenetesen fött, ugyanis nagyon kellett volna egy saját gitár, de pénzem ilyesmire aztán végképp nem volt.

Persze, mert közben elhanyagoltam a festést, mindinkább vérszemet kaptam a gitározáshoz, naponta 2 – 3 órát gyakoroltam, és kb. 1997 tavaszáig sikerült magamat föltornázni arra a szintre, hogy itt is keressek (már megint!) egy zenekart, és akkor benne leszek én is a gyakorlásban, majd összehozunk egy hasonló programot, mint amit Jancsiék odahaza összeállítottak. De honnan veszek felszerelést?!

Két dolog történt, ami megkönnyítette (sajnos, nagyon sajnos) mindkét lehetöség megvalósítását.

 

Anyukám, egyedül maradva, úgy döntött, hogy eladja az ösi fészket, és Julika Húgomhoz költözik.

Így a ház áprilisban el lett adva, nekem is át lett utalva az örökölt részem.

Itt pedig olvastam egy hirdetést, hogy egy alakuló zenekar keres egy szólógitárost. Nosza fölhívtam öket, igen, menjek át egy próbára. A Shekter még mindig nálam volt, mert a pénz még a bankok között úton volt, így átmentem azzal a gitárral, ott pedig volt egy erösítö.

Barátságosan fogadtak, próbajáték után rögtön ott is tartottak. (Sikerült még két riválist a szokásos sablonos mákolásommal „kiütnöm“.)

Mint kisült, a dobosnak volt egy nagy vállalkozása, vett egy hatalmas kihangosító felszerelést P.A. (Power Amplifer) – t, 2 x 6000 Wattost. Sikerült egy fiatal francia egyetemistát keyboardosnak megszerezni, Georg (így hivták a dobost)vett neki elöször egy YAMAHA CX 1-es szintetizátort, (ez most nálam van), majd egy KORG TRINITY PRO keyboardot.

A fölállás : dobos Georg ; énekes egy Achim nevü srác (nem azonos a tánczenekarbeli Achim-mal), keyboardos a francia gyerek, basszusos Dietmar ; ritmusgitáros André, jómagam pedig szóló –és ritmusgitár.

Májusban megvettem a cuccot !

 

Hosszú keresgélés után sikerült egy olyan gitárt találnom, amelyik a pénzügyi lehetöségeimhez mérten minden igényt kielégített, és márkás is volt, egy USA FENDER STRATOCASTER Standard cherry gitárt (mai ára 1600 Euro.). Ehhez egy MARSHALL JCM 900-as csöves erösítöt, és egy 1968-as box-ot. Effektkészüléket is vettem, egy BOSS ME 8-as multieffekt készüléket, tehát INDULHAT ISMÉT A ZENE!

 

Július elején voltunk néhány napot odahaza, 2 hét Balaton után, hiszen augusztus elején úgyis jövök a próbákra.

 

Jancsi mondta, hogy a Petöfi úton, a Bank régi épületében próbálnak, nosza elmentünk oda. És ekkor jött a fenomén:

     

                 rövid üdvözlés, nyakambaakasztják Szabados Jani Fenderét, bekötnek a Marshalljába – és kezdjük az elsö számot játszani. Mintha ez teljesen magától értetödö lenne, mintha az addigi  harmincennyihány évi különválás soha nem is történt volna meg – nem, zenélünk, könnyedén, hiba nélkül – így kell ennek lenni! Na persze itt van az érzés is: - barátok között vagy, szeretnek téged és te is szereted öket –  igazi öröm ért!

Ezzel a boldog érzéssel jövünk ide vissza. Az itteni zenekarral van egy rövid fellépésünk, fölvesszük az  ON THE ROX – nevet, ami annyit jelent, mint “…jégkockára” pl. whisky on the rock – az X-et mint gag-et alkalmazzuk.

Augusztus eleje, ismét Békésen vagyok. Hazafele, Hegyeshalomnál a határon nagy cirkusz volt, nem akarták beengedni – mindenfajta nemzetközi vámpapírok ellenére sem – a felszerelésemet.

“Új szelek fújnak ám uram” – volt a vámos válasza. Nahát, ha ez az új szél…?! (1997-et írtunk.) Mindenáron 3000 Márka biztosítékot akartak tölem még külön kicsikarni, “nehogy eladjam majd odahaza a cuccot”.

(1987-ben, abban a sötét kommunista korszakban ez így játszódott le: - én, remegö térdekkel – “ iiitt vvvan aa ggitárom…”  - mire a vámos: “-na, akkor jó gitározást!”  -   Elnézést,  nehogy valaki most azt higyje, hogy én visszasírom a ´80-as évek éráját – különben sem éltem át -  de én örülök, ha nem kötekednek velem és nem görgetnek mesterséges akadályokat az utamba, ennek – vagy annak a nevében, hiszen éppen elég volt egy évvel korábban, (1986-ban), hogy nem engedtek be az országba.)

 

Ezután következtek az egésznapos próbák, esténként a közösen eltöltött vacsorák, lányok – asszonyok hoznak nekünk rendszeresen süteményeket – hej, miért is nem lehet örökre így élni…

 

1997. augusztus 16. Szombat.

 

A NAGY KONCERT. A koradélelötti kopácsolás, ahogy ácsolták össze a színpadot – “miértünk teszik!” – futott át rajtam.

A forró augusztusi délután, amikor már se holt, se eleven nem vagyok, az elöprogramok – még egy rövid interjú Csurka Petivel, a föszervezövel a Toronyrádióban - majd végre mi szerelhetünk föl a hatalmas hangfalak árnyékában.

 

Kik is voltak a zenészek? Jónás Jancsi, Szabados Jani, Háló Pista, Rigó Jancsi, Ilyés Imi, Czikkel Bandi, Balogh Zoli, Balogh Jóska, Molnár Zoli Hajdúszoboszlóról, Salamon Feri “Öcsi”, Szemenyei Jenö.

Énekesnök voltak: Pataki Eszter Budapeströl, Jónás Eda (Jancsi lánya), Balogh Betty (Jóska lánya) és Kis Mara.

 

Ha valakit kihagytam, nagyon elnézést kérek!

 

Az est ünnepi beszédét Dr. Tarkovács Márti, a város akkori címzetes föjegyzönöje tartotta.

 

Elkezdtünk játszani. Milyen csodálatos érzés volt, a régi barátokkal és zenésztársakkal együtt játszani, látni a mosolygó arcokat a közönségben – hát ez az, amit  CSAK EGYSZER lehet megcsinálni az életben!

 

A koncert szünetében aztán történt valami.

 

Lenn álldogáltam a színpad mellett, egy nagyon kedves lány társaságában, amikor hirtelen hívnak a színpadra, engem és az összes zenészt.

Jónás Jancsi a mikrofonhoz lép, és bekonferálja, hogy « most pedig gratuláljunk közösen Balázs Gabinak az 50-ik születésnapjához ! » - ebben a pillanatban föltünik a lépcsön Csurka Peti és Pálfi Sanyi, egy hatalmas tortát cipelve, melyen egy nagy 50-es szám díszeleg, és csillagszórók sziporkái szállnak a sötétben !

Óh ! Micsoda egy érzés ! Nem lehet leírni! Én, aki a Kisfiam temetése óta nem sírtam, a könnyeimmel küzdök!

Aztán mindenki várakozóan néz rám : - igen, most mondanom kellene valamit...vagy zokogni...vagy mit tudom én...

 

Világéletemben csodáltam azokat, akik bármilyen helyzetben, ha mikrofont nyomnak az orruk alá, azonnal tudják, hogy mit mondjanak.

 

Na, én nem. Amúgyis félek a mikrofontól, nem bírom hallani a saját hangomat.

Ott állok hát, aztán amit mondtam, azt késöbb a videókazettán visszahallhattam, láthattam:

 

„... – háát...én most...úúgy megvagyok lepödve...de úúgy...át is megyek talán a gitáromhoz...“ (Mint amikor Hofi mondja azt, hogy „akinek nem inge....de akinek inge...)

 

Elöször is: ez olyan hihetetlenül hangzott, hogy – gondolom – sokaknak nyilvánvaló volt: ez ki volt csinálva, meg volt beszélve egymás között, aztán most játszom a meglepettet. – Másrészt meg marhaság volt a gitárom mögé menekülni.

 

Hát - semmiféle esküvésnek nincs helye, de én ESKÜSZÖM, hogy nem tudtam erröl a meglepetésröl!

 

Vége lett a koncertnek, „véget vetettek a zenének, hazamentek a legények.“

Én is visszatértem Stuttgartba, és a következö években az On The Rox-nál strapáltam az idegeimet.

 

Kifele a határon megint nagy cirkuszolás volt, holott elözö délután Békéscsabán a vámosoknál minden kiutazási papírt és engedélyt elöírásszerüen megcsináltak, „nadehát hadd egye a fene a nyugatra disszidáltat, majd adunk mi neki...!“ Így, idegeim utolsó foszlányaival otthagytam az akadékoskodó vámosokat és beültem a kocsiba - az ilyenkor használatos sváb speciális kifejezést mormolva, melyet nem fordítok le magyarra:

                              „leck mich am Arsch!“

 

Nem is tartóztattak föl.

 

Jónás Jancsi 1998-ban megalakította a TORONY BAND-et. Természetesen már azelött is, tehát a Nosztalgiakoncert után is össze-összejöttek zenélgetni, de 1998-ban hivatalosan is összeálltak. Tagjai voltak: Jancsi szólógitár+ének, Szabados Jani ritmusgitár+Ének, Balogh Jóska basszusgitár, Kovács Sanyi “Szása” ének, Háló Pista és Rigó Jancsi fölváltva doboltak, Rigó Tibi Mezöberényböl pedig a keyboardos lett.

 

  1. Nyári szabadságom alatt a Toronyband a Református Templom mögötti kis festöi ligetben  játszott, itt is beszálltam próba nélkül, majd Varga Pista “Csaviga” – ugyancsak régi barátom a “harcos idökböl”, hentes, meghívott bennünket a házához, ahol nagyon sok fínomságot tálaltak föl nekünk, Helga a mai napig is emlegeti.

 

1999 – 2000 – 2001.  Az On The Rox jegyében. A zenészek tudása olyannyira különbözö,  hogy az általam diktált iramot és kiválasztott számokat alig tudjuk tisztességesen eljátszani, így a zenekarban nö a feszültség, az elégedetlenség, állandó a vitatkozás – kiszállok a bandából. Pedig, csak néhány cím: Eagles: Hotel California, Led Zeppelin: Stairway to Heaven,, Deep P.: Highway Star, Burn stb… - node, ha ezeket egy zenekar nem úgy játssza el, ahogy kell – akkor az egész csak nevetségesen hat, és a közönség hamar türelmetlen lesz.

Mindezek ellenére, kétszer voltunk elözenekara valamilyen ismert együttesnek: egyszer a hamburgi THE RATTLES – nek, és egyszer a SPENCER DAVIS GROUP – nak.

Egyszer pedig egy “texas-rockot” játszó, nagyon jó zenekarnak, akik akkoriban a LYNYRD SKYNYRD –del koncerteztek közösen.

 

És innen kezdve csak röviden:

 

2002-ben újra beszállok az On The Rox -hoz, és ezzel párhuzamosan egy oldie-bandában is játszom, REMEMBER a nevük.

2003-ban kiszállok mindkét bandából és megalakítom Helmut Zudrellel a ROCKSTATION II“ –t, amely belsö viszályok miatt hamar föloszlik. Pedig végre jó zenészek voltak...

2004 decemberében beszállok egy Art Rock –ot játszó bandába, nevük PARK AVENUE.

 

 

Idönként kisegítés az On The Rox – nál, és Remember-nél.

 

2005, aLépések az idöben c. könyvem ünnepélyes megjelentetése a Kultúrházban,  Dr.Tarkovács Márti interjúvol.

Azon az augusztusi estén a megjelentetés után ismét felléptem a Toronyband-el.

Az aznapi sok izgalom valahogy ráment az amúgyis már 1977 óta tönkrement vegetatív idegrendszeremre – éjjel 2.00 – kor  egy mentöautó vitt át a csabai Kórházba, nagyon gyors pulzussal és 200-as vérnyomással.  Délután aztán, félig ájultan a sok gyógyszertöl -  indulnunk kellett vissza az autóval Stuttgartba. (Nem is emlékszem az útra.) 

 

2006 tavaszán aztán történt valami, de ez már a Kilencedik részhez tartozik.

 

 

 

A Zene az életem 7

Balázs Gábor – ismerőseinek Kulacs - visszaemlékezései a fiatalságra, zenére, barátságra…

A Zene az életem, VII. Rész

 

10354672_704532589616418_3888913612687909459_n.jpg

1985 nyara.  Fellépések tömkelege a tánczenekarral, siker, jó pénz. Csak legalább a zene stimmelne…    …mert esz a fene. Ez az idöszak a Nagy Rockkoncertek ideje, itt Stuttgartban váltják egymást, többek között a  WHITESNAKE, DEEP PURPLE, ZZ TOP, VANHALEN,TOTO,vagy a fantasztikus gitárosGARY MOORE - és még sorolhatnám a számtalan többi nagy keményrock zenekarokat is, nagyon szeretem ezt a zenét, lassan egyre többször gyakorlok ilyen számokat a régi „schunkel-nóták“ helyett, mint pl. „Tulipánok Amszterdamból“ vagy „Hej Susanne, egy májfolt van a seggeden“ nem, ez nem az én világom.

 Szeptemberben kaptam egy állami lakást, 4 szobás, 84 qm-est, nagyon jó helyen, 2 km-re a városközponttól, dierekt egy villamosmegállónál.

Helga ekkor már többször nálam éjszakázott a kislányával, mert nem akart botrányt a férjével, sem odafönt a Sportklubban az egyesületükben, de másrészt meg hazugságban sem akart élni – kijelentette, hogy elhagyja öt, és így hárman szorongtunk egy 16 qm-es szobában.

Így a lakásajánlat nagyon jól jött. 1985, November 9-én, Sandra 10-ik születésnapján beköltöztünk a lakásba –a mai napig is itt lakunk.

Aznap este egy lakodalomban kellett játszani, így a lakást Helga és egy baráti házaspár rendezte be – én pedig zenéltem.

 

Akkor éjjel kerestem 600 DM-t.

Bár november elejét írtuk, de korán elkezdett fagyni. Hajnali 4 óra körül, amikor hullafáradtan, félig alva róttam az autóval a kilométereket hazafele, egy mellékúton kicsúsztam egy kanyarban a füre – nagyon éber lettem hirtelen, és  - kijózanodtam. No, nem az alkoholtól, mert én 1977 óta egy csepp alkoholt többé nem ittam, idekint sem, hanem, mert rájöttem: a jó pénz meg az ilyenfajtasiker, hogy ötven részeg a nyakadbaesve istenít – biztosan sok zenésznek tetszik ez, de nekem elegem volt. Mást akartam.

 

Nagy rockkoncerteket, kedvencemet, a HARDROCKot, vagyis keményrockot játszani, lehetöleg nagy tömeg elött.

 

Szilveszterkor lent játszottunk a Bódeni Tónál, Ludwigshafenben a HOTEL LÖWE – ben, kerestünk ezer DM-át fejenként.

 

1986 Febuárjában nagy farsangi bulik, márciusban lakodalmak, majd márciusban egyhónapos fellépési lehetöség Stuttgart-West ben egy táncos lokálban, a Rosenau ban.

A ROSENAU (Rózsaliget) egy nagyon érdekes tánchely volt. Rendes étterem, elöl vendéglö-söntéssel.

Hátul pedig egy bálterem, egy elég nagy színpaddal. A közönség férjetlen vagy özvegy, idösebb hölgyekböl állt, melyeknek nagy része német volt, és a férfiak legtöbbje külföldi. Olasz, görög, vagy török. Nem alakultak ki szerelmes-párok, csak táncoltak a nök és a férfiak együtt.

Néhány valamivel fiatalabb hölgy is volt köztük – szívesen elnézegettem a kavalkádot játék közben. Péntek – szombat – vasárnap léptünk fel, öt fordulót kellett játszani. 10-10 perc szünetet tarthattunk. Este 9-kor 20 percet, mert ekkor kaptunk vacsorát.

Igazán jó volt mind a hely, mind a hangulat,  a közönség pedig szeretett bennünket. A kereset sem volt rossz: havi 1200 Márka fejenként, nettóban, a kezünkbe. Mehetett volna még sokáig…

 

De ekkor követtek el a dobos Achim és a basszusgitáros Karl-Heinz egy jóvátehetetlen hibát:

Volt egy közös kontónk, azon 2.000 DM közös pénz  -„vészhelyzetekre.“ Ezt a pénzt március végén kivették, tudtunk nélkül vettek részletre egy 6 ezer DM-ba kerülö dobfelszerelést, minket kettönket pedig kész tények elé állítottak, vagyis, akarva, nem akarva, de ki kell fizetni a dobot.

Hát, sikerült meghosszabbítanunk a szerzödést még április - májusra is, így ebben a két hónapban  i n g y e n játszottunk, hogy ki tudjuk fizetni a dobfelszerelést, és még maradjon is valami a pénzböl.

Ekkor betelt a pohár.

 

Közbevetve: - már 1982-töl kezdve fölvettem azt a gyakorlási szokást, hogy fölraktam egy lemezt, kazettát majd késöbb CD-t a lejátszóba, vagy manapság a YOUTUBE-on keresek egy jó zenekart akik ízlésemnek megfelelöen játszanak, és végigjátszom sokszor az ismeretlen számokat az adott együttessel. Ezzel a módszerrel sikerült az improvizálási készségem kifejleszteni, valamint nagyon gyors agymunkára volt szükség, és egy – egy ilyen „közös koncert“ után legalább úgy el voltam fáradva, mint az a bizonyos zenekar sajátmaga is, sokszor csuromvizes voltam utána, úgy beleizzadtam.

Kedvenc bandámnak, a WHITESNAKE - nek, volt az 1978 – 1980 –as live LP-jük, melyet azóta már DVD-n is megvettem, ezt 1984 januárjában videókazettán megszereztem, és már akkor is velük gyakoroltam nagyon sokat.

(2006-tól 2007-ig a PINK FLOYD 4 legismertebb LP-jével játszottam az összes számot végig, majd a P.U.L.S.E. –al, manapság ERIK NORLANDER, MIKE OLDFILD, ERIK JOHNSON, JOE SATRIANI a kedvenc „együttjátszási partnerom“.)

 

Így aztán a tánczenekar próbáin, sokszor, ha Andy valami ismeretlen néhány akkordot lejátszott, azonnal hozzájátszottam valamit, amit mosolyogva nyugtázott.

A Rosenau- után, júniusban elhatároztuk, hogy kiszállunk a tánczenekarból, és közösen egy stúdiót építünk föl.

Andy vett 2 szintetizátort a meglévö 3 –hoz, vett egy komputert, egy zeneszerkesztési programmal (ekkor már volt, 1986-ban).

Elkezdtünk saját számokat  csinálni, ez pedig szinte mindig hasonlóan folyt le:

 

-         Csütörtök délután. Cseng a telefon, Andy hív, van valami, hallgassam meg. Nosza, autóba ülni, átmenni Sindelfingenbe, a felvétel egy kis négysávos FOSTEX kazettásmagnón van rajta.

Meghallgatom, kibontom a gitárom, és játszom hozzá, kapásból, Andy vigyorog, elismeröen bólogat, aztán szól:

-         na, most fölveszem, játsszd el hozzá mégegyszer ugyanezt.

 

Hát itt jött a baj – mert ilyenkor elkezdtem a fejemmel gondolkozni, mit is játsszak és hogyan, jajj csak nehogy tévesszek…!

Persze, hogy tévesztettem. Újra játszani és mégegyszer és mégegyszer, míg végre egy elfogadható szólót ki tudtam hozni a gitárból.

Egyszer aztán azt mondta Andy:

-         tudod mit? Ha megjösz, egyszerüen játszol a számmal együtt, és rögtön felveszem az elsö szólódat.

-         Ettöl fogva aránylag türhetö dolgokat hoztunk össze.

 

Azonban az ördög megint belémszállt, mert ugye minek az idill, ha lehet zürösen is csinálni – mindenestre megúntam a melódiás számokat, “mert én ugye arra vagyok elhivatva, hogy keményrock-ot játsszak és ne ilyen csöpögös melódiákat” – hej, ha végre most kivételesen egy icipicit az ESZEMREhallgattam volna, de nem, ez egy igazi „hübelebalázs“ döntés volt:  - otthagytam Andy-t. Csalódása leírhatatlan volt.

 

Ebben  a döntésemben az is nagy szerepet játszott, hogy a magyar hatóságok megtagadták 1986-ban a hazalátogatási kérelmem. Nem indokolták meg, csak egyszerüen nem mehettem haza.

 

Ez nekem rendkívüli nagy depressziót okozott, agresszív voltam, és ezért akartam magamat kitombolni a hardrock-ban. Írtam ekkor egy hosszú verset, melyben kipanaszkodtam magamat – dehát végülis az ember mindenbe beletörödik – ez is elmúlt.  Majd csak évek múlva tudtam meg “bennfentes” helyröl, hogy állítólag én “idekint,valamikor, valakinek  valamit  mondtam”– és ezért volt a “haragszomrád”. Hja, könnyü velünk, védtelen kiszolgáltatokkal azt csinálni, amit akarnak -  itt is, ott is – mindenütt.

 

Sokáig gondolkoztam azon, hogy a verset közreadjam-e, aztán úgy döntöttem, ha megmutatom, hogy akkor hogyan éreztem, talán egy behatóbb képet tudok adni az akkori lelkiállapotomról:

 

                                    Búcsú egy álomtól

 

Öt évet álmodtam, egybefüggö édes álmot

Gyógyír volt, mely mélyenfekvö fájást, sebet csillapított.

Láz enyhítö hüs emlékei egy elhagyott világnak,

Reményt keltö tervek szárnyán ellenállni a sodrásnak.

 

Kiszolgáltatott, segélyreszoruló, gazdagok portáját takarító –

Nem így képzelted a mesés Nyugatot…

De ha lecsaptak rád, legyintettél – nekem még mindig ott a régi hazám,

Csak az éveket várd ki, s élhetsz életed új tavaszán.

 

Számoltam a perceket, napokat s éveket,

Lemértem az erdön sétálva a lépteket,

Otthon is ilyen messzi, míg a Fötérre jutsz –

Nem tudhattad, hogy csak magadnak hazudsz.

 

Én csak ide kijöttem – Eh! Mit jelentsen ez!?

Öseink kilóméterek ezreit rótták – jutalmuk Európa közepe lett.

Ha menni kell, hát menj, ne torpanj meg

Siess, mert az öregkor közeleg!

 

Álmodoztam, milyen lesz az elsö találkozás,

Az öt éve nem csillapítható várakozás,

A Temetöbe is menned kell, ez legyen elsö utad!

Nem az örömtöl, de ne szégyelld, ha szemed könnyekre fakad.

 

Ott állsz majd az Ö sírja mellett, ki régi életed egy része volt –

A legfontosabb, és valamikor azt hitted, neved Öáltal tovább lobog.

Kit ötperces korától ismertél s legjobban szerettél – ott nyugszik…

Mindent elfeledö örök álmot alszik.

 

Álmodtam azt is, ha sírjára kis karácsonyfát állítok,

Ott lesz a másik is, a hütlen, ki nevetve elhagyott.

De kirekesztünk minden haragot, gyülöletet,

Egy hely a világban, hol hárman megosztjuk a régi emlékeket.

 

Oly sokszor képzeltem: megyek reggel a Piacra,

Vásárlok sült kolbászt, lángost – mint valaha.

Bejárom a régi utcák, rétek, kertek sorát,

Megnézem a Rákóczi úton is a régi portát.

 

Szüleimmel útrakelünk, üljenek mellettem büszkén

Lássák, nem volt hiába – várni az évek szükén.

Vagy Húgomat, Öcsémet, kiket már öt éve nem láttam, csak fényképröl -

Ismét átölelve meséljek nekik itteni életemröl.

 

Nem! Minden hiába volt. Most felriadtam!

A bonni Konzulátustól egy levelet kaptam,

Mely szerint nem vagyok méltó a magyar útlevélre,

Sem a fájdalmat, honvágyat enyhítö magyar határ átlépésre.

 

Elkövettem? Nem követtem? Vagy…mégis? De mit?!

Loptam, raboltam ? Ugyan már ! S meg sem öltem senkit !

Öt éves, szabadon választott börtönöm kapuja nem nyílik

Bünhödöm tovább ! Vezeklem az idök végeztéig ?

 

Vagy egyszer mégiscsak úgy döntenek az illetékesek

Volt ami volt – elmúlt, ismét tiszták a vétkesek?

Ha már tolószékben ülök, vagy éppen már enni sem tudok,

Mi örömöm lesz akkor, ha félhalott vagyok?

 

Most! Most akartam látni a változást!

De mit változást! Szüleim, Testvéreim élete sorát.

Inni egy kávét a régi eszpresszóban,

Tudom, nem állnának a volt barátok libasorban –

 

- Asztalomnál. Elfeledtek, elárultak, mindig irígyek is voltak

Úgy volt az jó, amíg engemet csak kihasználhattak.

Megloptak ott is, megloptak itt is – talán a hiba mégis bennem rejlik?

Megbíztam mindenkiben, de a jót hamar elfelejtik.

 

Vagy – mikor itt kivert kutyaként menekültem, megcsalatva, elüzetve a lakásból –

Mint egy örült, rohantam volna ki a világból.

Ott álltam az erdöben egy esös szombat délután,

Kétségbeesve bolyongtam a kötéllel, erös gally után –

 

- Kutatva. De nem bírtam eldobni ezt a csúfos életem,

Meghalni gyáva voltam,így továbbélve várom végzetem,

Mely jön. Úgyis utólér, mindenkit eltalál a sors nyila

Ki csak álmodozik, csodákban hisz – nem lesz öregkora.

 

Nézem a fáradt nap délutáni aranysugarát,

Mily vídáman játszik az erdei úton, tócsa állja útját.

Megfürdik benne, csilláma szemembe süt, vakít,

Így égek majd el lassan, s a BOHÓC többé nem alakít!

 

©Balázs Gábor

1986. December 4.

                                                 *

 

 

Csak úgy mellesleg megjegyezve: Andy hü maradt önmagához. Továbbra is saját számokat komponált, valahonnan fölhajtott egy fiatal, 17 éves, nagyon ügyesen játszó gitárost, ezzel néhány jó számot készített. A gyerek hamarosan továbbált, Andy pedig elkezdett slágerzenét komponálni, majd megírt egy musicalt Twist Oliwer–röl, ezt színpadra vitte, a BBC készített is egy DVD-t erröl, ezen alkalomból egy neves angol színész játszotta a tolvajbanda fönökének a szerepét.

Ma filmzenét komponál. Nagyon finom, érzelemteli, romantikus zenét csinál, felesége a szövegírásban müködik közre.

Idöközben egy másik musicalt is írt, a KIS LORD-ot zenésítette meg. A címe: “CEDRIC”. Ha rámentek a honlapjára, egy kisfiú rajza látható a lapon – ö a Cedric, a rajzot én készítettem, nevem is ott van mellette.

 

1989-ben történt még aztán vele kapcsolatban valami – még ha ö közvetlenül nem is tehetett semmiröl - valami, ami nagyban hozzájárult a zenei ténykedésem akkori befejezéséhez. De erröl majd késöbb.

 

Most pedig vissza hozzám.

Itt Stuttgartban 1983-ban megalakult egy rockzenekarokat egyesítö társaság, a MUSIKER INITIATIVE ROCK.

Helmut Krämer (az 1983-as bandából), volt az egyik alapítótag. Ebbe az egyesületbe 1986 végén léptem be, elkezdtem az üléseikre járni, és jól éreztem magamat közöttük. (Nem tudom, mond-e valakinek a DIE FANTASTISCHEN 4 – elnevezés ( röviden FANTA 4) valamit, ez egy már régen befutott stuttgarti banda – nos, ök is ott kezdték.)

 

A tagzenekaroknak biztosítottak föllépési lehetöséget, eljártam a bulijaikra, amelyek nagyon forró hangulatúak voltak.

 

Föltünt egy mosolygós képü, baseball-sapkás, piros T-shirt-es srác, tulajdonképpen a véletlen folytán mindig mellé kerültem, ha gyülés volt.

Elmesélte, hogy van egy rockzenét utánjátszó bandájuk, de saját zenével is próbálkoznak, a ROCKSTATION.

Most éppen egy gitárost keresnek, mert Eddie, a gitárosuk egyedül már nem gyözi, tehát szólózni kell – és ritmusgitárt is játszani.

Öt is Helmutnak hívták, Helmut Zudrell.

 

Nosza, elmentem a próbájukra, a stuttgarti Egyetem egyik klubszobáját bérelték, odakint, az UNI Vaihingen-ben.

 

Próbajáték – hm... ...na jó, próbáljuk meg...

 

A dobos „Blauer“ nagyon bizalmatlan volt velem szemben, de a többiek is eléggé visszafogottan viselkedtek. Ez elbizonytalanított. Viszont ekkor már néha meg-megittam egy pohár sört, aztán jó 2 hét után, amikor az egyetemi kocsmában hajnalig „beszélgettük“ meg a zenekar céljait – nos megtört a jég.

A számok? Crème de la crème! Ami csak szem szájnak (fülnek) ingere: ZZ TOP; WHITESNAKE; DEEP PURPLE; VAN HALEN; LED ZEPPELIN; AC/DC; STONES; URIAH HEEP stb..., stb...

 

  1.      Az elsö közös fölépések! Beleilleszkedtem a zenekarba, örületesen tetszett ott lenni, nagyon jól éreztem magam.

 

Még odahaza csináltam meg a KISZ-ben olyan 1970-töl kezdve, hogy amikor a hangulat a tetöpontjára hágott, felemeltem a fejem fölé,illetvemögé a gitárt és úgy játszottam – a hatás mindig ugyanaz volt: tombolt a nép.

 

Nos, 1987 márciusában föllépési lehetöséget kaptunk az egyesületünk törzskocsmájában, ez Stuttgart szívében volt a City-ben, és DOWNTOWN volt a neve.

 

Talán minden magyarázkodás nélkül leírom röviden a koncertünket: a kocsma olyan  50 qm alapterületü, színpad van egy kb. a KISZ-belihez hasonló nagyságu.

Lépcsökön kellett lemenni a kocsmába.

Fogadási rítus: tequila a tartozékokkal, tehát sóval és citrommal. Ezután egy korsó sör – majd beléphetsz. A nök is, tehát Helga is végigcsinálja a procedúrát, Sandra (ekkor már 12 éves, mivel nincs babysitter, így velünk jön) kap egy nagypohár kólát.

Nem tudunk rögtön beszerelni, mert elöttünk játszik még egy banda: THUNDER.

Énekesük Werner, (gimnáziumi tanár), egy hatalmas középkori egyenes karddal hadonászik, a dobosnak sem látni a kezét olyan gyors, a basszusos backgroundot is énekel, a gitáros pedig egy Alex nevü srác, aki ha szólózik, furcsa grimaszt vág - eltünik az arca az álla és a homloka között. Amúgy tényleg nagyon jók, a tetöponton Werner bevonszol egy nagy vasból való kovácsüllöt a színpadra, és ezt veri egy 5 kilós kalapáccsal – kétségtelenül hatásos.

Ezután jövünk mi, sok zenész a klubból segít nekünk, közben állandóan jön a színpadra a tequila és a sör.

A cuccaink elég jók, nekem egy másik 1968-as Marshallom van, csöves, ez is modifikált.

Nem szaporítom a szót: Helmut az elsö és utolsó olyan fantasztikus hangú énekes, aki a tökéletes ének mellett basszusgitározott is, és olyan igazi „SHOWMAN“ volt, mint aki manapság már nagyon ritka, a stílusát talán az AC/DC énekeséhez tudnám hasonlítani.

 10629382_704534549616222_6063033588067644421_o.jpg

A BÉKÉSMATRIX-on a VIDEÓTÁR-ban van is erröl a koncertröl egy jó félórás videó!

 

Angolul konferálta a számokat, amerikai angolul, tökéletesen, nagyon gyorsan pergö nyelvvel, a tömeg pillanatok alatt a kezünkben volt.

A jól összepróbált számokat mi is láthatóan örömmel játszottuk, mi Eddie-vel ügyesen felosztottuk a teendöket, majd amikor már a tömeg tombolt, akkor földobtam a fejem fölé a gitárt... lassan itt is kezdtek megismerni.

 

1987 májusa, Stuttgarter Universität,  „Umsonst & Draußen“ – vagyis “ingyen és odakint”, az egyetem elötti mezön játszunk.

 

Éppen véletlenül itt van Debrecenböl „Cilinke“ Kára Béla, aki jó keyboardot szeretne itt Stuttgartban venni, amiben segítek is neki-  most ö hordja a zenekarnak a sört, miután ö is zenész karszalagot kapott, de már alig tudja magát áttörni a tömegen, mert idöközben olyan jó 3 ezren tolonganak már az emelvényünk elött.

Ekkor történt egy csoda, amit Cilinke vitt végbe: elkezdtük játszani a DEEP PURPLE-töl a HIGHWAY STAR c. számot. Ö az orgonaszólónál jelekkel mutatva megkérte a billentyüsünket, hogy engedje oda a keyboardhoz. Hát, Kára Béla egy olyan fantasztikus, hatalmas szólót levágott, hogy az a háromezer fös tömeg tombolt  és szószerint a lábunk elött hevert.

Nagyon nagy sikere volt, de nekünk is. Iszonyú nagy tombolás – hej, te KISZ...itt vagy ismét...?! Szinte úgy éreztem magam, mint egy régi, KISZ-beli bulin…

 

1987 július.

Az elsö „Stuttgarter Stadtfest“ vagyis stuttgarti városi ünnep. Minden sarkon áll egy színpad, jobbnál – jobb bandák lépnek föl.

Mi a nagy sétálóutca, a Königstraße végében lépünk föl az egyesület színpadán.

Hm! Az utca széltében, hosszában tömve emberekkel, a mi bandánk következik. Erre az alkalomra megtanultuk VAN HALEN-töl a „JUMP“-ot, és a DEEP PURPLE-töl a „HIGHWAY STAR“ –on kívül  a „BURN“-t is, valamint az AC/DC-töl a WHOLE LOTTA ROSIE-t.

Szentséges Atyaúristen! Micsoda tömeg! Micsoda hangulat! Micsoda tombolás! Nosza fölkapom a gitárt a fejem fölé...üvölt a nép...hú...de jó is zenélni!!!!

 

Rendkívül nagy sikerünk volt, a legszerényebb saccolás szerint is legkevesebb 10.000 (!) ember tolongott a színpad elött, amin játszottunk, és ameddig csak a vakító reflektoroktól elláttunk, nekünk tapsoltak a kezek, ránk nevettek az arcok – hej, de milyen jólesö érzés volt ez.

 

Így, ilyen jó hangulatban készültünk HAZA!!!

 

Igen, a hatóságok kegyesen engedélyeztek  egy  e g y s z e r i beutazást. Mindegy, a lényeg az volt, hogy hazalátogathattam végre.

 

Óh Békés, Te szeretett kicsiny városka, nem csalódtam akkor semBenned!

 

Mindenki örömmel és szívesen fogadott, és tudom, hogy ez nem a rozoga Ford Taunusnak szólt, hanem nekem. Tehát – amit a versemben elöre megjósoltam - nem úgy történt. (Vagyis – a mai napig is örömmel fogadnak otthon a régi barátok és ismerösök.)

Csodálatos 4 hetet töltöttünk el otthon, találkoztam Jónás Jancsival, aki akkor hivatásos zenészként játszott, Gyulán fölkerestük a Park  Hotelben, odaadtam neki kipróbálásra a Gibsonomat, amit természetesen hazavittem megmutatni. Találkoztam még néhány volt zenész barátommal is, és a békésiek is lépten-nyomon megállítottak – nem, Békés még nem felejtett el, és mint Kulacsot sem.

(Csak...hát...a...festöt, akit aztán 2005-re majd újra felfedeznek, – de ezzel párhuzamosan  a „Kulacs-mítosz“ fog lassanként elhalványulni, amit mai szemmel és értelemmel úgy fogalmaznék meg: nem tudnak már velem mit kezdeni.)

Visszajöve Stuttgartba, rendszeres fellépések következtek minden elképzelhetö színpadon, söt, egyszer még Bamberg-ben is fölléptünk egy disco-palotában, no nem mint elözenekar, hanem mint fö attrakció, hatalmas sikerrel.

 

  1.      A siker folytatódott. Tavasszal készítettünk egy demo kazettát egy mobil studióval.                                     Májusban meghívtak bennünket egy BIKER találkozóra, Ditzingen (Gyula testvérvárosa) közelében. Az egyik rocker motoros társaság a württembergi HELLS ANGELS volt, a másik nevére már nem emlékszem, ludwigsburgiak voltak.

 

Megérkezés: mint Woodstock, vagyis délután esö volt és most bokáig gázolva a pocsolyában cipeljük a felszerelésünket a színpadra.

Marcona, hosszúhajú, szakállas, tetovált  “klisé-rocker” típusok nyújtják felénk a joint-ot, amit persze elutasítunk, de a térdem és a hasam úgy remeg, mint valamikor legelöször Méhkeréken. Harley Davidsonok százai állnak parádés sorokban a sátrak mögött, mint csillógó, krómozott acélkerítések.

(Helga úgy félt az egésztöl, hogy Helmut barátnöje, Sigrid autóval hazavitte Stuttgartba, jó 50 km távolságba, még mielött egyáltalán fölpakoltunk volna a sszínpadra.)

No, a rockerek türelmesen megvárták, amíg beszereltünk, aztán elkezdtünk játszani – eleinte kissé bizalmatlanul álldogáltak néhányan a színpad elött (a dobozi kisgyerek fintorával), de aztán kezdett felengedni a hangulat – nem! Tévedés! Hangulat volt már elöbb is, még ugyancsak szokatlanul nagy is, de most végre a zenekari bizalmatlanságuk kezdett el feloldódni, mert már vagy 120-an állnak a színpad elött és tombolnak. Ebben nem kis szerepe volt Helmutnak, aki a legvadabb texasi radio-speaker stílusában kötötte össze az egyes számokat. (Helmut az IBM-nél dolgozott mint részlegmanager, hetente 2 – 3 – szor repült “át”az USA-ba, innen volt a perfekt amerikai-angol tudása. Sokszor elöfordult, hogy öltönyben, nyakkendövel, direkt a repülötérröl érkezve jött el a próbára, ott mindig volt egy jeans és egy T-shirt neki eltéve.)

 

Május végén Helmut a 30-ik születésnapját ünnepelte, lazaccal, kaviárral, champagne-al, nagyon elökelö volt – túl elökelö a zenekarunk hardrock image-éhez képest. Én ennek éltem, azonosítottam magam a rockerekkel, mindenfajta sznob elökelösködést útálva és mellözve – nem is éreztük magunkat azon az estén Helgával jól. (Ideírom, habár még korai, hogy 2011-ben éppen emiatt a mérhetetlen sznob viselkedésük miatt hagytam el a PARK AVENUE-zenekart is.)

Az est tetöpontja volt, amikor Helmut felnyitotta a 300 DM drága vörösboros üveget, amelyet ajándékba kapott, és mindenki ihatott egy kis kortyot a kristálypohárból.

Nos…az ecet ehhez képest egy mézédes tokaji aszú lett volna!

Mindenki élvezettel cuppogtatott, én le sem nyeltem csak “közelröl megnéztem a sarokban álló hatalmas Aloa Vera tüskés leveleit”. (Utána pedig az elvásott nyelvemmel félóráig selypítettem.) Helga pedig jó svábosan azt mondta, amit az ilyen borra a jó svábok mondani szoktak: “dieser Wein ist furztrocken” – magyarra lefordítva – “ez a bor  f i n g s z á r a z  – ami általános megrökönyödést keltett, az est-estély-állófogadás többi részében aztán inkább hidegen méregettek bennünket. Hát igen, mi voltunk számukra a köznép… (v.ö.“Lépések az idöben” c. könyvem “Ellentétek” c. fejezetével.)

 

Helmut megajándékozta magát és az élettársát egy Maledive – szigetek-beli nyaralással.

Amikor visszajött, elmesélte a következöt: úgy strandolás közepette, 35 C°-nál, megismerkedett egy londoni zeneproducerrel, akinek egy neves stúdiója volt. Megmutatta neki a Demo kazettánkat (3 saját felvétel volt rajta), ami az illetönek nagyon tetszett.

MEGHÍVOTT BENNÜNKET LONDONBA!!!

 

Ezzel jött vissza Helmut, amit aztán egy júniusi próbán nekünk – csak úgy mellesleg – elmesélt.

Örületesen be voltam lelkesedve, hiszen éppen ez volt a célom: kitörni, saját zenével jó pénzt keresni, profizenész lenni – és ismert!

 

- Nos – a többiek egyáltalán nem voltak belelkesedve, csak hümmögtek, meg bólogattak.

Hát igen – én, a kis archivárius, a muzeum pincéjében, az alacsony havifizetéssel – nekem nem volt veszítenivalóm, ezen csak nyerhettem volna. Helmut elöadói, showman-képessége, a zenekar jó összeszokottsága, a jó saját számok – ugyan, miért is ne…?

 

Azonban a többiek mind végzös egyetemisták voltak, utolsó évükben, mindnek megvolt már a jövöbeli helye nagy cégeknél, és maga Helmut? Vajon milyen áron cserélné el a nagy manageri fizetését a bizonytalan zenészsorsért? Eddie és “Blauer ürhajótechnikát, Sidi (keyboardos, Eddie unokatestvére) pedig geofizikát tanult, ragyogó jövövel a horizonton.

Tehát a zenekar NEM-et mondott.

Természetesen nagy vitába keveredtem velük, és mielött júliusban hazautaztunk volna Békésre, ezzel búcsúztam el tölük: “jól gondoljátok meg, mire visszajövök döntsetek…különben én döntök…!”

Amikor visszaérkeztünk és eljött az elsö próba napja, a felszerelésemet ott találtam kipakolva a próbaterem elött, a folyosón.

Ez volt a válaszuk.

Be se menve a terembe, otthagytam öket.

 

“Óh! Irgalom atyja ne hagyj el!”

 

Ezzel megkezdödött a bolyongásom. A Musiker Initiative Rock – röviden M.I.R. vezetösége csak annyit füzött hozzá: “Gábor – nagy marhaságot csináltál!”. De ezen kívül is, valahogy kezdett szétesni a M.I.R. Addigra már nemcsak a bandák határolták el magukat egymástól,  hanem nyílt ellenségeskedésekre is sor került, tehát hogy ott be tudjak szállni valamilyen bandába –  egyelöre ez lehetetlen volt.

Mégis, ekkor léptem kapcsolatba a budapesti POKOLGÉP együttessel, akik egy itteni Heavy Metal bandát a “THE BEAST OF PREY”-t meghívták a Sportcsarnokba. Az itteniek aztán nem visszonozták a meghívást, ezáltal én maradtam hazugságban a POKOLGÉP elött.

Lassan kezdtem ismét megcsömörleni az egész hazug társaságtól, ráadásul azon fáradozásom, hogy egy saját bandát hozzak össze, azon siklott el, hogy sem normális próbatermet, sem normális zenészeket nem sikerült összehoznom. Ekkor kezdtem el legelöször saját számokat készítgetni. (Nem olyan régen rábukkantam egy kazettára, hát az akkori számok olyan szomorúak, az én játékom olyan depresszív volt, hogy gitárt úgy sírni azóta sem hallottam.)

 

Egyszer Andy bukkant fel. Nagy büszkén mutatta a kazettát, amit a gitárosgyerekkel készített el – az irígységtöl majd megvesztem, hiszen ha Andyval együtt dolgoztam volna, akkor most én szólanék a kazettán és persze ez sem növellte a gitározási hangulatomat, egyre depresszívebb lettem.

 

Novemberben meghívott Andy egy ifjúsági házba valahol a Feketeerdö mélyén. Elmentem megnézni,  hogy milyenek élöben.

Keményrockot játszottak, a fiatal gitáros hol a hátán, hol a vállán, hol a lába között  nyaggatta a gitárt – de aztán rájöttem, hogy ö csak az effekt-lehetöségeket használja ki, végülis semmi érzés nem volt a játékában, csak technika meg sémák.

A körülbelül 150 fiatalokból álló közönség udvariasan állta körül öket, a számok után tapsoltak, de élet nem volt a teremben.

A szünetben elkezdett a dobos egy lassú blues ritmust játszogatni, Andy meg hammond-orgona sound-dal hozta az akkordokat, a fiatal gitáros meg nagy vigyorral kezembenyomta a gitárt.

 

Improvizálni tudtam, bluest szerettem is játszani, nosza összehoztunk egy félórásra sikerült sessiont.

A végén a közönség óriási zúgásban és tapsviharban tört ki, odajöttek hozzám, veregették a vállamat – hát még sikerem is volt… !

A fiatal kölyök meg csak kényszeredetten vigyorgott…

 

1989 február. Andy felhívott és közölte, ha találkozunk, ideadja az újságcikket, amelyben úgy ír az újságíró arról az estéröl, hogy én mentettem meg a bulit, és egyben meghívott a fiatal gitárosgyerek, NIKO születésnapjára.

1989, egy februárvégi szombat. Amikor elindultunk, Stuttgartban száraz volt még az út. Sindelfingen alá érve észrevettem, hogy az aszfaltút síkos, be van fagyva. Hirtelen fékeztem, erre az autó (ekkor már Opel Asconánk volt, egy katasztrófaautó) kivágódott, mi pedig kicsúsztunk az út szélére, majdnem lezuhantunk egy 10 m-es árokba. Helga és Sandra sikoltoztak, nekem a hajam égnekállt – még szerencse volt, hogy egy autó sem jött szemközt. Rossz elöérzetem volt.

 

A születésnapi party a város borpincéjében volt, sok meghívott vendéggel, terülj-asztallal. (Az apucinak volt egy autószalonja.) A kölyök büszkén mutogatta a születésnapi ajándékot: egy Marshall torony, 2 boxból (az ezüstszürke vásznú hangfalakkal) és egy 200 W-os csöves erösítöböl állott, akkori ára 7.200 DM.

Ezt a modellt használták a „nagyok“ is, természetesen az idetartozó álomhangzással egyetemben.

Miután a gyerek kitombolta  és ünnepeltette magát, jött a meghívott zenészek fellépése, egyfajta  jam – session.

Én egy magánszólót választottam. (Késöbb ennek az egyik verzióját játszottam el a Nosztalgiakoncerten 1997-ben Békésen is, a tortaátadás után – nade ne menjünk ennyire elöre.)

Megmondtam, hogyan kérem a torzító-beállítást, egy hosszú, nyújtott hangzásra volt szükségem (sustain), aztán elkezdtem játszani.

Már sokan odaálltak elém a színpadhoz, amikor hirtelen lefulladt a torzított gitárhang, ehelyett valami lagymatag, félig clean-hangzás jött elö. Így persze képtelenség volt a szólómat folytatni – abbahagytam.

Több szánalmas mosolygás mint taps volt, elfordultak tölem, erre a kölyök félhangosan megjegyezte: „hja, tudni kell, hogy mit csinál az ember...“, csak éppen a „hihihi“ hiányzott.

Égö arccal pakoltam össze a gitárom, intettem a lányaimnak, aztán elmentünk, föl a lépcsön.

Ekkor már olyan éjjel fél kettö lehetett.

Odakint rettenetes hóvihar tombolt, jó 20 cm-es hó feküdt mindenütt. Így nekiindulni?!

Az autópályát választottam, gondolván, hogy azt biztosan takarítják, és a távolság amúgyis csak 10 km, Stuttgart határáig.

A gondolat szép volt, de a valóságban maguk a hókotrók is elakadtak. Lépésröl – lépésre, csúszva, kúszva, alapgázon vánszorogtunk el Stuttgartba, reggel fél 4 volt, mire hazaérkeztünk.

 

Bennem  olyan gyülölet támadt az egész hazug és hamis zenészvilág ellen, hogy még akkor éjjel elhatároztam, hogy BEFEJEZEM!

 

Be! Örökre, és soha többé nem veszek gitárt a kezembe!

Haragom és gyülöletem olyan nagy volt, hogy két hét múlva el is adtam minden zenekari cuccomat – Gabor Balazs befejezte zenész pályafutását Németországban is – jöjjenek hát a festészet és az írások évei, jöjjön a nyugalom és a béke idöszaka!

 

Legalábbis akkor így éreztem…

 

Andy évekkel késöbb mondta csak meg, hogy a kölyök ezt szándékosan így csinálta, ez volt a bosszúja azért, amiért egykor az ifiházban a blues-zal lepipáltam. Nem, jó ez így ahogy van, festem a képeket!

 

 

 

 

 

 

 

A Zene az életem 6

Balázs Gábor – ismerőseinek Kulacs - visszaemlékezései a fiatalságra, zenére, barátságra…

206012_171428642926818_2669909_n_1.jpg

A Zene az életem, VI. rész 

 

Megtörtént hát az elhatározás, befejeztem.

 Kínos, megkeseredett hónapok következtek, mert nem voltam benne biztos, hogy döntésem jó volt-e.

 

Volt egy rendezvény a Ligetben. Nem emlékszem már, hogy ez április 30-án volt-e, május elsején, avagy augusztus 20-án.

A mezöberényi LYRA együttes lépett föl, ott volt a hatalmas nagy színpad felállítva mindjárt elöl, a hajdani kosárlabdapálya területén.

Mennyi ember…! Micsoda kivilágítás…! Ott volt a város apraja, nagyja, mindenki jókedvüen, csak én lettem mind búskomorabb. Meg is bántam már, hogy olyan hamar feladtam a zenét, hiszen az volt az életem tartalma, de az az út, amelyen addig a zenélésben haladtam, már zsákutcává lett. Miután nem jutott az eszembe valamilyen jó megoldás, így csak az események legkülsö pereméröl szemléltem azt a tényt, hogy Békés nagyon jól kijön az én zenészi mivoltom nélkül is. Ezért, csak ott bolyongtam a sokadalomban, majd meg vesztem az irígységtöl, mert a lyrásoknak sikerük volt, Putnoki Pista egy Gibson Les Paul Standard – gitáron játszott, hatalmas LANEY-erösítök a színpadon– nem, jobb is, hogy befejeztem…

 

Az ötödik részben leírtam már, hogy még disco-val is megpróbálkoztam, ott ültem fönn az új klubban a volt bírósági épület nagytermében, sok barát, ismerös volt venn, de csak szánakozó pillantásokat vetettek felém. Akivel közösen próbáltam meg a diszkózást, (sajnos nem jut eszembe a neve), hamar észrevette, hogy egy ép mondatot sem tudok kinyögni a mikrofonba, egyszer belemondtam valamit, de valami irtóztató hülység lehetett – én meg megrémültem a saját hangomtól.

 

Egyszóval – tényleg vége lett, befejeztetett.

 

Jött a Méretes Szabók és Szücsök KTSZ-ben eltöltött idö Békéscsabán, ahol pénzügyi csoportvezetö voltam, majd egy örületesen hibás lépéssel elvállaltam Békésen a Sas utca végén lévö MÉH – telep vezetését, gondolván – úgyis ott lakom az utca elején – hát nem egy nagy szerencse?

Nem szerencse volt, hanem egy végzetes, egészségemet egész  életemre befolyásoló szerencsétlenség.

Miután az elözö telepvezetönek az egész város barátja volt, úgy tekintettek engemet, mintha én dúrtam volna ki onnan, pedig a szegedi központ akart töle megválni. Ráadásul az a nézet uralkodott, hogy - ugye a MÉH telep az egy aranybánya, ott azonnal meg lehet gazdagodni, csak ügyesnek és élelmesnek kell lenni – így tekintettek rám. Pedig nem voltam én sem ügyes, sem élelmes, a világ legrosszabb, leghiszékenyebb, legnaivabb és legbutább “üzletembere” voltam. Mindehhez jött az a tény, hogy állandóan loptak a telepröl. Hát így történt aztán, hogy a sok névtelen levél és egyéb névtelen feljelentések hatására 1977, március 26-án, szombaton este 22.00 órakor összeomlottam, egy szívinfarktushoz hasonló keringésrendszeri és idegrendszeri összeomlás történt.

Ijedtségem nagy volt, félelmem a kórháztól még nagyobb – így nem mentem el az orvoshoz. Aztán sokkal késöbb, itt Stuttgartban állapították meg, hogy a vegetatív idegrendszerem ment akkor, 1977-ben, tönkre.

Ettöl fogva nem ittam, nem dohányoztam, még a kávét is elhagytam.

 

Mindennek közvetlen elözménye egy számomra is furcsa esemény volt.

Mivel a félelem a sok ellenség, irígy és rosszakaró miatt annyira belémköltözött, hogy már ép gondolatom nem volt, elkezdtem délutánonként odahaza kisfiam színes filctollával rajzolgatni. Tájképeket. Kívánság tájképeket. Elmenekülni. Behúzódni egy kuckóba. El a valóságtól!

Egy ilyen délutánon akadt kezembe a Képes Újság egyik száma. Elkezdtem lapozgatni, és fölfedeztem egy verset.

Gyermekekröl szólt, a gyermekek ártatlan világáról, a gondtalan arcaikról, tiszta szemeikröl, tiszta lelkükröl. Belémnyilallt, szívemet és lelkemet találták el ezek a sorok. Én is tiszta, ártatlan akartam lenni, egy meghitt, idillikus, gondtalan világban, ahol vigyáznak fölöttem.

A mardosó vágyódástól elsírtam magam. Ott zokogtam az asztalnál. Ezután történt az a bizonyos idegösszeomlás, amely a krónikus keringésrendszeri panaszokat váltotta ki nálam.

 

Az 1978-as földrengéskor még ott dolgoztam, de közvetlenül ezután otthagytam az ócskavastelepet. El onnan! Nem az én világom volt. Közben már intenzíven festettem.

 

Ekkor kerültem át Békéscsabára a Munkácsy Mihály Muzeumhoz, kiállításrendezö grafikusnak – ez furcsán hangzik, de autodidakta tulajdonságom, már ami a rajzolást, majd késöbb a festést illette – már ekkor megmutatkozott. Itt a muzeumban aztán, egy nagyon tehetséges festö kollegától, Streit Miklóstól rajzolási és festési alaptrükköket, kurzusokat kaptam.

A délutáni rajzolgatások révén derült ki, hogy ehhez van bizonyos érzékem. Az a képességem viszont, hogy autodidakta módon tanulom meg a dolgokat, vagyis, hogy megmutatnak valamit, és én meg tudom csinálni – ez késöbb derült ki „menetközben“, de attól kezdve a rajzolási képességem nagyon gyorsan fejlödött, szinte napról-napra, ugrásszerüen.

 

Új érzések támadtak bennem, hirtelen egy újfajta kifejezési vágy tört rám, aminek következtében bementem valamikor úgy május közepén a Papírboltba, megkérdezni, hogy van-e tubusos olajfestékük. Édesapám ugyanis, aki valamikor az 1930-as években Gyökössynél tanult festeni, újra elkezdte 1977 márciusában a festést. Kezdettöl fogva szép olajképeket festett.

Én meg attól a sok örültségtöl, ami ért, - menekülésképpen a valóságtól – ahogy hirtelen elkezdtem rajzolni, kisült, hogy  nyilvánvalóan átörököltem a gének révén Apuka tehetségét. Éreztem, de nem tudtam, hogyan kell festeni.

Hát így kerültem én a Papirboltba, és megvettem a hat különbözö színü olajfestéket, néhány ecsetet – és azóta festek!

 

 1979 februárjában otthagytam a muzeumot.

Amikor odamentem, elég hamar rájöttem arra, hogy megintcsak rosszul választottam. Mint kiállításrendezö és grafikus, ahogy maga a meghatározás is mondja: kiállításokat rendezni, lebontani, újat fölépíteni majd lebontani, ábrázolásokat, szövegeket rajzolni (akkoriban még mi írtuk és rajzoltuk kézzel a plakátokat és a szövegeket) – és mindezt rengeteg munkával, erönket meghaladó cipekedésekkel, túlórával. Állandóan úton lenni, hiszen a megye múzeumai a hatáskörünkbe tartoztak. Anyagot beszerezni, fürészelni, ácsolni, üvegezni, vasssal dolgozni, képeket felakasztani stb… Nagyon fárasztó munka volt, és az a tudat, hogy mindez néhány hét múlva újra le lesz bontva, eldobva, és kezdödik elölröl minden – nem, nagyon hamar rá kellett jönnöm arra, hogy én még most sem vagyok kézmüves. Ugyanúgy nem, mint ahogy a gimnáziumban sem voltam lakatos tanuló.

Mivel a festésben is idöközben ugrásszerüen továbbfejlödtem, egyre jobb képeket sikerült festenem, bizonyos tudathasadás történt bennem.

Rengeteg festö müveit állítottuk ki. Amúgyis imádtam a festményeket. Ott volt a hatalmas Munkácsy-gyüjtemény, órákig csodáltam a festö zsenialitását.

Amit hm… - ezt nem mindig lehetett minden kiállított festményröl állítani.

Mindehhez, a kollegák messzemenöen udvarias magatartása minden pökhendi, nagyképü, öntelt és beképzelt “müvész”-szel szemben. Már akkor betegesen undorodtam a “nagy személyiségek” istenítésétöl. Én a legszívesebben a fejükhöz vágtam volna a sokszor csak mázolmány képeiket. Tulajdonképpen ez adta meg aztán azt a lökést, ami által 1979 februárjában otthagytam a muzeumot.

 

Ettöl fogva önállósítottam magam, és csak festettem. Kijártam a piacokra Békésen, Csabán, Gyulán, a képeim olcsók voltak nagyon, így sokan is vették öket – odahaza kezdtek mint festöt elfogadni. Én nem rösstelltem kimenni a piacra – ha az embernek a megélhetésért kell megküzdenie, megtesz mindent, hogy túlélje a vészt.

 

De mi is történt a többi zenésszel Békésen? Nem sokat hallottam attól kezdve felölük.

Jónás Jancsi addigra már végleg odaát volt Békéscsabán a Familynél, sikert – sikerre arattak éveken keresztül. Jancsi késöbb foglalkozását tekintve is hivatásos zenész lett.

 

Nálam akkoriban ismét életbe lépett a szokásos önvédelmi rendszerem: nem tudni  semmiröl semmit, a külvilágot a lehetöségekhez mérten ignorálni, begubóztam, nem mentem zenekarok bulijára, nem hallgattam zenét, csak festettem mint egy megszállott.

Néha-néha összetalálkoztam hol Balogh Zolival, hol Liszkai Pistával (övele a viszonyom addigra sajnos meglehetösen megromlott), vagy más régebbi zenészhaverokkal, de nem volt már közös témánk – Kulacs többé már nem létezett.

 

A festö – Balázs viszont egyre jobb minöségü képeket festett, jöttek a paraszti idillikus életképek (a mai napig is kedvenc témáim), sokan vettek képet az “ifjú Balázstól”, meg az “idös Balázstól”.

 

Nem tudom, hogyan is lehetett, de a hatóságok engem békén hagytak. Az akkori békési rendörfökapitány, Párzsa János is festett. A Piacon odajött hozzám, elbeszélgettünk a festészetröl, nem, nem követelt ö tölem sem elárusítói engedélyt, sem valamiféle idevágó müvészeti szakképzettségi dokumentumot – nem, békén hagyott ö is, és mindenki.

De ugyanígy, Békéscsabán és Gyulán is minden nehézség nélkül árulhattam.

Egyetlenegyszer igazoltatott 1980-ban a dunai révnél egy rendör, fönt, valahol a Börzsöny lábánál, amikoris egy többhetes országos körutat tettünk (még erre is tellett, olyan jól kerestem a képeimmel), és a személyi igazolványomban nem volt semmilyen bejegyzés, hogy ki a munkaadóm. Ekkor kaptam egy igazolást a Képcsarnok Vállalat Export Osztályától, hogy nekik dolgozom. Valahogy minden olyan könnyen, lazán, és egyszerüen ment, és valóban – mint felnött – életemben elöször, jól éltem, vagyis családommal együtt jól éltünk.

Ekkor ismét úgy éreztem, hogy ez az állapot még nagyon sokáig így fog tartani.

De nem ez történt…

…1981 április 8-án eltemettük Kisfiunkat, kint nyugszik a Rózsában. 1981április 19-én lett volna 10 éves…

 

Megzavarodtunk. Összeomlott minden. Eladtuk már februárban a Sas utcai házunkat (ma ott egy pékség müködik), a Petöfi utcán egy háznak az egyik szobájába költöztünk, amit müteremként béreltem akkor már néhány hónapja.

Ekkor határoztuk el, hogy elmegyünk Békésröl. Nagyon kellemetlen volt, hogy az emberek ujjal mutogattak ránk a hátunk mögött, úgy bántak velünk, mintha csak Gabika betegségében és halálában bünösek lennénk, nem, nem volt ott többé maradásunk.

Ekkor már nem kellett kijárnom a piacokra, hanem Budapestre utaztam föl hetente vonattal, a Képcsarnok Vállalat Export Osztályára, ahol a festömüvész-üzletvezetö, Wessely Tibor fogadott, elbírálta a képeimet és bevették, külföldi eladásra. Megpróbált kisebb tanácsokkal is ellátni, hogy mit - hogyan is fessek, de rövid idöre rá azt mondta: „-Gábor, fess úgy, ahogy tudsz!“ Az eladott képeket nyugatnémet Márkában fizették ki, havi átlagban 300 Márkát kerestem.

Júniusban a Hortobágyi Lovasnapokon engedélyt kaptam képek árusítására, három nap alatt annyi képet eladtam, hogy az árukból

befizettünk egy Ausztria-Nyugatnémetország-Svájci körútba. Münchenben a csoporttól elköszöntünk, hogy valakit meglátogatunk Stuttgartban és majd egy hét múlva Bécsben találkozunk, (úgysem hitték el), aztán 1981 júlis 20-án Stuttgartban kötöttünk ki egy ismerösnél, Gerhardnál. (Ö korábban párszor meglátogatott bennünket Békésen, és mindig is hívott, hogy lépjünk le Magyarországról, menjünk ki Nyugat-Németországba.) Érkezésünknek nagyon megörült, mi másnap már be is jelentkeztünk a Külföldiek Hivatalába, hogy itt maradunk. - Jó, menjünk Kalsruhe-ba a gyüjtötáborba – de aztán még ott maradtunk pár napot Gerhard-nál.

Aztán valahogy elment a kedvünk az egésztöl: Békés hívott haza!!

 

Bécsben, amikor a Svájcból visszaérkezett túristacsoport meglátott bennünket, teljesen megdöbbentek: „visszajöttetek ti örültek...?!“

Igen, haza akartunk menni. Bár itt volt nálam még a fekete faböröndöm is, tele olajfestékkel és ecsettel, vászonnal, de mégis – haza, hazafelé!

(Amikor a buszunk a kiutazáskor a hegyeshalmi határátkelöhöz érkezett, a határör átnézte a csomagjainkat a vámossal együtt. Meglátták a fekete, fából készült kofferem (eredetileg szerszámosláda volt), és megkérdezték, hogy kié, és mi van benne. Jelentkeztem, hogy az enyém. Mire a vámos: „ – és ha most egy szobafestö utazna, az is hozná magával a létráját....!?“

Azt hümmögtem, hogy szeretnék alpesi tájképet festeni ott kinn a természetben. Nem nagyon hitték, de aztán minden további incidens nélkül hagytuk el a határt Ausztria felé.)

 

Amikor hazaérkeztünk Békésre, az ismerösök, barátok csak bámultak ránk. „Ó ti bolondok, hát visszajöttetek!? Mit kerestek itt! Ilyen marhákat...!“

 150186_3570668022030_428642914_n.jpg

Talán az utolsó körösparti kép Gabiról: 1981 aug. BB

Egy augusztuseleji napfényes délutánon ott ültünk a müterem padlóján, bámultam a TV-készülék poros képernyöjét, és kimondtam: „hát tényleg marhaság volt visszajönni.“

 Ekkor felgyorsult minden: vízumaink Ausztria és Németország felé még   N Y I T O T T A K voltak, nem pecsételték le öket a határon sem menet, sem jövet - érvényesek voltak még szeptemberig.

Nosza, a piros (szocialista országokra szóló) útlevélbe egy Jugó utat pecsételtettünk, 1981. augusztus 17-én rátértünk a következö útvonalra: Békésröl busszal –Békéscsabára, onnan vonattal: -Budapest-Belgrád, majd augusztus 19-én: Maribor-München-Stuttgart.

Hej, amikor Szüleimtöl elbúcsúztunk, azzal, hogy lemegyünk a jugó tengerpartra egy hétre, kívül mosolyogtam, de belül bizony zokogtam – tudtam, hogy ez a hét örökre szól, és elválaszt mindentöl, mindenkitöl, aki és ami Békéshez kötött, a 34 évemmel. Amikor az Aljon gyalogoltunk az Irányi utca felé, aranyban fürdött az egész Szakiskola-alatti kis nyárfaerdö, kakukk éneke szólt, és a lelkem zokogott. Fuldokolva nyeltem a könnyeimet: vajh, látlak-e Kiserdö még egyszer az életben így...? Nem láttam többé – mert amikor már újra láthattam, akkor már nem vettem észre...

Amikor Gerhardnál ismét felbukkantunk, majd kiesett az ajtón a nagy csodálkozástól, de nagyon megörült.

Másnap, augusztus 20-án bejelentkeztünk a karlsruhei menekülttáborba, ahol már 4 hete  vártak ránk!

 

Mi – mint ahogy a házaspárok – egy kétágyas szobát kaptunk, tisztességesen berendezve, és egy kis tusolófülkével, beépített illemhellyel.

Az elsö éjszaka furcsa álmom volt: azt álmodtam, hogy Mezöberényben vagyok, és nem tudok átjutni Békésre. De félelemmel eltelve, rémálomszerüen éreztem a veszélyt.

Izzadtan riadtam fel. Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy hol vagyok, majd ahogy az ablakon kifele bámulva megláttam a szomszédos barakkokat, akkor ébredtem föl teljesen – és örömérzéssel, a biztonság érzésével, megnyugodva aludtam el ismét.

 

         Egy szeptemberi napsütéses délután. Összeismerkedtünk egy csomó menekült honfitársunkkal, ment a mesélés a tábor lebetonozott udvarán.

 

Az egyik: „most megy Mohácson a nagy csukafogás, összejövünk mi, haverok, aztán fözzük a halászlevet.

Mire én: „nálunk odahaza most fözik a haverok a pörköltet, bográcsban a Körösparton, tán mi is kimegyünk a jöv....“ – ebben a pillanatban megakadtam – nem, nincs jövö hét, sem jövö hónap, sem jövö év – ki tudja, mikor kerülök ismét haza....

 

ÉS EBBEN A PILLANATBAN EGY ISZONYÚ, FÁJDALMAS, MÉLY ÉS NAGY HONVÁGY FOGOTTEL.

 

HONVÁGY. Mi is vagy te tulajdonképpen? Nem csak egy álruhába öltözött sóvárgás, vágyódás? Valami után, ami már nincs, elmúlt, vagy … vagy ... talán soha nem is létezett? Nem vagy te véletlenül csupán - csak egy ILLÚZIÓ – mint megannyi más, hazug csábító kép, valami szépröl, ami után vágyol, de soha el nem érheted?

 

Mindenesetre az idök folyamán kialakult énbennem egyképzeletbeli Békés, ahova– ha itt valami sérelem ért -  gondolatban elmenekülhettem.  Oda, ahol vagy a Nap süt örökké az illatozó tavaszban, a forró nyarakon, az indián nyarak öszén, vagy a Karácsony meghittsége terjed szét a ropogó hóban a városkán. A nyüzsgö Piac, a Liget ódon tölgyfái, amelyek védöen hajlanak a Bagoly fölé – ahol a zeneszól, hiszen...Kulacsék játszanak ott..., a Körös tiszta, langyos vize – vajon tényleg minden így van? Hiszen a tölgyfák sincsenek már meg, talán, ha még egy árválkodik ott...

De éppen ez az! Az emlékezetemben létezik egy Békés, ami után vágyok, ami a hazám volt, a HON-om, ahol én fiatal voltam - és ezaz a bizonyos HONVÁGY.

 

Ha még ez sem magyarázza meg pontosan azt, amit érzek, akkor itt a folytatás : hiányzik a pörkölt, a piaci lángosba csomagolt sültkolbász, a húsvéti sonka íze. Hiányzik az orjaleves. A találkozás barátokkal, haverokkal, ismerösökkel. Édesanyám hiányzik, Testvéreim, rokonaim. A családi ünnepi asztalnál az együttlétünk, az aranyló csigaleves a tányérokban.  A Református és Katólikus templom harangszava. Az ismerös utcák, a Liget, a Piac, a Kiscuki, Nagycuki, a fagylalt, a somlói galuska, a torta, a korareggel ködbeburkolt fénye a Nagyhídon állva, vagy a Fötér zsongása – egyszóval : BÉKÉS !

 

Elöreszaladok két évet : egyszer – 1983 májusában – látogató jött hozzánk Karlsruhéból. Hozott ajándékba egy habfürdöt. Udvariasan elfogadtuk, betettem a fürdöszobában a kád peremére a többi tisztálkodószer közé.

Majd egyszer azt gondoltam, hogy kipróbálom. Teleeresztettem a kádat jó meleg vízzel, beletéve egy kupaknyit a habfürdöböl, majd beleültem.

Ebben a pillanatban megcsapott a mezök illata! Hirtelen odahaza voltam, feküdtem a kertünk végében a mezöben, lenn a kis pataknál. Olyan intenzív volt ez az érzés, olyan intenzíven éreztem a fü, a virágok, a friss föld illatát, hogy átadtam magamat az emlékeimnek.

A békák monoton éneke andalítóan hatott rám. Fölöttem, a diófa lombjai közül a sárgarigó füttyentett rám, hogy “kell-e dió fiú!” nem messze, a Szöllösiék alatti nagy nyárfás lombjai közül pedig a kakukk riogatott, hogy “kaputt”, “kaputt” – igen, ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy minden kaputt, minden odalett, minden tönkrement. Föként az életem.

Hosszú idöbe telt, amíg ismét visszanyertem ezután az intenzív élmény után a lelki egyensúlyomat.

 

Békés és a békési 34 évem itt él bennem. Minden pillanatban. És bármelyik pillanatban “lehívható” – de néha elég egy árnyék, egy hang, egy illat vagy egy íz, egy dallam, hogy azonnal beugorjon egy kép a régmúlt idökböl.

 

Ehhez egy példát szeretnék elmesélni, és ezért mégegyszer elöreszaladok négy évet. Amikor 1985-ben mostani lakásunkba költöztünk, ugyanekkor nyílt a szomszédban egy élelmiszerbolt.

Oda jártunk át bevásárolni. A bolt elsö részében volt a zöldség – gyümölcs osztály. Amikor legelöször bementem oda, hirtelen megcsapott a friss zöldség és a gyümölcsök illata. És ebben a pillanatban odahaza voltam, a szécsénkertbeli kertünk kis kunyhójában, melyben ugyanezek az illatok valaha olyan intenzíven behatoltak emlékezetembe, hiszen mekkora élvezettel is szívtam be a frissen leszedett alma, körte, szilva, barack illatát, amelybe a paradicsom, paprika, répa, karalábé, karfiol keveredett, és mindezt körbefogta a frissen lekaszált here bódító illata.

Ott álltam, ácsorogtam, lelkem reszketett a vágyódástól, amíg csak rám nem szólt egy fiatal eladólány: “kann ich Ihnen helfen?” – vagyis, hogy segíthet-e. Hiszen joggal hihette, hogy csak a tanácstalanság miatt ácsorgok ott…

 

Hányszor, de hányszor ugrottak be már azóta villámszerüen  emlékképek, melyek egy pillanatra visszaragadtak abba az idöbe, amiröl ekkorra már meg voltam gyözödve, hogy az a Paradicsom volt. Mely számomra örökre elveszett.

 

Miközben ezeket a sorokat írom, és az ezután következö dolgokra gondolok, minduntalan Arany János egyik balladájából jut eszembe egy visszatérö mondat: „Óh! Irgalom atyja ne hagyj el!“

 

Igen, mert ekkor, 1981öszén kezdödött el az új életem egy vadidegen világban, amelyröl semmit sem tudtam, és éppen a tudatlanságom miatt sok negatív dolog is ért. Kultúrsokk, még akkor is, ha erre fölkészültem. Más népek, más szokások. Hosszú idöbe telt, amíg rájöttem, hogy az én (mi) odahazai illúziónk egy olyan világról, ahol a szerencse az utcán hever egy nagycsomó pénzköteg kíséretében – ez mind hazugság. Mára már természetesen integrálódtam, ma már élem az itteni ÉLETET, amelyik egy teljesen normális, hétköznapi élet, olyan, amilyent „a németek élnek“ – és bár van különbség az otthoni vagy az itteni élet között, de mára már az sem túl nagy.

 

De egyelöre a táborban vagyunk, és gúnyos vigyorral vesszük ládaszámra a szölöt, narancsot, banánt, amit egy élelmes kereskedö szállít hetente kétszer a táborba, néhány Márkáért egy egész láda gyümölcsöt kapva. (Aminek az egyenes következménye az volt, hogy gyorsan megcsömörlöttünk tölük, és gyakran odaajándékoztuk több mint a felét az Afrikából menekültek gyermekeinek.)

Gúnyos vigyorral és elégtétellel vettük a gyümölcsöket, ha azokra a sorbaállásokra gondoltunk, amelyek árán egy kis megbarnult banánhoz jutottunk, ha jött néhány kiló a Csillik-boltba.

 

Közben néhány táborbeli, erdélyi magyar csak kifogott a tóból néhány díszpontyot, és egy este egy lomtalanításban szerzett nagy lábosban fözték a halászlevet.

A hozzávalókat...hm..., nos – volt a tábor utcájának a végén egy élelmiszer-vegyesbolt. Nem tudtam elképzelni, hogy amikor bementünk csokoládét venni, miért néz az összes eladó olyan mérgesen ránk, állandóan követve minden lépésünket.

Majd lassan kiderült, hogy a zsebpénzt kímélendöen,  (ami havi 50 DM volt), néhányan (számosan!) „kölcsönvettek“ a boltból mindent, amire szükségük volt. Hát ezért figyeltek minket olyan árgus szemekkel.

Ettöl a fajta „beszerzéstöl” undorodtam. Nem elég, hogy ez az ország befogad minket, nem elég, hogy jól bánnak velünk, hát így hálálják meg sokan, hogy lopnak???!!!p

Undorodtam a „beszerzöktöl“ is, akiket a táborban  “hösökként” ünnepeltek. Egyre jobban elzárkóztam az egésztöl.

 

Egyszer, ahogy olyan jó 10 fös magyar csoportunk a városban sétált, felfedeztünk egy sörpincét. Mint kisült, a Kalsruheban állomásozó amerikai csapatok katonáinak a kedvenc sörözöje volt.

Különlegessége az 5 literes üvegcsizma volt, amely teletöltve sörrel, ott díszelgett az amerikaiak asztalán, és egyik is, másik is ivott belöle, felváltva. Ha kiürült, jött a következö.

 

Mi is helyet foglaltunk egy asztalnál. Az amerikaiak át-átpillantgattak hozzánk. Furcsa érzésem támadt. (Gondoltam – ne adj isten – nehogy már történjen valami…)

Majd, ahogy a mieink is megrendelték az elsö, majd a második és harmadik csizmát , úgy jött meg egy romániai magyar, Péter nevü  gyereknek az ereje. Elmesélte, hogy szénégetö volt, aztán verekedésért ült is egy picit.

Egyre többet forgolódott a katonák csapata irányába, majd odafordult hozzám: “ - te tudsz németül (!), mondd meg nekik, hogy szeretnék valamelyikkel birkózni.”

Mire azt válaszoltam, németül igen, de angolul nem. Öneki ez mindegy volt, csak erösködött – hát összeszedtem az angol szókincsemet, ami kb. 10 szóból állt, és inkább idepasszoló (box + bírkózó) pantomimes mozdulatokkal próbáltam elmagyarázni az engemet áhítattal hallgató amerikaiaknak Péter társunk kívánságát.

Nem válaszoltak, csak mintha egy halvány mosoly suhant volna át az arcukon.

 Majd fölállt az egyik. Ha annakidején, a gyulai “közvetlen” bálban a desperádó kinézetü fekete legény félelmetes volt, akkor ez a mostani magasan felülmúlta az akkori jelenséget: nem volt magas, de annál szélesebb. Ekkora izmokat addig még sehol sem láttam, Schwarzenegger Conan-ja kisinas volt ehhez képest.  Hanem az még semmi! De a szeme! Valóban olyan fekete karikákkal, mint egy tenyészbika. Olyan rémísztöen fenyegetö tekintettel, hogy Péter leült és csuklani kezdett. A katona pedig odanyúlt az asztalunk közepére, a hüvelyk – és mutatóujjával szépen kényeskedve, kisujját messze eltarva, pehelykönnyedén  felemelte a tele lévö 5 literes üvegcsizmát, majd ugyanolyan könnyedén visszahelyezte akkurátusan az asztalunk közepére. Aztán megfordult, és visszament az asztalukhoz.

Mi pedig szó nélkül felálltunk, és felmenve a lépcsön, megkönnyebbülve láttuk, hogy nem követnek bennünket.

 

Fölfedeztem nem is olyan messze a tábortól egy müvészellátó boltot, és nemsoká már festettem az elsö olajképet.

Ez a kép aztán októberben kalandos körülmények között kikerült a sétálóutca egyik kirakata elé, 2 fiatal magyar kíséretében, akiket elfogott két civilnyomozó, illegális képeladás miatt, majd engemet is kihallgattak, mint a kép festöjét, és kilátásba helyeztek egy figyelmeztetést.

 

 

Óh! Irgalom atyja ne hagyj el!“ 1981 Karácsonya elött 3 nappal érkezett egy ajánlottlevél a karslruhei Bíróságtól, amelyben elítélnek illegális munkaadás miatt, mivelhogy az én megbízásomból árulták a képet.

 

Fizessek 300 DM büntetést, vagy 60 napra leültetnek!

 

Nos, ez alapjában megrendítette minden Németországgal kapcsolatos illúziónkat. Szabadság??? Hát nem az a szabadság, amivel a nyugati propaganda évek óta bennünket csalogatott, hogy “gyertek, itt megtaláljátok a szerencséteket, itt hamar meggazdagodtok…!” – tudatlanságom hatalmas volt, félelmem még hatalmasabb lett. Arra a Karácsonyra már nem is emlékszem – azt hiszem, Gerhard még karácsonyfát sem állított. Ö akkor már alkohollal küzdött – ez is csak utólag derült ki.  1981 Szilveszterén oda voltunk valahol vendégségben, de már akkor az sem érdekelt – csak vissza, haza!

 

Szilveszter után írtam egy 11 oldalas levelet Szüleimnek, hogy Apuka üljön vonatra, jöjjön értünk és vigyen haza bennünket. Akkor már mindegy volt. Annyit tudtunk, hogy odahaza a hatóságok már nem börtönözték be a disszidálókat, csak hát soha többé nem mehettek ki semmilyen országba sem. Még a békési Rendörségröl is kaptak Szüleim biztató szavakat, hogy „-tessenek hazahozni Gabiékat, nem lesz semmi“ – hát megírtam a levelet.

Majd eltelt egy hét, eltelt kettö, és azt mondtuk – várjunk még. (Ezt a levelet aztán sohasem küldtem el.)

 

Mondanom sem kell, hogy a honvágy bennem ismét kiújult, égetöbb volt mint valaha. Csak tudnám, hogy mit csináljunk…!

1982 februárjában megjelent Vangelis & Jon Anderson: I’ll find my way home c. számuk. Ez lett a himnuszom: megtalálom az utam haza! Egy hétig lázasan feküdtem az ágyban, a fal fele fordulva, belebetegedtem a honvágyba.

Márciusban kellett volna menni az Amerikai Nagykövetségre, a kivándorlás elötti meghallgatásra, – nem mentünk el, maradtunk Németországban! (Pedig Sántha Laci, aki akkor már Texas-ban élt, kezességet vállalt értünk és várt bennünket.)

 

Kedves Olvasók! Semmi vész, fogunk mi még zenélni, eleget, még többet is mint amennyit kellene, de ezeket az elözményeket le kellett írnom, különben nem lenne érthetö a hozzáállásom, viszonyom és véleményem az itteni világról, ezen belül is a zenei életröl idekint, mely engemet is magábaszippantott, bekebelezett – de kibírtam – ezt 32 év ittlét után nyugodtan kijelenthetem.

 

1982: a festés éve. Kijártam a bolhapiacra « Flohmarkt »-ra, és egy szerbiai-magyarnál kitehettem a képeimet a sátrába árulni.

 

Itt ismerkedtem meg egy idös úrral, akiröl kiderült, hogy Aradról származik, tudott magyarul.

Az ö révén kerültem kapcsolatba a Müemlékvédelmi Hivatal Régészeti Ostályával, akik rajzolót kerestek. Egy ott dolgozó grafikus nö készített elö, így egy csomó jelentkezö közül engemet vettek fel !

Egy idös régész, Dr. Zürn írt egy könyvet a fémkorszakon belül, « AHALLSTATT-KORSZAK SÍRLELETEI », az ásatást Ausztriában, Hallstatt-ban végezte.

1981. november 2-án kezdtem ott a munkát, mint rajzoló-grafikus. A kiásott leletek egy harmadát én rajzoltam a könyvéhez, mint illuszrációt, örzök is egy tiszteletpéldányt, miután az elöszóban engemet is megemlít, mint munkatársat.

 

1982 nyarán vettem a Flohmarkt-on egy töröktöl egy gitárt 150 DM-ért,Majd 1982 november végén megvettem a Gibson Les Paul Custom Gold bordószínü gitárt, melynek a fém részei aranyozottak voltak. Ehhez egy Roland Jazz Chorus 120-as combo erösítöt és 6 padlóeffektet.

 

1983 február : megint a szentélyben, a hangszerboltban keringek, véletlenül belebotlok egy – a földön kucorgó – basszusgitárosba,

Rudi a neve – nosza összehozunk egy bandát. Basszus: Rudi (nem tud ugyan rendesen játszani, de akkora dumája van, hogy a mi bandánk képzeletünkben már Amerikában koncertezik), dobos : Jimmy, ügyes srác ; ének-ritmusgitár : Volker – az elsö jóhangú énekes idekint; és szerénységem a néhány hónapos gyakorlással. Mindössze egy föllépésünk volt, Fellbach-ban, a Calypso disco-ban, egy délutáni gyermekprogram keretében.

A banda rövid életü, májusban Volker elköltözik Frankfurtba – ezután kiszállok én is.

 

Júniusban egy zenekari hirdetésre elmegyek egy bandához, mindenük van : hatalmas próbaterem, külön kabinnal elrekesztett fölvevöstudióval, és színpaddal.

Gyanakvóak voltak, de meggyöztem öket.

Közben egy rossz szokásom született : elkezdtem intrikálni, gonoszkodni, szervezkedni a zenekarban, ahelyett, hogy meghúztam volna magam.

 206076_171427172926965_1836812_n.jpg

Gerhard 1982 telén kijelentette, hogy ha visszatér az elvonókúráról 1983 tavaszán, addig el kell mennünk a lakásából. Igy aztán – rövid keresés után - lakást egy milliomos építésznél kaptunk, cserébe « egy picit a kertet kellene ápolgatni, nameg egy picikét segítünk a lakás takarításában » - bérletet természetesen fizetnünk kellett.

A pici kert 260 qm-es volt, 84 tö rózsával, úszómedencével, fákkal, bokrokkal.

Rengeteg munka volt, amelyet a napi rajzolási munkám után kellett elvégezni.

A háziúr kedvenc mondása volt: “Gábor, a maga hobbyja az én kertemet ápolni, az én hobbym meg – pénzt csinálni!”

Öreg, II. Világháborút végigvitt katonatiszt volt, akinek a pincéje egy szent ereklyetároló kegyhely volt, tele II.Világháborús emlékekkel, minden ehhez tartozó relikviákkal, többek között a görögországi “huzamosabb nyaralás” fényképei 1943 – 1944-böl, szobrok, a XX.századba átültetett ókori római hadijelek stb…, meg annak az ördögnek a fotója a falon, aki a második Világháborút és a világégést kirobbantotta. Tiszti pisztolya egy vitrinben díszelgett, felette a Vaskereszttel.

Amikor Helmut Krämer bandájába kerültem 1983-ban, mást sem csináltam, mint alvás, munkábajárás, kert –és ház ápolása, festés, gyakorlás, heti 3 x próba.

 

A banda türte egy ideig a hülyeségeimet, mert közelgett 1983. október 3-a, egy szombati nap, amikoris 150 meghívott –föleg zenész és újságíró – vendég elött be akartuk mutatni hivatalosan is a zenekart.

Egy nappal elötte, péntek délután, egy meleg öszi délutánon a kertben kapáltam.

 

Óh! Irgalom atyja ne hagyj el!

Megcsípett a jobb alsó karomon valami légyszerü szárnyas féreg.

Másnap délben már piros csík húzódott föl a jobb hónaljamig. Nosza, Bethesda -Krankenhaus – gondoltam – kapok egy tetanuszt és kész. Nem, ott tartottak! 3 nap infúzió!

Felhívtam a kórházi ágyból Helmutot, nem hitte el, hogy beteg vagyok! Meg volt gyözödve, hogy bojkottálni akarom az estét.

 

Hétfön kiengedtek, kedden zenekari próba jött.

Természetesen játszottak ök szombaton nélkülem is. Helmut meghívta egy gitáros barátját, Wernert, késöbb a felvételen hallottam – fantasztikusan játszott.

Közben kisült, hogy a dobos azon az estén berúgott (itt sem vizet isznak), a basszusossal is botrány volt, így Helmut közölte velünk, hogy ö elhagyja a zenekart.

Mire én naivul megkérdeztem, hogy keres egy másik próbatermet? A válasza: “-Nekem VAN próbatermem!”

Vagyis – mi mehettünk.

 

Otthagytam hát Helmutékat, beszálltam itt is, ott is egy-egy rövid ideig valamilyen formációba, de valami mindig továbbhajtott, nem éreztem magamat jól.

Megismertem két – Bácskából származó – magyar srácot. Mindkettö zenélt, hol az egyikkel, hol a másikkal jöttem össze, de valami igazi banda csak nem akart kialakulni.

Az egyikkel elcseréltem a Roland combót egy 100 W-os Marshall-ra – nos, ez volt idekint máig is az egyik legjobb erösítöm. Csöves erösítö, 1968-as modell és a legendás 1961-es box, modifikált – csodásan szólt.

Közben – szörnyü nagy ügyvédi és kitoloncolási – fenyegetések közepette sikerült elmenekülnünk abból a milliomos-villából.

 10891950_738116119591398_1054784374921066047_n.jpg

1984: nyárelején olvastam egy hirdetést, egy alakulóban lévö tánc –és showband keresett gitárost. Elmentem egy próbára, különösen a keyboardosnak (Andy Max) tetszett a játékom – ottmaradtam.

Jó idök jöttek, rengeteg fellépéssel lakodalmakon, sátoros ünnepeken, utcabálakon, táncos szórakozóhelyeken. Jól kerestünk. Nem az a zene volt ugyan, amit én szívesen játszottam volna, de miután akkoriban szünt meg a rajzolói állásom és a stuttgarti Állami Muzeum alkalmazottaként, mint a rómaikori leletek gyüjteménykezelöje félnapos munkaidöben kezdtem el dolgozni, hát jól jött a havi átlagos 1000 DM, amit ezzel a zenével megkerestem. (1985-töl már teljes állásban dolgoztam, és 2012 –ben onnan mentem nyugdíjba mint archivárius.

 

Kaptunk novemberben egy Stuttgart-West-ben lévö sportegylet éttermébe egy disznótoros bulira meghívást.

Nagyon jó hangulat uralkodott, éjfélkor már azt hittem, odahaza vagyok a KISZ-ben: ittak, verekedtek, puszilóztak, a nyakamba estek, hogy „Gabor, du bist gut!“ – végre egyszer igazán fölengedtem én is.

 

Aztán elkezdtek a fejem fölött gyülekezni a viharfelhök. Egyre több jel mutatott arra, hogy házasságom szétesni készül.

 

Óh! Irgalom atyja ne hagyj el!

Az 1984-es szilveszteri bálat is ott játszottuk a sportlokálban. Roppant jó volt a hangulat – a KISZ-re emlékeztetett.

Egy kis fiatal asszonyka mindig felém mosolygott, ha tánc közben közelünkbe ért a férjével. Én visszamosolyogtam. Újabb kör, újabb mosolygás.

 

Jött az éjfél: kurjongás, zaj, lárma, az egész város rakétákat lövöldöz az égre – kiálltam egyszál ingben a teraszra, a fagyba, ott álltam.

Egyszerre egy meleg kis kéz érintette meg a kezemet – az a kis mosolygós nö volt.

„Boldog Ujévet“ kívánt, és megkérdezte, miért vagyok szomorú. Elmondtam, hogy nekem az az érzésem, a házaságomnak vége.

 

1985 fenruár: hát az irgalom atyja elhagyott! Én pedig elköltöztem a közös lakásból.

Ismerösöknél laktam hónapokon keresztül, mígnem májusban kaptam egy egyszobás lakást, habár a lakásigénylés egy állami lakásra is be volt már korábban adva, hiszen állami alkalmazott voltam.

 

Mondjam? Ne mondjam? Az a kis nö ismét megtalált, felhívott, találkoztunk – és lassan kialakult közöttünk egy kapcsolat. Ö is válófélben volt, volt egy nagyon aranyos tízéves kislánya, Sandra, öt pedig Helgának hívták.

Jött a nyár, sok fellépéssel, újra vídámsággal – na Balázs, mi fog jönni ?! Óh irgalom atyja – ne hagyj már végleg el !

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Zene az életem 5.

Balázs Gábor – ismerőseinek Kulacs - visszaemlékezései a fiatalságra, zenére, barátságra…

263306_171428852926797_4203872_n.jpgA Zene az életem, V. rész

 

 

1971-ben, ahogy kikerültünk a KISZ-böl, megcsömörlöttem a zenéléstöl. Arra nem mertem volna megesküdni, hogy most aztán végleg befejeztem-e, egyelöre ott tartottam csak, hogy nyalogattam képzeletbeli sebeimet.

Néha délutánonként be-betévedtem egy sörre. Szabó Pista is ott kártyázott néhány haverjával. Szomorúan bámultam a színpad felé. Úgy éreztem, életemböl szakadt ki valami. Lelkemnek fájt, mint egy égö, lüktetö seb.

Május vége felé fölkeresett Csapó Lali (Toronyrádiós) és rokonom Futaki Zoli (Dr., Urológus Föorvos Csabán) – nos fölkerestek, hogy Békéscsabán kaptak egy nagyszerü lehetöséget az újonnan megépült Ifjúsági Ház – IFIHÁZ – ban, és kapnak LANEY erösítöket minden hangszerhez, meg egy nagy énekcuccot. Össze akarnak egy zenekart hozni, és hogy én nem mennék-e el gitárosnak? Akkor már nem volt gitárom, erösítöm amúgysem volt, mindig a KISZ-ét használtam  - tehát NEM-et mondtam.

 

Világéletemben nagy mestere voltam a hibás döntéseknek, soha nem az eszemre hallgattam, hanem a szívre, és talán még a mai napig sem tanultam meg ennek a farkasvilágnak a törvényeit, hogy hidegen, megfontoltan, ügyesen kalkulálva alakítsd életed, különben elveszel! Hát el is vesztem, el is veszítettem mindent, mindig, és minden helyzetben.

 

Ök elmentek, én pedig egy ürrel a fejemben és lelkemben bolyongtam tovább az ÉLET vesztöiben…

 

Valamikor a nyár végén Balogh Zoli azzal jött el hozzám, hogy jó lenne valamit közösen csinálni, a Kultúrházban.

Hát persze. Mondanom sem kell, hogy ahogy a Flowers feloszlott, FELLÉLEGZETT Békés további zenészvilága, mindenki lehetöséget kapott, Kulacsék már nem léteztek, nosza játsszunk!

 

Zoli korábban is odajárt hozzánk, szószerint “elleste” a gitározás tudományát tölem – ha visszagondolok, hogy micsoda komoly arccal állt ott a színpad mellett, mellén összefont karral és nézte az ujjaimat – sokszor csak NEKI játszottam, mindamellett ez engem is még jobb teljesítményre inspirált – lassan összebarátkoztunk. Bátyja, Jóska ugyancsak gitározott, Zoli töle is tanult, meg Liszkai Pista mutogatta meg neki intenzíven az akkordozás csínját-bínját.

 

Ö a gimnáziumban gitárosként zenekart alapított, másik gitáros Molnár Zoli lett. Molnár Zoli ma Hajdúszoboszlón él, zenészként bejárta a világot, ma is aktív jazz-zenész, basszusgitározik, gitározik és keyboardozik, saját studiója van. Annyit szeretnék még róla elmesélni, hogy nálam kezdte az ismerkedést a gitárral, ö is nagyon jó barátom maradt. Rigó Jancsi volt a dobosuk. Késöbb ö Jónás Jancsival a békéscsabai IFIHÁZ-ban alapított  FAMILY együttes dobosa  lett, ma a TORONYBAND dobosa. (Háló Pista és Rigó Jancsi kezdetben együtt voltak a Toronyband-nál, fölváltva doboltak, majd Pista nem is olyan régen végleg abbahagyta a dobolást. Kár…)

A FAMILY összetétele akkoriban: Jónás Jancsi gitár, ének, Futaki Zoli gitár ének, Csapó Lali ének, Rigó Jancsi dob, Salamon Öcsi basszusgitár, Kára Béla “Cilinke” orgona és  ….Gabi “Gubus” a technikusuk. Késöbb még két énekesnöjük is lett.

 

Én  bizony nagyon megörültem Balogh Zoli ajánlatának. Ugyanis addigra mégiscsak megért bennem a felismerés, hogy hülyeség volt abbahagyni a gitározást. Zoli szerzett nekem egy elég jóhangú, féldobozos gitárt. Fölmentünk Pócsai Antalhoz, aki akkor a Kultúrház igazgatója volt. Korábban a gimnáziumban, a második osztálytól kezdve volt osztályfönököm. Késöbb, évek múlva vállalta el a kulturház igazgatói posztját.

 

Sajnos egyáltalán nem emlékszem már a zenekar összetételére, de azt tudom, hogy basszusgitárosként kezdetben Horváth Elek ugrott be, aki ma ismert zenetanár, bögös, basszusgitáros, gitáros – sajnos többet nem tudok Róla. Csak azt még, hogy a Csabai Szimfónikusoknál is játszott. Amennyiben adataim pontatlanok – elnézést kérek. Ez a zenekar nem volt hosszúéletü. Egyszer felléptünk még a Dübögö udvarán is, ott Elek basszusgitározott. Ösztöl Zoli bátyja, Jóska is játszott ebben a zenekarban. Van is ebböl az idöböl egy fotóm, a Vegyesipari KTSZ karácsonyi buliján készült, valami ideiglenes összeállításban játszottunk, én ezen az estén basszusgitároztam.(A fotó hátuljára 1972 Karácsonya van feltüntetve.)

 

Játszottunk egyszer a II.sz. Általános Iskolában, vagy ballagási bál volt, vagy Mikulás, vagy farsangi bál, amikor egy olyan dolog történt, ami alapvetöen kihatott a további gitározási éveimre.

 

Ezzel összefüggött az a tény is,hogy  az 1960-as évek végén és az 1970-es  évek elején szerte a világon nagy zenei irányzatok alakultak ki,megjelentek a különbözö stílusirányzatok,  a ROCKZENÉN belülis: PSYCHEDELIKUS ROCK; KLASSZIKUS ROCK majd ebböl a HARD ROCK; PROGRESSIV ROCK ; LATIN ROCK - csak, hogy néhány rockzenei irányzatot megemlítsek– így mi már a Flowers-el is játszottunk ezektöl a zenekaroktól számokat. Csak néhány nagy név abból az idöböl: URIAH HEEP; DEEP PURPLE; LED ZEPPELIN; PINK FLOYD; GENESIS; YES; EMERSON, LAKE & PALMER; HENDRIX, SANTANA stb…

 

A mi repertoire-unk is lassanként kibövült ezeknek a zenekaroknak a szerzeményeivel, valamint a zenét hallgató fiatalok is igényesebbek lettek. Sokszor összejöttünk délutánonként néhány sráccal, a Nagycuki elött, a falhoz támaszkodva  tárgyaltuk meg a világ zenei eseményeit.Ekkor már a Nagycukiban is volt egy zenegép felállítva, 2 Forintért aztán napjában többször is bömbölt a T-REX.

 

 Két fiatal fiú – Csurka Peti (Toronyrádió)és egy rokonom, Molnár Pityu “Csang” különösen intenzíven, nagy szakértelemmel beszéltek a progresszív rock-ról, studiótechnikáról, stereo – hifi – hangzásokról – öszintén bevallva én csak tátottam a számat, halvány gözöm nem volt az egészhez – csak nagy szakértelemmel bólogattam, ök pedig mesélték a dolgokat. Egyszer Pityu elvitt haza, megmutatta a hatalmas lemezgyüjteményét és a legújabb szerzeményét, egy nehéztárcsáslemezjátszót – mindez nagyon új világ volt számomra.

 

Megvan még a mai napig is az a furcsa rossz szokásom, hogy csukott szemmel járok a világban, csak arra koncentrálok ami éppen érdekel, a világ többi dolgait nem veszem észre.

 

Hát így volt ez a zenéléssel is: én “csak” zenéltem, de az elméletet és az idetartozó egész zenei világot nem észleltem. Sokan csak úgy zsonglörösködnek zenei szakkifejezésekkel, én viszont beszélgetések alkalmával soha nem dobálódzom idevágó szakfogalmakkal.

Ugyanez vonatkozik a zenélésemre is : puritanizmus!

Ismerek “örületesen” játszó gitárosokat, akiknek nem látni a gyorsaságtól az ujjait, de ha az ember odafigyel, akkor ez a “hös” nem tesz mást, mint a házifeladatok etüdjeit és a skálázásokat viszi a piacra, sémákat, formulákat ültet át – és jól megél belöle, világsztár lesz.

 

Nálam az a párhónapos szünet valahogy éreztette a hatását  a játszásomban, söt, bevallom, az az iszonyú nagy akarás, törekvés a legjobbnak lenni, fönn lenni, uralkodni… - valahogy elmúlt. A zenélés tüze lelohadt bennem.

Volt olyan, hogy  átengedtemZolinak a szólókat, söt, néha hagytam egymagában is játszani, én meg ott beszélgettem és söröztem valamelyik asztalnál.

Zolinak - bizony sokat kellett miattam kiállni. Akkoriban már nagyon ittam, egyszer még botrányosan átaludtam egy fél bálat is a Silóban, majd alsógatyában mászkáltam a színpadon, miután a zakómat nadrágként akarva a lábamra felhúzni ez nem sikerült, nos – nem voltkönnyü a zenekarnak velem.

 

Tehát, azon a bizonyos II.sz. iskolai bálon Zoli ismét maga gitározott, és egy valamilyen számhoz olyan jó IMPROVIZÁCIÓTjátszott le, hogy majd megsárgultam az irígységtöl.

Ekkor jött oda hozzám Csurka Peti, emlékszem még a mai napig is minden szavára:

 “-Kulacs, hogy lehet az, hogy Zoli most egy ilyen szuperjó szólót játszott, és te meg, a “nagy gitáros”, olyan

        S A B L O N O S A N   játszol…?!”

 

Hát ez talált! Nem az esett rosszul, amit mondott, hanem az, hogy igaza volt! Igaza és igaza! De sajnos - tudásom csak ennyire tellett, pontosabban nem törekedtem többre. Oda volt már a nagy hév, oda a « nagy név » – végre leszálltam a földre: nem vagyok sem sztár, sem nagy gitáros, sem semmi, csak egy egyszerü muzsikus. Megértettem és beletörödtem.

 

Pedig tulajdonképpen ekkor kezdödött egy fantasztikus idöszak, de - szinte havonkénti váltakozásokkal. Létrejött elöször a  FIVÉREKegyüttes, tagjai: Balogh Zoli énekes (akkor gitár nélkül), Balogh Jóska basszusgitáros, Öri Lali orgonista, Öri Pityu dobos, Liszkai Pista ének-ritmusgitár és jómagam szólógitáros.

Ezzel a formációval kezdtünk átjárni Méhkerékre is, ez olyan 1972-ben kezdödhetett (?).

 

Erre külön ki kell térnem, el kell mesélnem.

 

         Azt már nem tudom, hogyan terelödött a méhkerékiek figyelme a FIVÉREK együttesre. Talán Dobozon láttak néhányan bennünket?

Dobozra is jártunk, habár az elején szószerint életveszélyes volt, miután ök is ápolták azt a hagyományt, amely szerint - ha idegenek bukkannak fel a faluban, akkor azokat meg kell verni.

Az elsö szünet után fülünkbejutott, hogy meg akarják verni a zenekart. Nos, miután az én egyetlen ilyen emlékem a begipszelt karral volt, reszkettem mint a nyárfalevél. Ráadásul, egy kis kölyök – olyan 12 éves forma – egész idö alatt ott fintorgatta az arcát a színpad elött, már csak neki játszottam vad improvizációkat – nem ért semmit, ö továbbra is fintorokat vágott.

Na, a második szünetben ott topogunk kint cigizve az eresz alatt, a doboziak ellenséges pillantásaitól kísérve, amikor egy mentöötletem támadt, kijelentettem: „ – na, én biztos, hogy nem verekszem! Most jövök a dutyiból, leültem a hat hónapot verekedésért, nem, én nem verekszem többet!”

Ennyi volt. Zoliék furcsán néztek rám, mert ekkora hazugság azért nem volt tölem várható, de jött az újabb játszás – bementünk.

Egyszercsak – jön hat korsó sör a színpadra! Majd hat feles rum! Majd megint hat korsó sör!

Hát, mint kisült, a közelünkben állók hallották, amit mondtam. (Dehiszen ez is volt a célom!)

Aztán – ugye – respektálva az én “börtönviselt” személyemet, lemondtak az idegenek felavatásáról.

A buli végén odamentem a kis sráchoz, hogy megkérdezzem töle: “nem tetszett neked a zene?”

 

Erre ö ugyanolyan hatalmas grimaszok közepette, erre-arra fintorgatva a száját, meg rángatva a fejét, dadogta: “ddde….ddde…nnnagyon…jjjaók…vvvótatok…” – szegény gyerek, valamilyen idegbetegségben szenvedett, én meg azt hittem, hogy engemet kritizál.

 

Na, de vissza Méhkerékhez!

 

Megjött az elsö meghívó, játszani kell pénteken, szombaton és vasárnap – ott úgy a szokás!

Pénteken délután 2 –kor egyszercsak feltünik a Siló elött egy fehér mikrobusz, mi már lent várakoztunk a fölszereléssel.

 

Egy nagydarab férfi szállt ki, egyböl letegezett bennünket, berámoltunk mindent aztán indíts!

Már a Körösgát túlsó partján jártunk, elhagytuk a gátörházat, amikor egyszercsak hátranyújt egy pálinkásüveget: “meghúzni”! Na, parancs az parancs, Liszkai Pistán kívül mindannyian engedelmeskedtünk. (Pista nem ivott, nem dohányzott, ö volt a balansz  a tomboló mérlegünkön.)

Mehettünk olyan jó 80 km-es sebességgel. Azt hiszem ismeri mindenki a Körös gátját, milyen veszélyes ott autóval menni, a túloldali meg talán keskenyebb is mint az innensö.

Egyszercsak még több gázt adott, elengedte a kormányt, elrikkantotta magát: „Magasság zászhúsz, sebesség százhúsz, igyunk egyet!“ – és tényleg, meghúzta a pálinkásüveget, alig maradt benne valami.

Hát még a hajunk is égnekállt, a felszerelés és mi is ide-oda hánykolódtunk, így kanyarodtunk rá nagy kerékcsikorgatások közepette a dobozi hídra, majd  Dobozon átrobogva, elértük nemsoká Sarkadot, majd onnan Méhkereket.

 

A falu tisztának, ápoltnak hatott. A kultúrházhoz érkezve rögtön jöttek a segítö kezek, és pillanatok alatt fenn volt minden a színpadon.

Hatalmas színpad, reflektorok, még hatalmasabb tánctér olyan 4 – 500 táncoló személy befogadására.

Zoli eltünt. Kerestem, de nem találtam. Belül reszketett a hasam, mert nagyon idegen volt minden, ez volt a legelsö alkalom, hogy olyan messze elkerültünk Békéstöl, el voltunk veszve.

Rámjött a hasfájás, nosza megkeresni a ...helyet. Onnan Zoli jött éppen.

Késöbb  találkoztunk a kulturház melletti söntés elött, és ekkor mesélte el Zoli, hogy éppen jött volna be a nagyterembe, amikor három férfi eléállt egy-egy borosüveget feléje nyújtva és ráparancsoltak, hogy    „IGYÁL!“ Hát Zoli ijedtében meghúzta mind a három üveget egymás után, erre barátságosan hátbaveregették – ezután tört ki rajta a hasfájás...

Hasonlóan jártam én is, engemet pálinkával és sörrel traktáltak de úgy, hogy ott ellentmondásról szó sem lehetett.

A színpad szélén pedig egy rekesz bor várt ránk.

Szinte csak románul beszéltek, velünk nem sok szót váltottak magyarul.

 

Az este jól sikerült, annak ellenére, hogy én már a sok kortyolgatástól alig álltam a lábomon. Tetszett a játékunk nekik. Mindegyikönk meg lett egy házhoz híva, ott aludtunk, böséges reggeli, egész nap ismerkedés a faluval, lányokkal (!), este ismét játszás, majd vasárnap ugyanez – nagy sikerrel búcsúztunk el vasárnap este vagy 500 embertöl, öregek és fiatalok vegyesen  voltak a bulijainkban.

 

(Egyszer, - ez már a NEW FLAWERS idejében történt - ismét elvitt egy méhkeréki srác magával hozzájuk haza, Ilyés Imit és engemet, farkaséhséggel estünk neki egy nagy fazék csülkös bablevesnek a nyárikonyhában, és a fazekat kiürítettük. Majd átmentünk a házba aludni, ahol Imivel egy ágyban szorongtunk.

A srác még akkor éjszaka mondta, hogy az udvaron itt-ott gödröket ástak a vízvezeték miatt, de a részegek védangyala átvezérelt minket a föépületbe.

Csak másnap reggel, amikor enyhén zsongó fejjel lépvén ki az ajtón, akkor estem majdnem bele egy ilyen csatornába – az egész udvar fel volt ásva, keresztül-kasul.)

 

A FIVÉREK együttessel néhány hónapon át jártunk át Méhkerékre. Amikor feloszlott, Balogh Jóska alakított egy zenekart Liszkai Pistával, Öri Pistával és Szabados Janival. (Szabados Jani ma a TORONYBAND-ben énekel, gitározik, Balog Jóska pedig kezdetben volt a TORONYBAND basszusgitárosa. Ma sikeres edzöje a békési Asztalitenisz Csapatnak.)

Balogh Zoli és én ekkor jöttünk össze Ilyés Imivel aki nagyon jól basszusgitározott és Czikkel Janival, aki egy nagyon jó dobos volt, Öri Lali is velünk játszott. Így alakult meg a NEW FLAWERS A KISZ-böl elkaptuk a felszerelés egy részét, és a ZSIDÓ padlásán próbáltunk, de mivel a padlás életveszélyes volt, így átköltöztünk az Irányi utca elején lévö egykori iskolába, és ott próbáltunk.

A NEW FLOWERS-el nagyon sokat játszottunk Méhkeréken.

Majd abban az évben is résztvettünk Mezökovácsházán ismét a Beatfesztiválon.

 

1972 júliusában, 5 évre rá, hogy leszereltem, behívtak egy hétre Békéscsabára mint tartalékos tiszthelyettest, továbbképzésre. Ó, milyen katasztrófa! Odalett a hosszú hajam! Rajongóink tábora 2 különbuszt bérelt, így indultunk Mezökovácsházára, az elbocsátás utáni vasárnapon.

Mindenki Kulacsot kereste, helyette egy derékig érö hosszúhajú, napszemüveges fickó szállt be a buszba. Bámultak is, hogy ki ez, mit keres itt.

Nos, mi is történt: elözö este ott iszogattam borongósan a KISZ-ben, hogy micsoda nagy blamázs nekem, ilyen rövid hajjal, majdnem, hogy kopaszon holnap fellépni.

Ekkor feltünt egy alak a külsö teremben, istentelen hosszú hullámos hajjal, napszemüveggel. (Ha láttátok már David Coverdale-t a WHITESNAKE – együttesböl, akkor fogalmatok lehet róla: ugyanígy nézett ki.)

Odajön hozzám és vigyorog.

 

Hát kisült, hogy Kun Lajos, a sógorom! Húgom, Julika, aki fodrásznö volt, kapott ugyanis megbízatásból egy hosszú nöi parókát, hogy adja el, Lajos meg föltette – tudta, hogy mennyire bánkódtam a hosszú hajam elvesztése miatt, és ideadta a parókát. Fölpróbáltam – jól állt – megvolt az elhatározás: így fogok fellépni!

Hát meg is történt. Miután a buszban felfedtem kilétemet, harsány nevetések közepette kezdett kézröl-kézre járni a pálinkásüveg, sörösüveg – jó hangulatban érkeztünk meg.

Ott 29 zenekar lépett föl, nekem volt a leghosszabb hajam, bámultak is mindannyian, föleg a lányok!

Mi többek között a Deep Purple –töl a Highway Star és a Burn címü számokat játszottuk, a harmadikra nem emlékszem.

Sajnos, a nagy izgalomban túlságosan hangosra állítottuk be a felszerelést, így az óriási közönségsiker ellenére is, csak harmadikok  lettünk. A zsüri ki is hangsúlyozta, hogy símán megnyerhettük volna a versenyt, de a borzalmas hangerö miatt nem volt élvezhetö a játékunk.

Hát ez már megtörtént. Várakoztunk még az eredmény hivatalos kihirdetésére, de közben borzalmas höség volt, izzadtam.

Erre a feleségem lekapta a fejemröl a parókát, ott álltam megkönnyebbülve, majdnem kopaszan.

Eleinte föl sem tünt, majd mind többen kezdtek rám bámulni, és megkérdezték: mi történt?

Erre valaki a bandánkból aztválaszolta, hogy “ – mivel nem lettünk az elsök, bánatában levágatta a haját…”, mire jöttek a sajnálkozások – “ó, szegény…”

A zenekarban kezdettöl fogva nagy volt a feszültség. Nagy volt a saját magunk által felállított követelmény is, meg a nyomás is, hogy többre vigyük – aztán, mint ahogy ez ilyenkor már lenni szokott – feloszlott a zenekar. Mindamellett mind Ilyés Imi és mind Czikkel Jancsi hivatásos zenészeknek készültek – ezt már elejitöl fogva nem is titkolták. Mindegy – szép idöket éltünk meg közösen.

 

Ezután én elkerültem Békésröl mint zenész. Gyulán szálltam be egy, a kultúrházban – „DÜBÖGÖBEN“ alakuló zenekarba. A dobos egy korábban a békési Nagycukiban is játszó Mádai Miki volt.

Külön megemlítem a technikusukat, Kolozsi Feri „Kolbászt“, aki egy hosszúhajú, jókinézésü srác volt. Mindig nála aludtam. Szép emlékek füznek a gyulai idöszakhoz.

 

Egyszer egy próbán elöszedtek a színpad mögötti raktárból valami furcsa szerkentyüt. Elemmel müködött. Hozzácsatoltam a gitárom zsinórját az Input-ba, majd az Output-hoz még egy kábelt bedugva, azt vezettük az erösítöbe.

Ha bekapcsoltam, éktelenül vijjogó szirénázásba kezdett. Néhányszor sikerült ezzel a közönséget megijeszteni. Angolul rá volt írva, hogy

 

 

- Hát ennyire tudatlan voltam. Hogy ez egy padlóeffekt-készülék volt, amellyel a szólókat lehetett (volna) szépen megszínesíteni, csak a gombokat kellett volna tekergetni.

(Bevallom – a mai napig sem szeretek “tekergetni”, hiába a mostani nagyon jó felszerelésem is, de az állítgatással hadilábon állok.)

De nem csak én, hanem mindannyian ennyire tudatlanok voltunk. Akkoriban…

(Flangerem újra csak idekint, Stuttgartban lett, 1982-ben.)

 

Ebben az idöben bukkant föl egy berényi dobos srác, aki hivatásos zenész volt már akkor is: „TÁCSI“.

Szégyenkezve vallom be, hogy a polgári nevére nem emlékszem, de azt hiszem, öt szerte a világon Tácsinak ismerik.

Dobolt. DOBOLT?! Egy vihart idézett elö, egy orgiát, ami egyszerre állt a cinnek sistergéséböl, pergésböl, a nagydob géppuska-sorozatából és még vagy három másik dob robbanásából.

Olyan gyorsan még senkit sem láttam dobolni – a kezét egyszerüen nem lehetett látni, eltünt a sebességben. Fantasztikusan jó dobos volt.

Néha át-átjárt Gyulára. Aztán – például - elkezdtem Santana-stílusban egy akkordmenetet játszani, azt hiszem Amoll és Dmoll váltakozással, erre ö egy komplett latin-rock ritmusszekciót varázsolt hozzá. Így ismergettük, próbálgattuk egymást, mint zenészt.

Néhányszor még átjött Gyulára, aztán eltünt a világ valamelyik szögletében, zenélni.

Nagy szerencsémre néha Békésröl is átjöttek autóval néhányan, majd egyre többen, így vasárnap este, buli után haza is vittek.

 

Volt a csabai Ipari Iskolában egy tanár: Falusi Laci. Öt már korábban megismertem, még amikor 1965 öszén a  D CITY GROUP-pal egyszer Köröstarcsán játszottunk. (Akkor ismertem meg egy késöbbi jó barátaimat Köröstarcsáról, Sántha Gézát, és unokatestvérét, Sántha Lacit is. Sántha Lacinak volt egy irdatlan nagy, tágas Chevrolet kombi kocsija, amivel aztán majd késöbb, a PALLADIUM RT idejében a dunántúli fellépéseinkre és további fellépésekre is utaztunk.)

 

Falusi Laci dobolt, énekelt, szaxofonozott, Békésszentandrásról származott, de Szarvason is tanított sokáig.

 

Fölkeresett engemet Békésen, hogy nem lenne-e kedvem Békéscsabán játszani, ott alakítanánk egy zenekart, az ÉPÍTÖK KÚLTÚROTTHONÁBAN, aMELÓS – ban.

 

Nem sokáig gondolkodtam rajta, igent mondtam. Balogh Zolit hoztam énekesnek és basszusgitárosnak, Kiss Laci (egy barátja Falusi Lacinak) volt a billentyüs, Falusi Laci ének-dob-szaxofon és jómagam, mint gitáros. A zenekar neve: PALLADIUM  RT lett.

Nagy idök jöttek, Méhkerék lett a második otthonunk, elvihettük a MELÓS felszerelését máshova is játszani,  ezért mi nekik évente 2-szer ingyen játszottunk.

A következö mezökovácsházi beatzenekarok versenyére már mint méhkeréki csapat neveztünk be.

Ott, Mezökovácsházán láttam végre elöször közvetlen-közelröl GIBSON gitárt, úgy emlékszem, a szarvasi zenekar gitárosának volt. Ezen a vetélkedön másodikok lettünk.

Még akkor este el kellett mennünk Méhkerékre, visszavinni a felszerelést, mert másnap, vasárnap ismét ott kellett játszanunk.

 

Megérkeztünk – csönd, sötétség, alszik a falu.

Nagy fáradtan fölhordtuk a felszerelést a színpadra. Már éppen menni akartunk, amikor hirtelen széthúzódik a függöny, a nézötér tömve, ott várt ránk az egész falu népe, a sötétben!

Hatalmas tapsvihar – össze kellett szerelnünk a fölszerelést és eljátszani a versenyre benevezett számokat – ezt nevezem én közönségszeretetnek!

 

Amikor Békést 1973-ban várossá nyilvánították, a nagy ünnepség esti utcabálján a mi zenekarunk játszott.

Nosza fölpakoltuk a Melós felszerelését 5 autóra, és ezzel a konvojjal érkeztünk Békésre.

A Cseresznye utca a Cukorkaüzem vonalától kezdve le volt zárva, önkéntes rendörök állítottak meg bennünket azzal, hogy ide nem mehetünk be, mert “egy nagy zenekart” várnak. Jólesö érzés volt tudni, hogy ennyire értékeltek bennünket. De az egyik önkéntes rendör engemet már föl is ismert, hogy “ - de hiszen ezek Kulacsék!” – és már kanyarodhattunk is a Petöfi útra, majd a Kultúrház “SILÓ” elé.

Mondanom sem kell, hogy az utcabál fergetegesen jól sikerült, hiszen talpon volt az ifjú város apraja, nagyja.

Minden hétvégén játszottunk, gyakran a MELÓS-ban, vagy Méhkeréken, Mezöberényben (bizony!), Vagy Köröstarcsán, Szabadkígyóson, Gyulán – tehát a környéken.

 

 

Majd - Zolit behívták katonának. Basszusgitáros Domsik Laci lett, énekes pedig Antovszki László “Cinás”, aki sokszor volt odaát Békésen a bulijainkon, de Csabán is volt több zenekarban mint dobos – régi, rutinos zenész , a fölsöbb osztályból. (“Cinás” átjárt már korábban is Békésre, föleg ha a Bagolyban játszottunk. Hosszú, lobogó vörös haja már messziröl föltünt, ahogy néhány – ugyancsak csabai – haverja társaságában átjöttek hozzánk. Már messziröl integetett, mi pedig annál jobban feldobódva játszottunk. Hiszen jöttek át Békéscsabáról is többen, ha játszottunk. Ugyanis idöközben  valami olyasmiféle “kölcsönös meg nem támadási egyezmény” született a különbözö települések fiataljai között, amiböl mindenki profitált, mert nem ezután már bántották egymást. )

 

Cinás és Falusi Laci fölváltva doboltak, miután Laci szaxofonozott is.(Domsik Laci késöbb Pesten lett hivatásos zenész, majd a zenélést abbahagyta.)

Aztán Kiss Laci is elhagyta a zenekart, helyébe Cilinkét csaltuk át a FAMILY-böl, énekes a mezöberényi LYRA-ból  Vrbovszki Miki “Öcsi” lett.

Jó banda volt a PALLADIUM RT, sokan voltak a bulijainkon a MELÓS-ban, annak dacára, hogy a FAMILY bent a városközpontban a fiatalok Mekkája lett, és a jaminai Téglagyárban is egyik zenekar jobb volt a másiknál.

1974-ben eljutottunk még Bonyhádra is, ahol egy szabadfürdö nagymedencéjében játszottunk medencebálat.

 

Ah! Medencebál! Nem a bonyhádiak kitalálmánya! Nem. Kovács Gabi nevü barátomé! (Szerénykedve mondom: - meg egy picit az enyém.)

Történt ugyanis Békésen, hogy megépült a kinti Strand, a Gyógyfürdö mögötti területen.

Melegvíz, hidegvíz, nagymedence, kismedence, pancsoló gyerekek, a sötétbarna gyógyvízben üldögélö idösebbek, (a köztük úszkáló csíbor-bogarakkal, amelyek belénkcsíptek), a hatalmas fejesek az úszómedencébe, tehát nyüzsgés, élet, vídámság.

Aztán valamikor el lett hanyagolva a nagymedence frissvízzel való feltöltése, a víz – mondjuk ki  - megdöglött.

Büzös lett, nem úszkált már benne senki, csak néhány eltévedt csíbor bogár.

Leeresztették, ott tátongott a nagy medence szárazon. Ekkor jött az az ötlete Gabinak, hogy a mi zenekarunk itt tulajdonképpen játszhatna is.

A zenekar legyen fönt a medence végében, a közönség pedig lent táncol.

Így is lett, azon az estén az ép medencékben fürödhetett a közönség, a nagymedence tele volt táncolókkal, rengeteg csabai, berényi és gyulai fiatal is átjött.

 

Falusi Laci aztán javaslatomra már úgy szervezte a bonyhádi föllépésünket, hogyha van strandjuk, legyen a bál a nagymedencében – így is történt.

Szállítóeszközünk az a hatalmas CHEVROLET kombi volt, amely – mint fentebb említettem, a köröstarcsai Sántha Géza unokabátyjáé, Sántha Lacié volt. Laci fölváltva élt Soltvadkerten és Köröstarcsán.  (Ma Amerikában él.)

Sántha Laci szívesen elvitt bennünket Bonyhádra, odafele útközben még három igen csinos stoppos-lányt is fölvettünk, aminek viszont ÉVA, a mi énekesnönk nem nagyon örült. Éva 1973 nyarán került hozzánk, nagyon szép és föleg nagyon jóhangú lány volt.

 

Dunántúli föllépésünket teljes siker koronázta. Amikor második este egy szomszédos helység kultúrházában játszottunk, délután a teremben DISCO volt.

 

Hallottunk már erröl a valami újfajta szórakoztatási módról, hogy a fiatalok tömegesen csödülnek oda, hogy a szórakozóhelyekröl, ahol addig élözene volt, elszippantják a fiatalokat, mert egy személy fönn a színpadon egymagában váltogatja a lemezeket – már a zene is valami újfajta ritmusú volt – különbözö fényeffektusokat használnak, számok közben a lemezfelrakó mond ezt-azt a mikrofonba – ugyan már, micsoda bolondság is ez?!

 

Hát, erröl az újmódi bolondságról bizony nagyon hamar kiderült, hogy bizony – komolyan kell, hogy vegyük. Végülis a Disco végzete  bennünket is elért:  A  MELÓS igazgatónöje közölte, hogy a fölszerelést most már nem vihetjük mindig el, mert a “DISZK-DZSOKÉ” – nek kellenek az erösítök meg a hangfalak.

Ez a lemezlovas Andrékó Géza volt. Amíg a mi bulijainkra egyre kevesebben jöttek, addig önála annyian voltak a MELÓS-ban, hogy sokakat még csak be sem eresztettek.

Legendák kezdtek el keringeni: nála egy sárgaszínü forgólámpa világítja meg körbe-körbe az arcokat, sziréna vijjog, jött a feketefény, a kék-fény, ultraibolya fény, tükrökkel kirakott forgó gömb, színes fényszórók, és a félhomályban mindenki magába mélyedve mozoghatott a zene ütemére. Aztán, hogy ö egymaga többet keres, mint mi addig együtt.

Hogy mindezt - a számomra - szörnyüséget elviselhessem föllépéseinken, nameg az ásítozó táncterem vereség-érzését is tompítandó, szinte ámokszerüen ittam.

Azt sem tudom már, hogy 1974-ben hol, mikor – és minek léptünk föl.

 

Másrészt meg a zenekar nagyon jó volt, de bizony sajátmagamról már éreztem, hogy én már csak árnyéka vagyok önmagamnak, gitározásom egyre laposabb, rosszabb lett. Az egész 1974 évben sokat játszottunk, majd jött a Szilveszter. Gyulán játszottunk, ahol botrányosan viselkedtem.

Elmondom: Gyulán, egy intézmény kultúrházában játszottuk a szilveszteri bálat. A zenekar részére az öltözöben volt megterítve, enni – innivaló böségesen, ami utóbbit aztán én igen alaposan kihasználtam. Olyannyira, hogy 20 :00 órakor már nagyon égett az ujjam – játszani akartam. Szerencsétlenségre éppen egy nagyon komoly, klasszikus zenei elöadás volt a színpadon, zongora és hegedü elöadásában. Nos – ellenállhatatlan kényszert érezve, hogy besegítsek a zongoristának, odasettenkedtem a gitáromhoz, és teljes torzított hangerövel belevágtam az akkordokba – melyek sajnos nem passzoltak. Még most is behúzom a nyakam, ha erre a kínos jelenetre gondolok, de akkor már nekem semmi sem volt kínos. Hajnalban volt még egy fellépésem, a gyulai vasútállomás várótermében. Jónéhányan békésiek kigyalogoltunk az állomáshoz, várva az elsö csabai vonatra. Volt ott jónéhány idegen, fiatal csinos lány is. Én pedig magamat hirtelen Roger Moore-nak, az ellenállhatatlan szívtipró-hódító férfiúnak képzelve, nagy pózolással nekidöltem az ajtónak. Lengöajtó volt. Aminek következtében kirepültem a hóba, hidegbe. Az, hogy a hatalmas röhögéstöl az állomás épülete nem dölt össze, az gondolom csak az erös téglafalaknak volt köszönhetö.

 

Volt még a PALLADIUM elsö formációja idején egy hasonló eset, az is Gyulán történt.

Akkor is egy kultúrteremben léptünk föl. Az igazgatónö – szociális vér csordogálva az ereiben  – azt javasolta, hogy ne a színpadon játsszunk, hanem a színpad elött. (!) Amivel is az ö meglátása szerint közvetlen kapcsolatban lehetünk a közönséggel.

Hát – a kapcsolat nagyon is közvetlen lett.

Olyannyira, hogy a gitárom megrepedt. Mi is történt?

 

A teremben fülledt höség volt. Azáltal, hogy minden erösítö lenn volt, tehát az énekfölszerelés is, lényegesen hangosabban kellett játszanunk. A büfében is nagy tömeg nyelte a folyadékokat, de még elvétve sem szódavizet. A hangulat érezhetöen egyre idegesebb lett. A közönségé és a mienké is…

 

Aztán hirtelen káosz, üvöltés, kavarodás, néhány ürhajósjelölt a talajhoz közeli repülést gyakorolva zuhant a padlóra, majd megnyílt egy ösvény a tömegben: - annak végében egy óriási « Bud Spencer » állt, szétvetett lábakkal, szekrénynyi mellkasán összefont kézzel, « mint komor bikáé olyan a nézése » - egy nem éppen albinó, (mexikói desperadó – típus), torzonborz jelenség.

Úgy rémlett, mintha Dobozon már láttam volna…

 

Ahogy végigmérte a halálos csöndben álló és remegö tömeget, egyszercsak megakadt a szeme rajtam. Megindult felém. Én meg reszkettem, mint a nyárfalevél. Igen! Dobozról volt ismerös. Meg a híre is, hogy jó hangulatában egyszer kirámolta a dobozi kultúrház táncolnivágyóit.

Odaért hozzám, és a legszélesebb mexicói desperádói vigyorral felüvöltött: „Kulaaaaacs...!“ – Tehát jó a hangulata. Riadó!!! Átölelt, és mivel a gitár a nyakamban volt, a nyak és a test összecsavarozásánál megrepedt a gitárom korpusza.

Majd elengedett, és ugyanezzel a lendülettel hátrafelé suhintva arculcsapott három túl közel álló vendéget – erre kitört a tömegverekedés. Nem szaporítom a szót: a gitáromon kívül a dobszerelés is megsérült, Falusi Laci monoklit kapott, és mindannyian kisebb ütéseket szenvedtünk el. Muszáj volt védeni a felszerelést, így csak a túl közel felénk hátrálókat toltuk vissza minduntalan a hadakozó tömegbe.

Ez volt az elsö és utolsó „közvetlen“ fellépésünk. Éjjel, amikor pakoltuk össze a felszerelést, az igazgatónö megduplázta a gázsinkat, és büntudatosan, alig hallhatóan motyogva valamit, eltünt.

 

Valamikor 1975 február végén kitévedtem a Téglagyárba, ott játszott egy zenekar, Domsik Laci éppen kisegített náluk. Volt egy nagyon ügyes fiatal gitáros gyerek, sokkal jobban és technikásabban játszott mint én. Perfektül játszotta a Santana-számokat. Nosza, eröt ittam magamba, és Lacin keresztül megkértem, hogy adja ide a gitárját…majd én megmutatom…!

Mire erre sor került, én már alig álltam a lábomon, csak tántorogtam. Elkezdtem én is valami Santana-szerü sablont játszani, aminek se füle, se farka nem volt – hát bizony onnan...lentröl...a közönség felöl...füttyögés támadt... Laci odajött és udvariasan kivette a  kezemböl a gitárt.

 

Elegem volt. Megcsömörlöttem. Magamtól, mindentöl.

 

Volt még egy fellépésünk Békésen is, a KISZ-ben. Ekkorra már ott is ott függött mindenütt a „feketefényü“ lámpa, az átkozott DISCO jelképe – hej de gyülöltem a DISCO-t! (És még ma is gyülölöm, kiengesztelhetetlenül!!!)

Ekkor történt az, hogy a MELÓS végleg elvette tölünk a felszerelést, Andrékó mindent magához ragadott. Ekkor a zenekar elhatározta:  legyünk önállóak!

Legalább saját hangszere volt mindenkinek, (a gitáromat Apukám újra összeenyvezte), erösítöket meg veszünk a Hangszerboltból, éppen akkor jelentek meg a csodálatos angol csöves erösítök és hangfalak: a LANEY. Mai napig sem értem, hogyan jutott be Magyarországra ez az igazán kiváló erösítö – de egyszerre csak ott volt a békéscsabai hangszerboltban. Minden nap bejártam, a csodájukra jártam. A hangszerbolt fönökasszonya már idegesen pislogott, ha meglátott.

Cinás vett egy énekfölszerelést. Akinek még kellett, megvette a maga erösítöjét.

Csak énnekem  nem volt pénzem erösítöre.

 

Majd valaki megígérte, hogy kölcsön ad 10 ezer forintot, hogy befizethessek a LANEY-re, de aztán – visszalépett.

Ekkor, szinte pillanatok alatt határoztam el, hogy abbahagyom a zenélést – ami meg is történt 1975 áprilisában, miután legutolsó fellépésünk éppen Békésen volt, a KISZ-ben, ahol már függtek mindenütt a színes és fekete lámpák, a diszkó kellékei.

Azután szinte pillanatok alatt lezártam mindent, ami a zenéhez kötött,

nagy megrökönyödésére és felháborodására a zenekar többi tagjának, amikor közöltem velük elhatározásomat.

Megnyugodtam, végetért egy korszak, Kulacs elmúlt.

Próbálkoztam én még aztán valamikor májusban vagy 2 hétig disco-val is, a régi haverok csak szánakozva néztek rám…

 

Az elkövetkezendö idö 1981-ig aztán minden más volt, csak sem nem szép és sem nem jó.

 

Így hát ezzel most befejezem békési zenei életem elmesélését.

    

 

 

 

 

        

 

 

 

A Zene az életem 4

Balázs Gábor – ismerőseinek Kulacs - visszaemlékezései a fiatalságra, zenére, barátságra…

533185_293693887366959_328151546_n.jpg

 4. rész

Azt írtam korábban, hogy messze a környéken páratlanok voltunk. Ez csak részben igaz. Ami a kicsapongásinkat illeti – igen.

A zenélést illetöen nagy változások történtek megyeszerte. Ekkor már müködött jónéhány csabai banda is.

A fújósokból álló  SZIGMA együttes már 1967-ben föllépett Békésen a Ki Mit Tud akkori elödöntöjén.

Vagy egy jazzrock-ot játszó formáció, a 6 SZÍV.

De létrejöttek igen jó más bandák is, nagyon márkás felszerelésekkel.

 

Akkor egy jó nyugati márkájú erösítöhöz vagy hangszerekhez csak azok a szerencsések jutottak, akiknek rokonaik voltak Nyugaton vagy a szüleik elég gazdagok ahhoz, hogy beszerezzék fiacskájuknak a lehetö legjobb hangszert – mármint ahogy én ezt akkoriban így láttam.

A SZIGMA gitárosának például egy 1966-os GIBSON Les PaulStandard “sunburst”gitárja volt, hetedhétországra szóló csodahangszer.

 

Öszintén megmondva, emiatt is nagyon ritkán jártam át Csabára az ottani bandákhoz, mert  csak a szívem vérzett, a nyálam csorgott a sóvárgástól, és majd megevett a fene az irígységtöl, mert nekik olyan jó cuccuk volt.

Békéscsabán, az akkori Csaba Szálló – ma HOTEL FIUME – épületében müködött egy úgynevezett “Télikert”. Itt sokat fellépett a Szigma, de más együttes is, a jó felszerelések miatti “fejfájós barangolásaim” egyik állomásaként bejártam ide. Vagy a sarkon, a Csaba Cukrászdában léptek föl rendszeresen zenekarok – az egész ottani atmoszférát személyes megbántásnak vettem, úgy éreztem – mintha minden oldalról szánakozó, lekicsinylö tekintetek követnének. Szörnyü kisebbségi érzésem volt, és a közönség köre számomra olyannyira dekadensnek hatott, hogy a szent borzadálytól fölzaklatva rohantam el egy idö után onnan, hazabuszozva, hogy odahaza még a Nagycukit nyitvatalálva, boldogan hajtsak le egy – két konyakot és sört – a magam biztonságos világában.

 

Ez a tulajdonságom aztán az évek sokasága alatt többször is gondot okozott, egyre érzékenyebbé váló lelkem mint nagyon aktív membrán vette föl a legkisebb ellenséges (vagy annak vélt) rezgést is, azt hiszem, valamiféle “zenészi üldözési mániát” kaptam, amiben még a mai napig is szenvedek.

Ugyanígy, akkor még ösztönösen, mára pedig már a rengeteg - személyesen átélt - tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy nagyon megútáltam minden olyan zenészt,(és nemzenészt is) aki magamutogató, lenézö másokkal szemben, vetélkedö, piperköc, pökhendi, magasan az orrát fennhordó – és még egy csomó olyan tulajdonságokat hordoznak, amelyeket az én erkölcsi normám szerint mélységesen elítélek, és az ilyeneket megvetem.

Ha emberi magatartásra a szó pozitív, tisztességes formájában a “Rocker” szót használjuk, (nem összekeverendö a Hell Angels és egyéb bünözö rockerekkel!), akkor én egy rocker voltam, vagyok.

Nem megtorpanni a kihívások elött, nem kikerülni öket – de gondoljunk csak bele… Lényegében nem az élet a legnagyobb kihívás?

 

Hogy azt a szörnyü kisebbségi érzésemet leküzdjem, éjjel-nappal gyakoroltam a gitárral. Mégis – “az ellenség soha nem aludt!”

 

Így például, Mezöberényben is volt egy nagyon jó zenekar:

 

A LYRA EGYÜTTES.

 

1967 Karácsony elsönapján este is elmentem a KISZ-be, és legnagyobb csodálkozásomra ök játszottak! Nagyon jók voltak, én pedig belülröl föttem az irígységtöl. Egyik számukra emlékszem, a BEE GEES-töl a Hollyday c. számra. Jól zenéltek, szépen, több szólamban énekeltek, hm…volt mit tanulni tölük !

A    LYRA  vezetöje és szólógitárosa Putnoki Pista volt, akiböl hivatásos zenész lett és a mai napig is zenél. Énekesük Vrbovszky Miki, « Öcsi » volt, a többi zenész nevére már nem emlékszem. Putnoki Pistának már  akkorLANEY  erösítöje volt, és úgy emlékszem, egy piros Gibsona. (Vagy talán ezt nála mégiscsak késöbb láttam, 1975-ben,  amikor a Ligetben játszottak…?)

Ott voltak aztán Mezöberényben még a legendás Ábelovszky-ék.

 

Gyulán is több zenekar alakult meg ebben az idöben, késöbb, amikor 1972-töl néhány hónapig Gyulán zenéltem, megismertem öket is. Volt már ebben az idöben is Gyulán egy nagyon híres orgonista, vagyis billentyüs –Tabajdi Ernö « Enci » - a továbbiakban keyboardos (billentyüs).  Egy olasz   FARFISA orgonája volt, akkoriban a keyboardok még esetleg elérhetö netovábbja. (Ami elérhetetlen, az a legendás   HAMMOND  orgona volt, addigra a nyugati zenekarok fö billentyüs hangszere.)

 

Talán, mielött folytatnám, itt teszek egy kitéröt minden zenekar fájó pontjára, a felszerelésre, azzal a megjegyzéssel, hogy ez kizárólag csak a zenélésre, zenészekre vonatkozik, és kizárolag az én látásmódomból adódóan.

 

Énnekem nem az akkori kommunista rendszer túlkapásai vagy nem–túlkapásai tüntek  elviselhetetlennek, hanem az elzártságunk, kirekesztettségünk a nyugateurópai világból. Nem csak az ideológiára  gondolok, hanem az anyagi javakra, a kereskedelemre, a piacra. Arra, hogy bárhol Nyugat-Európában bemehettél egy hangszerboltba, és megvásárolhattad a legmárkásabb hangszereket, felszerelést, te, az egyszerü, kétkezi ember is.

Mi, a nagy többség a Szocialista Béketáboron belül, mi, akik hüen gyakoroltuk az akkori rendszert, bután be lettünk csapva.

 

Erröl így írok a Lépések az idöben c. könyvem « A villamos » c. fejezetében, a 139. oldalon :

 

   « Ekkor már nagyon kritikusan szemléltem a „Nagy Baráti Építötábort », az elvtársi negédesség fátylába burkolt nincsent, hogy  « ami van azzal elégedj meg, ami meg hiányzik arról ne is tudjál » - de tudtam róla. Van egy bizonyos nyugati világ, ahol minden másképp van. »

 

 Nekem odahaza sohasem volt olyan jó felszerelésem mint amilyenröl álmodoztam, söt -  sokáig csak kölcsöngitáron játszottam. Nem volt „nyugati nagybácsim,“ a bankban pedig a havi 930 forint fizetéssel nem sokra mentem, tehát semmi esélyem nem volt arra, hogy jó felszerelést tudjak venni. De mégis megjegyzem, hogy sikerült a FLOWERS idejében egy olyan magyar gyártmányú gitárra szert tennem, amelyet a GIBSON ES 335-röl koppintottak le, és meglehetösen jól szólt.

 

Magyarországon a „zenészegyenlöség »  számunkra akkoriban így nézett ki : akiknek a szülei orvosok, mérnökök, ügyvédek stb… jólkeresö, gazdag emberek, vállakozók voltak, azok beszerezték gyerekeiknek a nyugati márkás zenekari felszereléseket. Vagy megküldte a  « klisé - gazdag nyugati rokon. »

Amikor én 1967-ben a 63 budai zenekar felszereléseit megláttam, majdnem sírva fakadtam : volt ott   Selmer, Orange, Marshall, Fender Twin Reverb erösítö,Fender Stratocaster és Fender Telecastergitárok,Gibson gitárok stb...

Már a Framusés a Hagstörm is a legjobbak közé számított – amit akkor igazából sajnos nem is nagyon értékeltem, miután nem is ismertem ezeket a márkákat, de ha belegondolok, ma mindkettö vagyontérö, gyüjtök között nagyon keresett hangszer ill. erösítö.

Nem tudom, sikerült-e érthetöen leírnom azt, amit mindezzel mondani akartam, de nehéz ilyen dolgokat szavakba foglalni, miután ez a zenész-felszerelési-örültség engemet még itt, Stuttgartban is a mai napig is üldöz, még ha ma már egészen más okokból is.

Ráadásul – és talán éppen emiatt is – sohasem lett belölem egy nagy « ereklyegyüjtö » - elkótyavetyéltem egy nagyon csodálatos Gibson  gitárt és egy – a legjobb fajta - Marshall erösítöt, mert nem érdekelt ez a márkanév-kultusz, mondván : « - egy jó gitáros kezében még a seprünyél is megszólal. » Azt hiszem, ezt csak a magam megnyugtatására találtam ki, és végeredményben nem is igaz.

 

Mindezt kizárólag csak a zenész szemszögéböl írtam le, az élet más területeit érintö egyenlötlenségekröl vagy igazságtalanságokról nincs szándékom nyilatkozni – azt úgyis érzi és tudja mindenki.

 

Békésen is müködött több más zenekar is, hiszen Balogh Zoliék, Szabados Janiék ebben az idöben már aktívan játszottak.

 

Mégis, a békési fiatalok fö szórakozási helye a KISZ lett.

 

Nos, hogyan is zajlott le egy hét itt a KISZ-ben?

 

Hétfön délután, munka vagy iskola után, olyan 5 óra tájban találkoztunk ott. Sipaki néni, egy áldott aranyos jó néni, Sipaki Pista (kertész + Sipaki Cukrászda) Édesanyja takarított akkoriban a KISZ-ben. Ö nyitotta ki nekünk az ajtót. Nagyon finom kolbászt, szalonnát, puha kenyeret hozott magával meg paprikát, paradicsomot, és mindig megkínált bennünket „egyetek gyerekeim“ – szeretettel anyáskodott fölöttünk.

A büfét Rigler Pista bácsi 5 óra után nyitotta ki. Itt mindjárt meg is vettük az elsö üveg Köbányai sört (3 forint 60 fillérért.)

Szabó Pista hozta a magnót, és megmutatta azokat a számokat, amelyeket rádióból sikerült neki fölvenni, és alkalmasak voltak nekünk, az eljátszásra.

Elkezdtünk gyakorolni.

Este olyan fél 7-töl kezdtek jövögetni a fiatalok, megvették a sört, biliárdoztak vagy egyszerüen odahúztak egy széket a közelünkbe és figyelték, hogyan próbálunk. Késöbb, amikor elkezdtünk vagy 10 számot gyakorlásképpen eljátszani, némelyik még fel is állt ütemesen mozogni a zenére, lányok is jöttek és nemegyszer elkezdett néhány pár táncolni is.

Este 10-kor befejeztük, mert a KISZ vezetöje Lénárd Imre amúgyis állandóan mérges volt ránk, hiszen ott lakott az épület végében, egy szolgálati lakásban, ahol a színpad mögött a fal állt, ott kezdödött az ö lakása.

Kedden – szerdán-csütörtökön és pénteken ugyanígy zajlott le minden este a próbánk.

Szombaton megesett, hogy mi délelött még összejöttünk, egy-egy frissen tanult számot összegyakorolni, hogy estére  már el is játszhassuk. Amikor például a Ki Mit Tud  szombatesti adásában, az     I L L É S   együttes az „Amikor én még kis srác voltam“ c. számmal  

az elsö díjat nyerte, mi ezt vasárnap délelött összepróbáltuk, és este már játszottuk is – óriási sikerrel.

 

A külsö, utcai vasajtó be volt hétvégeken napközben zárva, mégis, egy-egy srác bemászott a kökerítésen, hogy széket és asztalt foglaljon az estére.

 

A  TÁNCTEREM.

 

Csak saccolni tudom, hogy olyan 12 – 15 méter hosszú lehetett, ehhez jött az alacsony színpad a zenekar részére, a terem szélessége meg olyan 5 – 6  méter volt...?

Volt egy belsö terem, itt voltak az asztalok és székek felállítva, úgy, hogy 40 – 50 ember kényelmesen elfért ott.

 

DE NEM  300!!!

 

Mert átlagosan ennyien fordultak meg ott hétvégi bulikon. Fölvigyázó Laczkó Ernö bácsi volt, a bíróság írnoka, jegyzöje.

Szikár, energikus, idösebb férfi, aki nagyon szigorú volt. Elsösorban hozzánk, a zenekarhoz, másodsorban a közönséghez. Sokszor jöttek a rendörök is ellenörizni, hogy minden rendben van-e.Eleinte minden rendben is volt – amíg csak néhányan lézengtek a teremben, ami egyébként nem is igaz, mert mielött még Ernö bácsi kinyitotta volna a bejárati ajtót, addigra már odakint az udvaron vagy 80-an várakoztak (télen is, -10C°-nál.)

Az este ahogy telt, és a sör fogyott, valamint a vágnivaló füst, a hangos (és jó) zene mely az idegekig hatolt – ez mind hatással volt a fiatalokra. Némelyikböl izgágaságot, agressziót váltott ki, másokból örömérzést – nos, bizony, este olyan fél 10 fele el-elcsattant az elsö pofon.

 

Ez legelöször engemet nagyon nagy sokkhatásként ért, ez a vad, nyers agresszíó. Azóta sokszor elgondolkoztam azokon a KISZ-beli verekedéseken – azt hiszem, akkoriban mi mindannyian vadak voltunk.

Hátunk mögött volt az ´50-es évek langyos slágerzenéje, a Rock´n  Roll nem mindenkinek volt a kedvenc zenéje, (nekem sem), addigra mindannyian, az egész világon tudatalatt vártunk a Nagy Változásra, amely a Beatles-sel el is jött..

Már addig is, ha a hangulat a tetöpontjára emelkedett, el-elsikította magát egy-egy lány, de amikor a Beatlestöl az  A HARD DAY´SNIGHT – a Nehéz nap éjszakája c. filemet a moziban megláttuk, akkor véglegesen rájöttek a békési fiatalok is, hogy mennyivel jobb és hatásosabb síkítva tombolni – egymást beleüvölteni a zenei kábulatba. Nyugodtan merem állítani – és erre szerencsére van legkevesebb 400 tanúm, hogy ott, a KISZ-ben ugyanolyan tombolás, sikítás és üvöltés  volt mialatt mi játszottunk, mint szerte a világon bármelyik nagy koncerteken, nagy bandáknál.

 

Hej, micsoda idök is voltak azok! Hej de mennyire is sírok ezen idök után! Hej, micsoda életünk volt és hej…mennyire fiatalok voltunk!

 

Ha fagyos hétvégeken – mint elsök – 5 óra tájban megérkeztünk a nagyterembe, amelyben a csempekályha ontotta a száraz, jólesö meleget, Rigler Pista bácsinál a büfében az elsö korty hideg sör friss íze, az egyre gyülekezö közönség csöndes zsongása, a lányok illatozó üdesége, ahogy mindenki szépen kiöltözve jelent meg – úgy, mint egy ünnepélyre. Igen, úgy éreztem, a közönségünk értünk jött el, értünk öltöznek föl ilyen ünnepélyesen, hiszen ez ünnep is: a tietek, a miénk – és mi jó vendéglátók leszünk. Azok is voltunk.

 

Amikor a zenélésünk elkezdödött, eleinte még volt hely a tánctéren, majd ahogy az idö múlt, a zaj egyre nagyobb lett, az alkohol egyre jobban fogyott,a táncolók és tombolók százai tolongtak elöttünk – hát igazán nem csoda, ha idönként verekedés is tört ki, amelyet aztán Ernö bácsi mesterien és sokszor eröszakkal fejezett be, amennyiben a legizgágábbnak adott egy többcsillagos pofont – aztán ismét rend volt.

Néha, a hangulat tetöpontján, az egyik kedves barátom, aki hozzátartozott a szükebb baráti körhöz, Zima Bandi odajött a színpadhoz. Felültem a nyakába, és a hátam mögé emelve a gitárt szólóztam. Ott, abban az izzó, forró kráterében a fitalságunk boldogságának – ott volt az én igazi világom. A mai napig is keresem ezt, amely mára mégis – örökre elveszett...

 

Nyáron? Néha kinn játszottunk a KISZ udvarán, ilyenkor még nagyobb közönség jött össze.

 

Történt egyszer, hogy a táncterem színpadát átépítették, így azon a hétvégén nem kívül, hanem a belsö teremben játszottunk. Ott, ahol normális körülmények között a fiatalok ültek az asztalok körül.

Ez is valamikor télen volt. Ahogy a tömeg nött, a csempekályha hösége, a néhány stampedli kevert és a sör hatására szörnyen melegem volt, izzadtam.

 

Játék közben egyszer csak egy gitárhúrom elszakadt. Mivel igen közel álltam Háló Pistától jobbra, a kicsapódó acélhúr súrolta a fülét, fel is sértette. Féktelen nevetésben törtünk ki, amitöl még jobban izzadtunk akkorra már mindannyian.

 

Egy hirtelen gondolattal levetettem az ingemet és félmeztelen játszottam tovább. Háló Pista majd Szabó Pista is követtek. Erre nagy sikoltozás tört ki, és az elöttünk táncoló fiúk és lányok elkezdték levetni az ingeket és a blúzokat  - némelyik még a melltartóját is elkezdte hátul nyitogatni – Laczkó Ernö bácsi a mikrofonhoz rohant és ordítva parancsolta meg, hogy azonnal öltözködjön föl mindenki “…és ti is, csirkefogók…!” – nos, ezek mi voltunk.

Megint kijött a rendörség, ezután be is zárták a KISZ-t egy hónapra, el voltunk tiltva a játszástól, ez volt a büntetésünk. (De ugyanakkor meg “kikölcsönözhettük” a felszerelést, és a SILÓ-ban játszottunk abban a hónapban, söt, a karácsonyi bálat is ott játszottuk.)

Ez az eset, mint “meztelen bál“ sokáig nagy port kavart fel – pedig semmi nem történt, csak éppen fiatalok voltunk.

 

Valaki beszerzett valahonnan egy öreg, bolhás paplant.

 

Ezt leterítettük a színpad elött a köpadlóra, és a rajongóink legkeményebbjei ott elöl fetrenghettek a szönyegen, ahogy kedvük telt.

Ez a paplan – és persze a rajongóink aztán kezdtek bennünket mindenhová elkísérni. A srácok béreltek különbuszt, és mi is vagy velük együtt utaztunk a fellépés színhelyére, vagy egy külön kisbuszban – attól függöen, hogy jött-e értünk valami jármü külön.

 

1969 április 30-án lenn a Piactéren  játszottunk.

Ezután jött az a bizonyos  “májfadugás”, aminek keretében Csillik Bandival, Csató Pistával és egy csabai sráccal májfát dugtunk egy nemrég általam megismert csodaszép lánynak.

Hát ez a májfadugás nem a legjobban sikerült, ugyanis a Ligetben letörtem egy nagy gallyat, ezt húztuk magunk után, a  Bocskai utcán befalaztunk téglával egy kökaput. Mint késöbb kisült, más leleményes fickók meg a Jantyik utca és a Bocskai utca kis összekötö sikátorában, az elözö nap kidöntött akácfák törzseit fektették ki a földútra, amelyen néhány motoros és biciklis átbukfencezett – ezt is a mi számlánkra írták. Rendörségi vizsgálat volt, bírói meghallgatás, de Anyukám közbenjárására megúsztuk az egészet egy bírói figyelmeztetéssel.

 

Azért írok erröl, mert két jó barátom Csillik Bandi (vagy többen úgy ismerték, hogy Csillik Gyula) és Csató Pista “Kolbász” sincsenek már közöttünk, hogy elmondhassák akkori emlékeiket.

 

A békéscsabai Ifjúsági KISZ Tábor is meghívott bennünket 1969 nyarán ott a táborban játszani.

 

Itt is leterítettük a bolhás paplant, néhány srác Békésröl belógott valahogy és szokás szerint elkezdtek tombolni a paplanon. A bál egy nagy, széles teraszon volt megrendezve.

Az idegen – a megye minden részéböl ottlévö – fiatalok elöször megdöbbentek, megrökönyödtek – majd ök is odabátorkodtak hozzánk, és mostmár vegyesen tomboltak elöttünk vagy 150 – 200-an.

Ezek aztán elvitték hírünket megyeszerte. Éjjel pedig a többemeletes szállás tetején a cseréptetö gerincén kukorékoltunk – senki nem mert bennünket leparancsolni onnan.

 

Résztvettünk a mezökovácsházi  BEATZENEKAROKFESZTIVÁLJÁNis. Elöbb még Gyulán és Békéscsabán is résztvettünk az elödöntökön. Békéscsabán  nagy volt a tét. A zenekarunkat erösítendö, meghívtuk Gyuláról Tabajdi Encit, hogy segítsen ki bennünket orgonával. Hát, az ötlet jó volt, de Enci nem volt hajlandó velünk legalább egyszer összepróbálni, így minden elökészület nélkül  álltunk ki. Egy improvizált számra emlékszem: Hongkongi Vírus volt a címe. Továbbjutottunk, de ebben Encinek nem volt túl nagy szerepe.

 

Mezökovácsházán is iszonyú forró hangulat uralkodott, a megye összes részéböl jöttek a zenekarok, jöttek velünk vagy két busszal a rajongók is – ott is másodikok lettünk.

 

1969 öszén behívták Liszkai Pistát katonának. Meg voltunk döbbenve, mert hiszen nekünk JÁTSZANI KELL!!!

 

Liszkai Pista elment hát, Jónás Jancsival gitároztunk tovább, mentek a bulik. Szása egy idöre elhagyta a zenekart, de kérésünkre fél év múlva visszajött.

Ekkor volt az, hogy sikerült 5 ezer forintot összevakarnom, és vettem a csabai Hangszerboltban egy szép, natúrszínü, elektromos gitárt. (Amikor a FLOWERS feloszlott, eladtam Balogh Jóskának, de hogy ma vajon hol lehet...?)

Ebben az idöben  - éppen Jancsi révén, aki már ekkor is Eric Clapton rajongó volt és játszani akartunk CREAM számokat is - divatbajött a gitárosok körében a WAH-WAH (“WAU”)pedál. Ez roppant egyszerü találmány: egy pedál mozgat egy potenciómétert, amely magas vagy mély hangszínt produkál.

Nos, Jancsi föltétlen játszani akarta pl. a White Room-ot a Creamtöl, de ebben a szóló Wah-Wah-al megy.

Teljesen véletlenül jöttem rá, hogyha a gitár hangszedö-hangszín-átkapcsolóját gyorsan le-föl mozgatom, akkor egy hasonló effektust hozok létre, mint a wah-wah.

Nosza, ettöl kezdve elszabadult a pokol: a haveri körböl mindenki wauzni akart. Ez így nézett ki: jöttek azok a bizonyos számok. Az elsö srác odaállt elém egy üveg sörrel a kezében, én kitátottam a számat (mindez persze játszás közben történt), és nyelés nélkül, egyhuzamban leeresztettem a sört, ezután a srác mozgathatta le-föl a hangszínkapcsolót a gitáromon.

Miután egy este eljátszottunk olyan 6 – 8 waus számot, hát legkevesebb ennyi üveg sör ingyen volt biztosítva számomra. (Aztán már sok másik szólót is wau-val akartam játszani…)

 

Azokon a hétvégi estéken, amikor mi a KISZ-ben játszottunk, megpróbált a SILÓ is néha rendezvényt csinálni. Vagy egy másik helyi zenekart léptettek föl, vagy tüntetöleg meghívtak valahonnan egy idegen zenekart, de az eredmény szinte mindig ugyanaz volt:

 

                              t á t o n g ó  N a g y t e r e m.

 

Így aztán gyakran az történt, hogy delegáció jött át hozzánk, hogy nem játszanánk-e még ott a SILÓ-ban vagy éjfélig, ha mi itt befejezzük.

Nosza, fél 10-kor bemondtuk, hogy segítö kezekre van szükség, így áthordtunk mindent kézben a Kultúrházba, és ott folytattuk 10 óra után.

Jók voltunk és veretlenek.

Jöttek az elsö fellépések a ligeti Bagoly sörkertben, a hatalmas ösrégi tölgyfák alatt tombolt a fiatalság.

Lassan kezdtem én is elhinni, hogy ez a siker örökké tartani fog, azt hiszem, elszaladt velem a ló – pontosabban a ló elszaladt, de én ott maradtam a nyereggel – mindenesetre az egyik hírhedt verekedös gyerek a begipszelt fél karjával egyszer úgy vállonvágott, hogy az utcai árokba repültem, mire az akkorra már feleségemmé lett lány, egy hordozható rádióval fejbevágta – tulajdonképpen ez mentett meg engemet egy csúfos leégéstöl.

Tehát a halhatatlanság-érzése fuccsba ment – én is sebezhetö voltam mint mindenki más. De mégis, elszaladt velem a ló…

Erröl így írok a «  Lépések az idöben » c. könyvem « Húsvétok » c. elbeszélésében :

 

                  « Teleevett és teleivott hasamat délután szunnyadóra fogtam, hogy estefelé friss szomjjal siethessek a KISZ-be, hagyományos húsvéti bálunkat játszani, melyeknek tömegverekedésekbe fúlt végein az áljózanság mámorában kerestük a hazavezetö utat, fölrandalírozva a Rákóczi út nyugalmát. Csak a tavaszi éj hunyorított rám feddöleg csillagszemeivel, ismervén a jövöt… »

 

Ekkor még a Szabó Dezsö utcában laktunk, egy piciny szobában, melletünk közvetlenül egy lakatosmühely volt.

Ennek a piciny szobának az egyetlen ékessége egy kerek öntöttvas kályha volt.

Gyakran lejöttek a FLOWERS tagjai is hozzánk. Megérkezvén, befütöttünk a kályhába, ifjú feleségem fözött egy nagy fazék zöldséglevest, elökerült egy kis bor is, és boldogan, gondtalanul éltük fiatal életünket. Azt hittem, ez örökre így lesz.

 

A változás azzal kezdödött, hogy hirtelen vége lett a FLOWERS – együttesnek, feloszlott. Lénárt Imrééknél megszületett a kisbaba, és mivel a lakásuk közvetlenül a színpadi fal mögött kezdödött, minden áthallatszott. Ezért ö beszüntette a hétvégi bulikat.  Ez már 1971 koratavaszán volt, arra már nem is emlékszem, hogy a húsvéti bálat még mi játszottuk-e. Majd még néhányszor elkaptuk a KISZ-beli fölszerelést, hogy máshol játszhassunk.

Amikor Kisfiam 1971 április 19-én megszületett, elhatároztam, hogy szegre akasztom a gitárt – vagyis ekkor adtam el Balogh Jóskának. Ö is gitározott, az öccse Zoli is.

 

Hüséges jó zenész kenyerespajtásom, mai napig is jó barátom, Balogh Zoli így ír erröl az idöröl:

 

                   “ …Valahogy úgy kezdödött, hogy Jóska bátyám Gyulára járt gimibe, és valahonnan hozott egy gitárt. Mint kiderült, Liszkai Pista barátja adta kölcsön. Egyszer otthon hagyta, és elkezdtem rajta „pötyögtetni.“ Ez – azt hiszem – 1966 – 67 körül lehetett. Valahogy így kezdödött, és ez a “pötyögtetés” a mai napig is tart.” … “Sikerült megtanulnom néhány akkordot, amit Liszkai Pista rajzolt le a bátyámnak. … Eltelt legalább egy év, mire viszonylag elfogadhatóan kezdtem játszani. … Hányszor mentem el a KISZ-be, hogy ellessem TÖLED, hogy is kell egy számot eljátszani – de nagy élmény is volt!” “A gimnáziumi évek alatt aztán már verbuválódott össze egy együttes, a LEAD FEALS (ólombolhák), de mi a SILÓ-ban voltunk honosak: Békefi Laci dobos, Durkó Jani basszusgitár, Csontos Jani ritmusgitár és jómagam szólógitár.”

“A giminek volt egy táncos összejövetele a SILÓ-ban. Polgár Lajos  igazgató Úr odajött a színpad elé, és nézte a zenekarunkat. Mi éppen az OMEGÁTÓL játszottunk egy számot, a szöveg így szólt: FENT EGY KIRÁLY, S A FÖLDÖN EGY BOLOND” – ahogy rám nézett, azt hittem leszédülök a színpadról. Ugyanis öt, a gimnázium igazgatójáat nevezte mindenki “KIRÁLY”-nak. Másnap behívott az igazgatói irodába – rosszat sejtettem. Kijelentette, hogy holnaptól meg kell alakítanom a gimnáziumi zenekart. Tagok lettek: Salamon Feri, Molnár Zoli, Rigó Jani és jómagam. De nem volt hosszú életü, mert nekem ott volt a másik zenekarom a kultúrotthonban.”

 

Itt megszakítom Zoli elbeszélését, megjegyezve, hogy Salamon Feri “Salamon Öcsi” egy kiváló basszusgitáros lett, a FAMILY együttes basszusgitárosa, majd felment Pestre. Volt egy idöben az APOSTOL együttesben is. Rigó Jancsi is a FAMILY együttesben kezdte el a gimnázium után, dobosként, ma a békési nagysikerü TORONYBAND dobosa. Molnár Zoli pályája hosszú ívben fölkanyarodott, mint basszusgitáros profi zenész lett, bejárva a világot. Ma Hajdúszoboszlón él. Annyit szeretnék még büszkén megjegyezni, hogy Zolinak én mutattam meg a gitározás alapfokát.

 

De folytassam Zoli elbeszélését : «  - Telt múlt az idö. A Silóban is cserélödtek a zenekar tagjai, így lett a dobosunk Domokos Imre. A gimnázium volt tanára Pócsai Antal, aki orosz nyelvet oktatott, lett a Kultúrház igazgatója. Ez már 1971-ben volt. A FLOWERS már szétoszlófélben volt, Te (mármint én, a szerzö) egy idöre abbahagytad, de mindig mondogattad, hogy jó lenne a két zenekarból egy közös csapatot összehozni. Közben Liszkai Pista is leszerelt a katonaságtól. Hát valahol ettöl kezdve indult el a mi kapcsolatunk, közös zenélésünk. Azt hiszem jó bulikat csináltunk. – Hát nem? –  Létrehoztuk a “FIVÉREK” nevü zenekart. Tagjai: Öri Lajos orgona, Öri Pityu dob, én elsösorban énekeltem, de ritmusgitárt és szólót is játszottam, bátyám Jóska basszusozott, Liszkai Pista is ritmusgitározott, te pedig Gabi szólógitároztál.

Majd valamikor szétvált a zenekar. Megalakult a BÖLSZ nevü együttes, tagjai voltak: Balogh Jóska, Öri Pista, Liszkai Pista, Szabados Jani. Mi ketten is összehoztunk egy zenekart, amelynek a neve NEW FLAWERS lett. Eleinte Liszkai Pista ének-ritmuskgitár, (késöbb kivált), Czikkel Jani dob, Ilyés Imre basszusgitár, Balázs Gabi szólógitár, jómagam ritmusgitár – ének. Jó csapat volt. Sok-sok buli, na és MÉHKERÉK!”… “Amikor a csapatunk feloszlott, te egy idöre Gyulára mentél át, (1972 – a szerzö), én meg hol itt, hol ott szálltam be egy-egy békési bandába. Majd 1973-74-ben összejöttünk Falusi Lacival, aki dobos volt, és létrehoztuk Békéscsabán a MELÓS-ban (Építök Kultúrotthona) a PALLADIUM RT nevü zenekart.” … “ A 70-es évek végefelé még játszottam Gyomán, majd Mezöberényben a LYRA együttessel 1983-ig. Ennek tagjai voltak: Zolnai János dob, Rigó Tibor orgona (ma a TORONYBAND keyboardosa – a szerzö.), Harik Mihály basszusgitár, Szabados János ritmusgitár, (Ugyancsak TORONYBAND),jómagam szólógitár (végre a helyemen!) Ezután hosszú évek kihagyása, majd 1997-ben a füzesgyarmati ENTER együttes.”

 

Hát eddig szól Balogh Zoli elmesélése. Mai napig is zenél, de ma már csak saját szerzeményeket komponál. 2013-ban eljött Békésre Molnár Zoli Hajdúszoboszlóról, és a mobil sstudiójával fölvették Balogh Zoli három olyan számát, amelyeket a Toronyrádió is le-lejátszik – sokan kérik. Nagyon slágergyanús! Kívánom, hogy legyen vele sikere!

 

Megjegyzés a jelenkorhoz: 2013 szeptembere, otthon vagyunk. Gyakran mentünk a Korona utcáról át az új Csókhídon a Picra, vagy a Fötérre. Mindannyiszor elmentünk az egykori KISZ épülete mellett. Döbbentem álltam meg a drótkerítésnél, befele bámulva a szinte már romos épületre. Ha ez így halad, önmagától fog összedülni. Milyen kár érte! Ugyanakkor meg csak bámultam a vaksi ablakokra, melyek mögött valaha a táncterem pompázott, hogy ugyan – hogyan fért be ide egykor 300 fiatal?

Kár, hogy mi, akik egykor ott játszottunk, nem rendelkezünk azzal az anyagi tökével, amiböl meg lehetne venni a Várostól az épületet, tatarozni, rendbehozni, és egy zenész klubot kialakítani, ahol rendszeresen lennének zenés rendezvények, de nem holmi „egyedüluntató lakodalmas álmuzsikusokkal“, hanem a békési és környékbeli jó zenekarokkal, színvonalasan, mindenfajta felhígulás nélkül.

 

El fog múlni ez az épület is. Belátható idön belül. Mint ahogy lassanként mi is elmúlunk. A hajdani lelkes, fiatal zenészek, és a hajdani lelkes, fiatal közönség.

A felejtés kegyetlen törvénye fogja ránkteríteni örökreszóló fekete leplét egy olyan világban, ahol bárminek is csak MA van értéke. Ma eldobjuk a tegnapit, holnap eldobjuk a mait – minek a régi dolgokon még rágódni?

 

 

 

 

A zene az életem 3

Balázs Gábor – ismerőseinek Kulacs - visszaemlékezései a fiatalságra, zenére, barátságra…

315427_188705551199127_2117308302_n.jpg


Két éves katonáskodásom alatt Békésen is sokminden történt - ami a zenekarokat illeti. Fiatal srácok álltak össze és kaptak is elég fellépési lehetöséget.

Balogh Zoli és Kovács Sanyi “Szása” 1967-ben alapított egy zenekart, basszusgitáros Durkó Jani volt. Ök is felléptek a SILÓ-ban és máshol is.

Föltünt a békési zenei élet egén egy srác, aki nem csak, hogy  jól gitározott, hanem jól is énekelt, szépen tudta magát kísérni: Ferenczi Jancsi “Jaxi”.

Jaxinak megvolt az az elönye, hogy pontosan tudta, mit szeretne a közönség hallani. Szerelmes slágereket, fülbemászó számokat játszott az általa alapított zenekarral.

 Erröl az idöröl így ír Szilágyi Pista “Sziszi” barátom:

 

         “ Volt a Dózsa utcában egy Sas kaszinó (Pártház), ahol esténként összejöttünk mi malomvégesiek. Fiatalok és öregek, TV-t nézni. Akkortájt még nagyon kevés családnak volt TV-je. Itt ismerkedtem össze Varga Janival meg Garas Gyurival. Ök akkor még Csabára jártak suliba, a Híd – és Vízmübe. Késöbb csatlakozott hozzánk a néhai Domokos Jóska. – Tudod – abban az idöben kezdett világsikerü lenni a Beatles és egymás után nöttek ki a földböl a nagy nyugati zenekarok. Így minket is, mint minden fiatalt, magával ragadott a sikerük, és mi is elhatároztuk, hogy alakítunk egy zenekart. A döntés ugyan megszületett, de a kezdet nagyon nehéz volt. Vettem egy Mambó magnót, amely még mai is megvan és müködik! (Ennek késöbb még szerepe lesz.)”

 “Erröl kezdtük tanulgatni a Szabad Európából vagy a Noviszádi Rádióból felvett slágereket. Közben éjszakánként építgettem az elsö erösítönket, mivel nagyon szerettem az elektromos – és rádiótechnikát is. Varga Jani pedig egy gitárt készített, a nyakat a bundokkal Csabán, Steigerwald hangszerésszel csináltatta meg. (Akinél az én sajátkészítésü gitárom nyaka is készült. A szerzö.)

 

Garas Gyuri a nagybátyjától dobfelszerelést kapott, mert ez persze eddig nem volt nekünk. Így kezdtünk el aztán szegényes felszerelésünkkel próbálgatni. Mihelyt meghallotta ezt egy-két fiatal, attól kezdve nem is hagytak minket békén, pedig mindössze még alig 15 – 20 számot gyakoroltunk addigra össze. Így történt aztán, hogy mire észbekaptunk, már szombati bulit terveztek velünk a Sas kaszinóban. Mi pedig nem akartunk a szemünknek hinni: telt ház volt!

 

Attól kezdve aztán nem volt már megállás! Jöttek a 2-es Leányiskolából, a liget utcai iskolából, a csatárkertböl, Sebökkertböl, a Viharsarok TSZ-töl a meghívások. A Viharsarok TSZ-ben az ifjúsági felelös Szabó Gabi volt. Öáltala kaptunk egy egyhetes balatoni nyaralást – jutalomként. Szép idöszak volt. Sajnos, közben az általam nagynehezen elkészített erösítö felmondta a szolgálatot. Hát mit ád a jó Isten: - keddi nap, hívat Tarkovács Imre, a Békési Helyiipari Iskola igazgatója. Azt mondja, az elkövetkezö szombaton müsor lesz az iskolában, színjátszó csoporttal és a néptánccsoporttal. Utána pedig mi csinálunk egy jó kis bált. Hát egy kicsit melegem lett, és mondom neki, hogy  Imre bácsi, most romlott el az erösítönk, és még pénzünk sincs, hogy vegyünk egy másikat. Rámnézett, és így szólt: - Sziszikém, itt van 5000 Forint. Most átmentek Csabára és vesztek egy erösítöt! Így is történt, 6780 Forintért megvettük az akkor kapható egyetlen erösítöt.

A szombati buli jól sikerült, és Imre bácsi ettöl kezdve az iskola állandó zenekarává fogadott bennünket. Ezután – mint az iskola zenekara – állandóan szerepeltünk Békés, Murony, Kamut és a SILÓ színpadain. Az erösítöröl és a Siló-beli föllépésünkröl fotók is készültek, ezeket Laczkó Ernö bácsi fotózta. (Aki késöbb, a FLOWERS idejében már a KISZ-ben vigyázott a rendre. A szerzö.)

Majd - ahogy ez sajnos szinte minden zenekarnál bekövetkezik – nálunk is kezdtek mutatkozni a szétesés jelei. Mindamellett játszottunk tovább, állandó törzshelyünk a ZSIDÓ lett.

Amikor a szétesés már elkerülhetetlen volt, szerettem volna egy másik zenekart összehozni. Több barátom is emlegette, hogy Jaxi egy jó gitáros. Egyszer messziröl meg is mutatták, hogy „Ö az!“ Személyesen akkor még nem ismertem. Ám egyszer mit ád a sors, 1966-ban egy szép koranyári délután a Siló elött sétálva összetalálkoztunk. Megszólítottam, hogy Jancsi, tudnánk beszélgetni egy kicsit? Attól kezdve a zene volt a fö témánk. Sokat jártam hozzájuk ezután. Elvittem hozzá a föntebb már említett Mambó magnómat, és attól kezdve Jaxi vette fel a nekünk tetszö számokat. Így kezdtünk el aztán rendszeresen gyakorolni. Közben dobost is találtunk, Domokos Imi személyében, majd Jaxi meghívta a zenekarba Nagy Sanyit basszusgitározni. Söt – a Sanyi szülei azt is megengedték, hogy náluk, otthon a háznál gyakorolhattunk.

Én vettem egy erösítöt, amihez Sanyi egyetlen egy éjszaka készített egy elöerösítöt, amivel aztán hozzá lehetett az erösítöhöz csatlakoztatni a három gitárt és két mikrofont. Így még a hangeröt is jelentösen meg tudtuk növellni.

De a közös zenélésen kívül is, sikerült Jaxit és Imrét átcsábítanom a Gépgyárba dolgozni, hiszen én már 1963 óta, amikor még Gépállomás volt, azóta dolgoztam ott, és természetesen ismertem mindenkit.

 

Sokat köszönhettünk Oláh Lajos igazgató Úrnak, Polgári Ferinek mint az ifjúságért felelösnek és Nagy Janinak, aki asztalos volt. Ök mindenben támogattak minket.

Nagy Jani készített 2 db nagyméretü hangfalat, és egy gépgyári naggyülés alkalmával játszanunk kellett az összes vezetö elött.

Szorgalmasan gyakorolgattunk Sanyiéknál, akik a Kormos malommal szemben laktak – mindamellett már népes nézösereg mellett. (Ezt késöbb a KISZ-ben mi is így csináltuk a FLOWERS-szel. A szerzö.)

Ezután megkaptuk a KISZ helyiségét. (Megjegyzés: én erröl nem is tudtam, azt hittem, hogy Nagy Gyurkáék után mi voltunk ott az elsök 1968-tól. A szerzö.)

 Ott engedélyezték, hogy a Gépgyár védnökségével minden szombaton bálat  rendezzünk. Telt ház volt mindig. Ott voltak Pataki Pistáék  a barátai körükkel, Domokos Laciék, Szücs Gabiék és még nagyon sokan mások. Azonkívül játszottunk mi még másik helyeken is, így például a Gimnázium dísztermében, vagy késöbb többször is a gimi fiúkollégiumában a Petöfi úton. Nagyon kedveltek bennünket, a lányok hozták a szendvicseket és a hangulat igazán forró volt. A fiatalokra mindig nagy hatással volt Jaxi szerzeménye, a Marikám – Marikám, amit még a katonaság évei alatt szerzett, vagy a Gondolsz-e majd rám vagy a többi – akkoriban felkapott – magyar slágerek és világslágerek is. Sikerült mindent olyan jól betanulni, hogy mindenhova elhívtak bennünket. Játszottunk egyszer a Bagoly teraszán. Ebben az idöben a Piactéren fel volt állítva egy mutatványos bódé meg egy körhinta.

Hát, az a rengeteg fiatal, akik ott voltak, meghallották a zenénket és mindannyian átjöttek hozzánk. A Piactér pillanatok alatt kiürült, és a forgós másnap elköltözött. A Piactéren is játszottunk, ahol egy fellépésünkre külön színpadot is építettek.

Nagyon emlékezetes marad számomra 1967 május elseje. Kinn játszottunk a Szarvasi úti futballpályán. Napközben minden fajta rendezvény volt: futballmeccs, kézilabda, sátrasok. Majd eljött az este és játszanunk kellett volna. Igenám, de nem volt áramunk!

Erre Nagy Sanyi felmászott a villanykaró melletti fára, és onnan áthajolva, bekötött egy kábelt a villanykörte foglalatába. – Csak éppen a körtét felejtette el visszacsavarni. Így aztán, az innen-onnan beszürödö fényben játszottunk. A fiatalok természetesen rendkívül élvezték a lassú számokat a sötétben.

 

Majd telt-múlt az idö, én elkezdtem futballozni a Békési Spartacus megyei I. osztályú csapatában.“

 Eddig tart Szilágyi Pista „Sziszi“ elmesélése.

 Amióta ismét otthon voltam, muszáj volt a régi gitárommal gyakorolnom. Leszerelés elött ugyan a pesti fiú fölajánlotta a Frámuszát, megvehettem volna 3 ezer (három ezer) forintért! (Ennek a Framus-nak a mai gyüjtöértéke kb. 5 ezer Euro!) Sajnos akkor nem volt 3 ezer forintom. Nagyon nagy pénznek számított az akkor! Így hát a régi gitárral kínoztam az ujjaimat.

 

1967 decemberében jött a DÜBÖGÖ–be egy pesti trió: dobos, szaxofonos és egy zongorista nö. Fölmerült az ötlet, hogy vajon nem szállhatnék-e be, mint gitáros. Addigra már nagyon meguntam a leltárírást.

Hát 1968 január 1-el beszálltam, már Szilveszterkor néhány számban együtt játszhattam velük. Szalonzenét és slágereket játszottak, amiket tulajdonképpen ki nem állhattam, de a zenélés lehetösége csábított. Ekkor lettem életemben elöször és utoljára hivatásos zenész.

Ez az állapot1968 februárig tartott, de akkor otthagytam öket. Közben megismertem egy csabai lányt, akivel szinte állandóan a hatodik Gébert-villában voltam. Tamás akkor még otthon lakott Békésen, családja többi tagja pedig elköltözött Budapestre.

 Zenész élet – léha élet – kipróbáltam. Nem volt rossz, de mégis, valami mást akartam. A lány visszaköltözött Csabára, én pedig kiszálltam a zenekarból.
 

Ekkor vettem föl a kapcsolatot Jaxival.

Jaxiék a “ZSIDÓ”-ban játszottak, vagyis a Kosárfonó klubházában, az Ady u. 2. szám alatt.  (Ez valamikor zsinagóga volt, ma már PÁLINKAMUZEUM.)

Felállásuk 1966-ban: Jaxi ének és ritmusgitár, Nagy Sanyi basszusgitár, Szilágyi Pista “Sziszi” szólógitár, és Domokos Imi “Lisztes” mint dobos.

Itt a hangulat nagyon családias jellegü volt.

Megtudtam, hogy a zenekarukban problémák merültek fel: Lisztes eljárt teherautó vezetöi tanfolyamra, Sziszi pedig egyre jobban le volt kötve a futballozással. Így történt aztán, hogy1968 márciusában beszálltam a zenekarukba. Nagy Sanyi is menni akart, így számomra mi sem volt természetesebb, minthogy Schuszter Lalit hívtam meg basszusgitározni, emlékezve a két évvel ezelötti jó indulásunkra a D CITY GROUP-al. Schuszter Lali a mai napig is nagyon jó barátom, de a zenélést illetöen meglehetösen különbözö véleményeink voltak, így  aztán az történt, hogy Lali elment a zenekarból – pontosabban feloszlattuk a zenekart és Jaxival egy új zenekar szervezésébe fogtam.

Játszottunk az Ipari Iskola báljain is, talán már a KISZ-ben is…, SILÓ-ban…is? Erre nem nagyon emlékszem. Arra sem, hogy mikor ismerkedtem össze Hajdú Lacival „Kockás“-sal.

Sokszor voltam náluk, Édesanyja finom pörköltöket fözött  nekünk, ott ültünk kinn a nagy nyitott teraszukon és álmodoztunk. Laci is énekelt, és akkordozott.

Néhány laza formációban még föl is léptünk közösen.

 

Aztán Schuszter Lali helyett Durkó Jani lett a basszusgitáros, aki akkor már Balogh Zoliékkal is együtt zenélt. Ez valamikor áprilisban volt, a húsvéti bálat mi már az új felállásban játszottuk.

1968 május elsején kint játszottunk a Gépgyárban, ez egy szerdai nap volt.

Ehhez a fellépéshez egy fájdalmas emlék füzödik: megismertem egy nagyon helyes, csinos, barna arcú lányt, akibe fülig szerelmes lettem, habár bizonyos „még több“ gondolatok is közbejátszottak vonzódásomban. Azonban ügyetlenségem folytán elveszítettem a lányt, majd valahogy ismét összejöttünk, és azon a gépgyári fellépésen tudtam meg, hogy másvalaki is volt a közbeesö idöben az életében.

Ekkor egy nagyon fájó érzelmi világba kerültem. De a fiatalság arra is jó, hogy a lelki sebek hamar begyógyuljanak – mégiscsak összejöttünk, és a hatodik villában buzgott az ifjú vér...

Hány éve is már ennek…? 2013-at írunk, tehát 45 éve. Hej, fiatalság, bolondság. Elcsépelt közhely. Elcsépelt közhely? Az én fiatalságom?! Ami az enyém volt? – Elmúlt. Mint ahogy minden más is…

De nem volt bolondság!

 

1968 május 2-án kezdtem a Magyar Nemzeti Bank Békési Fiókjában (a továbbiakban csak Bank) mint irodai alkalmazott dolgozni. Havi fizetségem 930 Forint volt. Az elsö fizetésemböl vettem egy ORBIT “zsebrádiót”. Nagyon büszke voltam rá.

 

Ez volt az elsö reguláris munkahelyem, mert addig  az ÁFÉSZ-ban  - bár folyamatosan, de mégis, más-más helyeken dolgoztam.

 Valahogy nem éreztem én magamat jól Jaxinál. Ö is vezéregyéniség volt, meg én is, és két dudás egy csárdában – mint tudjuk – nem fér meg. Föleg a nök meghódítása miatt voltam rá irígy, ez nálam valahogy nem nagyon sikerült, pontosabban nagyon gyáva voltam. Örültem, hogy azzal az egy lánnyal együtt lehettem, de a kapcsolatunk néhány hét után szétment, így aztán egyre növekvö irígységgel szemléltem Jaxi sikerét, mind a zenét, mind a nöket illetöen.

 Amúgy a baráti kapcsolatunk megvolt, de én el akartam menni a zenekarból.

Amikor aztán Jaxi a « « MARIKÁM – MARIKÁM » » címü saját számát megírta és a közönség a refraint együtt bömbölte a zenekarral, akkor aztán végleg irígy lettem Jaxira.

Mindamellett azok a slágerszerü érzelgös számok egyáltalán nem az én ízlésem szerint valók voltak – csak azt nem tudtam, hogy hogyan is kellene otthagyni azt a zenekart. Mert zenélni meg nagyon akartam. 

 Lassan már koranyár volt, lejártam én is a Körösre fürödni.

 

Egy szombat délutáni fürdés után Anyukám azzal fogadott, hogy két fiú keresett. Szerinte az egyik – ahogy bemutatkozott - a Szabó szücsmester fia a Rákóczi útról, a másikat pedig Kovács Sándornak hívták. (Néha, ha a Katona utcai kis csöpögöskút nem adott vizet, oda jártunk – jártam - hozzájuk vízért.) 

Egyiket sem ismertem, de azt gondoltam - majd megmondják mit akarnak. Vasárnap kora délután lementem megint a Körösre, egyszerre föltünt a gáton két srác és egyenesen hozzám tartottak.

 

-         Te vagy a Kulacs ? – kérdezte a vöröseshajú srác. Mint kisült, ö volt Szabó Pista. A másik fiú Kovács Sanyi « Szása » volt. Pista és Szása már az óvodáskoruk óta ismerték egymást, ahogy Szása mondja – éppen miattunk kaptak kedvet a zenéléshez, és  hiányzott egy gitáros.

-          Ez nekem kapóra jött, otthagytam Jaxiékat, és belementem egy új  zenekar létrehozásába.

Volt egy másik müködö zenekar is Jaxiékon kívül. Sokat nem tudok róluk, mert irígységböl szándékosan nem jártam el más zenekarok bulijára. Egy nagyon jóhangú srác énekelt ott, és jól játszott gitáron is, söt – kísérte magát éneklés közben.

 

A fiút Liszkai Pistának hívták. Szabó Pistáék  átcsalták öt hozzánk. Liszkai Pista hozta magával Csontos Janit is, aki jó szövegíró volt, és akusztikus gitárral akkordozott.

Egyelöre dobos nélkül próbáltunk, minden nap, Pistáéknál, a lenti mosókonyhában. A szomszédok nagy mérgére kiakasztottuk a hangfalakat a szölölugas karóira, és ment a gyakorlás. Késö délután kaptunk egy kis kolbászt, szalonnát, és tejeskávét – ó, hányszor ettem ott, a nagy szücsasztalnál… (Miközben Pista meg egy kis pálinkát csempészett ki nekünk.)

Mivel egyre több probléma merült fel a « ricsajunk » miatt, nekem az az ötletem támadt, hogy megkérdem a Décserikertben a hatodik villában egyedül lakó, nagyon jó barátomat, Gébert Tamást « Tonicsot », hogy vajon nem tudnánk-e ott a kis lenti épületben próbálni.

Tamás beleegyezett, így odapakoltunk, a « Kéglibe. » Ösz volt, egyre hidegebb lett, mi hordtuk a tüzelöt és jó meleget csináltunk.

Nyárvégén jött a zenekarba Háló Pista dobosnak,  így teljes lett a banda. Régi, használt dobokkal jött,  de Karácsonyra kapott a szüleitöl egy gyönyörüszép (és jól is hangzó) dobfelszerelést, és ö is beszállt a bandába.

Hosszú fontolgatás után a zenekar a következö nevet vette föl :

 

F L O W E R S

 

 A FLOWERS név márka lett. Megismerték a megyében. Híres, hírhedt banda lettünk, akit a rajongók tömege kísért el a sajátmaguk által bérelt különbusszal. Bátran merem állítani, 1968 és 1971 között páratlan siker koronázta föllépéseinket, messze a környéken nem volt hozzánk mérhetö zenekar.

Minden stimmelt: a zenekari tagok összetétele, az  azonos szinten mozgó hangszerismeretünk, a kiválasztott és játszott számok. Törzshelyünk (ma klubnak neveznék): a KISZ, (Kommunista Ifjúsági Szövetség háza) a Korona utcában lett.

 

De most még egyelöre ott tartunk, hogy tanuljuk a számokat szorgalmasan, ott az utolsó villában, és hol a környék kutyái ugatnak és vonyítanak veszettül, hol Szamosék libái gágognak éktelenül, hol Tarapcsik bácsi galambjai keringenek pánikban a háztetö fölött – egyszer még a rendörség is kijött a zaj miatt – hát fölköltöztünk a fölsö épületbe. Úgy állítottuk föl a hangfalakat, hogy kifele az utcára –Samu boltos kertje felé – menjen a hang. Valamivel türhetöbb lett a külvilág számára a próbánk. Jöttek a próbáinkra barátaink és a haverok is.

Egyszer beállítottak Hatházról a híres verekedös Pataki fiúk Eszterrel, a húgukkal, hogy a kislány szeretne énekelni.

Nagyon sok diplomáciai érzék kellett ahhoz, hogy elmondjam nekik, a húguk még nagyon fiatal, nem jöhet velünk, ha mi éjszakákon is zenélni fogunk – megértették.

 

De, hogy Eszter már akkor, 12 – 13 évesen is ismerte az élete célját – bizonyítandó – hogy Budapestre került föl, énekesnö lett.

Én az 1997-es NOSZTALGIAKONCERT – en ismertem föl ismét, ö is föllépett akkor velünk.

 

Valamikor késö összel került a FLOWERS a KISZ-be. A vezetöség vett nekünk 30 W-os  REGENT – kombó erösítöket, és 60 W-os énekcuccot is, tehát az akkori viszonyokhoz képest nagyon jó volt a zenekari összhangzás.

A zenekar végleges felállása: Liszkai Pista énekes, ritmusgitáros, Kovács Sanyi “Szása” énekes, Csontos Jani szövegíró, akkord-ritmusgitáros, Háló Pista dobos, Szabó Pista basszusgitáros és jómagam “Kulacs” szólógitáros.

 

Járt oda hozzánk a KISZ-be kezdettöl fogva egy fiatal fiú, aki akkor nemrég fejezte be a Technikumot. Nekem nagyon szimpatikus volt, hamar összebarátkoztunk, és mondta, hogy ö is gitározik. Csontos Jani teljesítményével általánosan kevésbé volt a zenekar megelégedve, kivéve Liszkai Pistát, volt is vitázás – viszont sikerült a zenekart meggyöznöm, hogy Jónás Jancsival tovább tudunk fejlödni – így bevettük a zenekarba.

 

1968 Karácsonyán már mi játszottunk a KISZ-ben. Erröl van egy szenzációs fotóm. Mennyi kedves régi arc, mennyi régi barát, akik közül sajnos mára már nagyon sokan elmentek…

 

Jónás Jancsival ezóta tart a barátságunk, a mai napig is. Ö ma a békési  TORONYBANDvezetöje. Ez a zenekar a Nosztalgiakoncert után, 1998-ban  alakult meg – de erröl majd még késöbb.

 

 

A zene az életem 2

Balázs Gábor – ismerőseinek Kulacs - visszaemlékezései a fiatalságra, zenére, barátságra…

bg3.jpg

Az 1965-ös év második fele:  zenekari és baráti összetartozásunk és a D – CITY GROUP fellépéseinek napsütötte, felhötlen egét mindinkább beárnyékolta az a bizonytalanság, hogy vajon behívnak-e még engemet abban az évben katonának???

Nyárvégén még befestettük Flóra Bandiéknál a hajamat hollófeketére, Kun Lajos, az egyik jó barátom (késöbb sógorom) csinálta a “gavallérsarkat” a cipönkre, így aztán majdnem olyan “cúgos” lett a cipönk, mint amit a Beatles meg a többi angol zenész hordott.

 Október vége felé történt: az egyik este benn ültünk a „Kiscukiban“. Ez a Kultúrházban müködött, a föbejárattól jobbra, kívülröl, lépcsön kellett fölmenni. Itt be volt állítva egy DUNA TV készülék, és egy-egy félpillantással mindíg láthattuk, ha valami érdekes eseményt mutatnak. A hangulat szinte családias volt.

Ahogy akkor este is jött a TV híradó, egyszercsak a Rolling Stones együttest láttuk játszani. A “The last Time” c. számukat játszották, egy élö felvétel volt. Óh, az a lelkesedés, ami akkor bennünket elfogott! Rám leírhatatlan hatást gyakorolt. Egyrészt egy iszonyú nagy akarást éreztem, hogy én is így akarok fellépni, nagy színpadokon.

Másrészt meg nagyon féltem, hogy tényleg behívnak katonának, és akkor oda van minden: remény, karrier, jövö, fiatalság.

 Hát tényleg behívtak. Én, aki, ha már Csabára át kellett menni, pánikba estem, mert nem szerettem elhagyni Békést és mindaddig nem ment ki a görcs a hasamból, míg fel nem tünt ismét a Református Templom fehéren világító tornya – tehát én, ki lettem ragadva kisvárosunk meleg bölcsöjéböl.

 Elkövetkezett a bevonulás napja: 1965. November 26. A SILÓ színpad melletti kisebb termében gyültünk össze, ahol a söntés is volt.

Szakadó hóban vittek át bennünket Békéscsabára a Balassi Müvelödési Házba, onnan pedig – amikor szétosztottak bennünket, ki hova fog kerülni - szakadó hóban meneteltünk ki a Nagyállomásra. Szeretteim közül Balázs Nagyapa kísért el, a szakaszunk mellett jött, néha megtörölte a szemét. Majd az induló vonat ablakából intettünk egymásnak – akkor azt hittem, hogy mindörökre.

 Budapestre kerültem, egy viszonylag kis zászlóaljhoz. Megtudtuk, hogy rádió adó-vevö kiképzést fogunk kapni.

Civilruhánktól elbúcsúzva, kiosztották nekünk a katonai ruházatot. Viselöt és ünneplöt egyszerre. Csizmát és cipöt. Megmutatták a szobát, ahol majd a szakaszunk fog aludni.

 És – uramisten! – beosztottak engem és még három társamat már akkor, azonnal, hétvégi konyhai szolgálatra. Amikor még azt sem tudtam, hogy hova is jutottam egyáltalán. Krumplihámozás egy hámozógéppel, hagymapucolás, mosogatás, segítés a reggeli, ebéd és vacsora kiosztásánál. Csak így, minden elözetes figyelmeztetés nélkül.

Vasárnap este az ügyeletes tiszteknek stíriai metélt volt elkészítve. Ez valami olyasmi, mint az osztrákok “Kaiserschmarrn” – ja, édes étel. Ebböl jutott nekünk is, és az ízére még a mai napig is emlékszem.

Valamikor a kiképzés végefelé, egy  szabadfoglalkozás alkalmával a kultúrteremben valaki egy gitárt pengetett. Odamentem, és elkértem a gitárt – ideadta. A bevonulás után, az egyik kiképzöórán találtam egy darab lécet a padban, erre egy gitárnyakat rajzoltam föl a bundokkal és húrokkal és így “gyakoroltam”, a szakasz nagy derültségére. Biztosan viccesen hatottam a többieknek, de nekem életfontosságú volt, mert így legalább nem felejtettem el azt a kicsit, amit már tudtam.

 Rövidke gondolatmenet:  mit is jelent az, hogy tudtam, mit jelent az, hogy tudok? Mint zenész, azt hiszed, hogy jó vagy. Sikerülnek bizonyos dolgok, úgy érzed – na – most aztán marhajó voltál, nincs nálad jobb…aztán odacsöppensz véletlenül egy másik zenekar koncertjére, és a gitáros…hm…hogy lehet ilyen rohadt jól játszani…!?

 

Hányszor éltem én ezt át, mindannyiszor azzal az érzéssel, hogy eldobom a gitárt, mert olyan jól, ahogy szeretnék, sohasem fogok tudni játszani.

Minden relatív. Ez emlékeztet engem arra a három folytatásból álló filmre, amelyben a föhös ugyan halhatatlan, de ha jön egy jobb kardvívó és levágja a fejét, akkor öneki is vége: “Csak egy tud gyözni, a végén csak egy gyöztes marad meg!”  HIGHLANDER I., II., III – volt a címük.

 

Hát ilyen a gitárosok « gitárrérók » világa. Örök rivalitás, kényesség, irígység, féltékenység, elégedetlenség.

Nagyon nagy barátság kell, hogy legyen zenészek és föleg gitárosok között ahhoz, hogy érezzék: - igenis, nekem vannak nagyon jó zenész barátaim.

 Milyen büszkén jelenthetem ki: - igenis, nekem vannak nagyon jó zenész – ezen belül gitáros - barátaim, mind a mai napig, odahaza is és itt Németországban is!

 Nos, ideadta a katona-sorstársam a gitárját, én pedig a “Sam & The Pharaos” – tól a Wulle-Bulle c. számot játszottam és ÉNEKELTEM! Meg kell mondjam, életemben elöször és utoljára, mert van ugyan hangom, de ez éneklésre nem alkalmas – különben is mindig koncentrálni kellett a szólókra.

 Az egyik zenekedvelö örnagy is éppen ott lézengett, rögtön odajött és másnap már igazi Napiparancsban lett velem közölve, hogy le kell járnom a klubba zenélni. Na, ezt nevezem én testhezálló feladatnak! Így történt, hogy amíg a többiek a riadót gyakorolták, addig én a többi zenésszel elkezdtem a rendszeres gyakorlást.

Nemsokára egy futár ment le Békésre, és Szüleimtöl elhozta a gitáromat.

(Ezt a gitárt Apukám építette, a nyakat Steigerwald Ernötöl vettem Békéscsabán és a hangszedöket Nóvé Pista tekercselte meg, ö is szerelte össze az elektromos részt.)

 Ez a gitár sem volt valami kényelmes hangszer, mert a húrok  magasan a játszónyak fölött húzódtak. A nyaka ugyanis egy idö után kezdett behajlani, a húrok ezáltal mind jobban eltávolódtak a játszólaptól, ezért nagyon nehéz volt rajta játszani, a hangszedök meg ráadásul még mindig nem elég erösek voltak. (Lassanként már olyan görbe lett a nyak, hogy íjjászkodni alkalmasabb lett volna vele…)

 

Egy pesti srácnak volt egy nyugatnémet FRAMUS gitárja. Ö egy emelettel alattunk, egy másik századnál szolgált. Valami nyugatnémetországi nagybácsi küldte neki ezt a gitárt. Nem tudott rajta játszani. Azt mondta, ha tanítgatom, akkor használhatom a Frámuszt. Ez a gitár aztán akkora különbség volt, mint amekkora a különbség egy Trabant és egy Mercedes között. (Vagy még nagyobb.) Egy 1965-ös model volt, ma már szinte megfizethetetlen.

Rábeszéltem a gyereket, hogy gyakoroljon az én gitárommal, mert ha ilyen nehezen lefogható, lenyomható húrokkal gyakorol, akkor késöbb sokkal könnyebb lesz játszania a Frámuszon. Bevette…

 Erösítöm egy svéd  HAGSTRÖM  100 Wattos combo lett. (Combo ejtsd kombó = hangszóróval egy dobozba egybeépített erösítö.) Ez egy, az egyetemista szakaszban szolgáló srácé volt, de ideadta szívesen. Full-csöves volt, vagyis az erösítö rész csövekkel müködött. Akkoriban még nem építettek tranzisztoros erösítöket. (Itt jegyzem meg, hogy akkoriban ezt nem is nagyon értékeltem, ma döbbenek csak rá, hogy egy nagyon, de nagyon jó felszerelésem volt, amiért ma egy vagyont fizetnének azok a professzionális gyüjtök, akik csak a legjobbat veszik.)

 Felléptünk rendszeresen, “managerünk” Kmetty örnagy volt, egy igen jóindulatú, régivágású katonatiszt.

Játszottunk Budán a  METRO – együttes klubjában – itt többször is -, Budaörsön az ezredünknél is, több orosz laktanyában is, majd 1966 végétöl kijártunk vidékre is, és ez így ment egészen a leszerelésig.

 

1967 nyarán megrendezték a budai beatzenekarok fesztiválját. 63 zenekar leépett föl, és mi az ELSÖKLETTÜNK!!!

 

Nem kis büszkeséggel írom le, hogy addigra szert tettem egy bizonyos improvizációs készségre, amivel egyrészt valóban jó szólókat tudtam varázsolni, másrészt meg ügyesen el tudtam ezzel palástolni a gyengéimet. Nameg természetesen –olyan számokat választottam mindig a repertoire-ba, amelyeket biztosan játszottam – mégis, a programunk igen jó volt.

 Ott is megéltem ugyanazt, mint amit 1968-tól aztán a KISZ-ben is: délután (napiparancsra), 14:00 órakor megjelentünk a kultúrteremben. A felszerelést azt mindig otthagyhattuk készen, fölállítva. Elkezdtünk próbálni. A Hagström erösítö mellett volt még egy kis érdekes dobozkám: valami magyar erösítö. Egy kis fémdobozban volt. Tiszta hangzásra alkalmatlan volt, de ha az ember feltekerte, akkor nagyon jól torzított. Ez is csöves volt. Elékötöttem a Hagströmnek, és az egyik katona, aki “civilben” TV szerelö volt, készített egy lábkapcsolót, úgyhogy felváltva használhattam különbözö hangzásokat: tiszta (clean) hangzást akkordozáskor, enyhén torzítottat bizonyos számoknál, és a szólókra aztán ezt a kis dobozt acsítgattam.

 Aztán, lassan elkezdett elterjedni a katonák körében a következö: mivel 15:00 órától 18:00-ig szabadfoglalkozás volt, egyre többen kezdtek el beszállingózni a próbáinkra. Ahogy az idö telt, a számok betanulásával elkészültünk, elkezdtünk nekik játszani. Nem hallottunk mi akkor még aa tömegtombolásokról, de ott, a kultúrteremben iszonyú ngy tombolások törtek ki: a katonák ütemesen emelgették a padsorokat, a számaink ritmusára. Az “I can’t get no –Satisfaction” Stones számnál robbant ki a legnagyobb tombolás.

 Aztán még valami elörevetette késöbbi nagy sikereim elöjelét: természetesen elöfordult, hogy egy-egy katona éppen kimenöröl jött vissza, egy kis pálinkával, ezzel-azzal. És, hogy “bevágódjon” nálunk, kaptunk az italokból. Úgyhogy olyan 17:00 óra fele már nagyon izzadtam (izzadtunk), és én egyszer – valami nem is tudom, hogy mitöl hajtva – FÖLEMELTEM A GITÁRT A FEJEM FÖLÉ, HÁTRA A TARKÓMHOZ, ÉS ÚGY SZÓLÓZTAM! Ennek leírhatatlan hatása volt: ettöl kezdve igazán érezhetövé vált az, hogy bizonyos kiváltságokat élvezhettem.

 Ennek ellensúlyozásául, egy személy nagyon ellenségesen nézte tevékenységünket: a politikai tiszt. Kinézete is veszedelmes volt, mindenki tartott töle, ö pedig – mint egy leopárd – nem lépdelt, hanem lappangott, hatalmát éreztetve.

Egy ilyen próba végén odajött hozzám: “ – Balázs elvtárs! Miért játszanak csak ilyen bumm-bumm majomzenét!? Miért nem játszanak valami szolíd, tisztességes dalokat is?!” – ezzel sarkon fordult és elment.

Én pedig, ifjonti daccal elkezdtem játszani a “Moszkvaparti esték” – c. dalt. A kultúrterem kijáratánál megállt, hátrafordult, visszanézett rám, és vészjóslóan elkezdett bólogatni. Egy kicsit megijedtem, mert mindenki félt töle, de látszólag nem történt különösebb. Igaz, a legközelebbi hétvégi eltávozásnál nem engedtek ki, ehelyett beosztották a szakaszunkat különszolgálatra: örség, konyha, kapu. Én a kapuhoz kerültem.

Ez a kapusszolgálatom alatt egy különös dolog történt: egy amerikai színesbörü pár odajött hozzánk az utcáról, hogy szeretnék belülröl megnézni a laktanyánkat. Nos, a kapus tiszthelyettes azonnal hívatta a szolgálatvezetö tisztet, az egyböl hozta magával ezt a politikai tisztet.

Ö pedig lehívatott az egyetemi szakaszból egy angolul tudó katonát. (Akinek az apja történetesen egy nagyon híres amerikai tudósító volt, és késöbb ö is apja nyomdokait követte.)

Majd elkezdödött a szózata: “ – Önök megsértették szocialista hazánk törvényét! A szocializmus ellenségeit nem türjük meg sem katonai létesítményekben, sem a szocializmust épitö üzemeinkben, gyárainkban sem!“ – és így tovább, a „szocializmus“ szót gyakran emlegetve. A két amerikai megrettenve, megszeppenve, megdöbbenve álltak ott. (Késöbb mesélte el az egyetemista, hogy ezek egy amerikai polgári mozgalom tagjai voltak, akik a szocializmust – mint egyetlen lehetséges államformát – ismerték el, ezért küzdöttek, és ennek a megismerésére jöttek el Magyarországra.)

Ez az incidens után én is óvatosabb lettem, ha vele találkoztam. De a kultúrterem-beli tombolások változatlanul mentek.

1967 augusztus 17-én behívatott a századparancsnok magához. Megrettentem, a térdem reszketett. – Na – gondoltam – a politikai tiszt most megbosszulta magát! – Nem. Nem ez történt. Odahaza meghalt Balázs nagyapa! Azonnali engedéllyel hazautaztam a temetésére.

Ebben az idöben volt az elsö nagy szerelembeesésem is, amelyik már a gimnázium IV. osztályában megkezdödött. A lány 3 évvel volt nálam fiatalabb.

Nagyapát eltemettük, augusztus 19-én délután elbúcsúztam szüleimtöl, majd találkoztam a lánnyal. Ekkor történt egy olyan csodálatos dolog az életemben, amelyik csak egyszer történhet meg. Erröl késöbb verset is írtam, és megfestettem egy képben. Telihold ezüstös fényében, testet-lelket izzító szenvedélyek égésében olvadtunk egybe a Décserikert védö fái alatt. Amikor a szenvedély órákig tombol, éhséged nem csillapodik, még, még, még…! – Ezzel az érzéssel értem vissza Budapestre. Aznap – augusztus 20-án vidéken játszottunk, egy aratóbálon. Megmámorodva az élet szépségétöl, megszomorodva Nagyapa elvesztésétöl, az érzelmek kavalkádjában játszottam akkor este – hatalmas sikerrel. Be is rugtam – nade a zenekarból is, mindannyian.

 Majd lassan közelgett a leszerelés novembere 1967-ben. Valamikor októberben – az egyetemista szakaszban szolgáló technikusuk jóvoltából – fölkeresett egy pesti banda, a DOGS  együttes. Ebben az idöben  úgy emlékszem,  DEMJÉN FERENC “RÓZSI” náluk énekelt. Ezt a mai napig sem tudom biztosan – akkor ezt mondták. A szólógitárosukat behívták katonának, engem hallottak Budán játszani, és megkértek, hogy nem mennék-e el hozzájuk gitározni.

 NEM – et mondtam. Haza akartam menni. Haza, Békésre, és soha többé onnan nem elmenni! Mert úgy éreztem, vár a szerelmem, vár Békés, vár az otthon.

 A leszerelésünk napján odajött hozzám a politikai tiszt, és útravalóul csak ennyit mondott: “ – Maga nem fog sohasem érvényesülni…” – Vállat vontam – és ezzel kilépett az életemböl.

 A szerelmem idöközben aztán mégsem várta meg a leszerelésem. Ez érzelmileg nagyon fölkavart, mert ez volt az elsö csalódásom ilyen téren, és úgy éreztem: egy senki vagyok, ha nem kellettem neki. De az idö lassan elkezdte begyógyítani a lelki sebet. Anyukám szerzett állást az ÁFÉSZ-nál (Általános Fogyasztási és Értékesítö Szövetkezet).

Mint leltáríró kezdtem el december 1-töl dolgozni, tehát nem sok lazsálási idö maradt.

December közepén mégegyszer fel kellett mennem Budapestre. Századunk és azon belül pedig szakaszunk is kiváló lett, és a Margitszigeten rendeztek egy nagy ünnepséget részünkre. Mégegyszer beöltöztettek bennünket a régi ünneplö uniformisunkba, majd ezzel egy idöre elszállt a katonaság az életemböl.

 

 1967 novemberében vagy decemberében volt a KI MIT TUD Békés megyei elödöntöje Békésen, a Kulturházban, a SILÓ-ban.

 Ott ültem a közönség között. Mintha csak egy idegen bolygón lennék! Csupa ismeretlen bandák, békésiek is, jók mind – a csabaiak meg egyenesen fenomenálisak! Ja, a csabaiak. Az örök nagyképüek (legalábbis ez volt a benyomásom róluk)! És micsoda bandák!

 Én csak ültem ott, egymagamban a nagy tömeg között,  egyre növekvö dühvel, elszántsággal, elhatározással: várjatok csak…!

 Mert hogy idehaza is zenélni fogok ismét – hát ez nyilvánvaló volt.

 Míg 2 évig odavoltam, Békésen is történt zenei téren sok minden, amelyekröl tudok is mit mesélni, meg nem is. Kérdezgettem barátaimat, de az ök emlékezetében is elmosták az évtizedek az eseményeket.

A zene az életem 1

Balázs Gábor – ismerőseinek Kulacs - visszaemlékezései a fiatalságra, zenére, barátságra…

 

 

bg.jpg ELÖSZÓ

 Néhány éve a BékésMátrixtól megkaptam azt a lehetöséget, hogy megírhattam 14 éves koromtól kezdve a zenélési éveimet – napjainkig. Nosza belefogtam - tíz fejezet kerekedett ki belöle. Nem mentem bele túlságosan a történetek részletezéseibe, inkább egy krónikát sikerült megírnom: - egy zenész krónikáját. Eltelt közben 3 év. És az elsö könyvem, a „LÉPÉSEK AZ IDÖBEN“ sikere kapcsán elkezdett bennem az írói vér ismét pezsegni. Annál is inkább, mert ahány olyan személlyel csak találkoztam, akik olvasták a könyvemet, mindannyian azt kérdezték: - és mikor jön a folytatás? Amire azt feleltem, hogy a BékésMátrixon már olvashatjátok. Bizonyára sokan el is olvasták a 10 részböl álló, „A ZENE AZ ÉLETEM“ föcímet viselö leírásomat, de én magam is éreztem, hogy ez valahogy kevés. Húztam, halasztottam az idöt. Közben, ha otthon voltam, kérdezgettem a régi zenész társaimat, barátaimat, azokat is, akik a fellépéseinkre jártak, és ezek a megkérdezettek sok olyan dolgot meséltek el, amire már én magam sem emlékeztem. A kérdés pedig a folytatást illetöen mind gyakoribb lett. Az “elektronikus elmesélés” – úgy éreztem én magam is – mostmár kevés. Elkezdtem egyre többet visszaemlékezni a zenében eltöltött évekre. És – az történt velem, mint az elsö könyvem megírásakor: hirtelen megnyílt az emlékezés zsilipje! Események, összefüggések, történetek bukkantak elö a homályból – így aztán ma már ismét csak a tollat kell, hogy fogjam, illetve a számítógép billentyüit ütögetni – az emlékek itt vannak! Hát akkor hadd meséljek Nektek. A  történetek a 14. életévem betöltésével kezdödnek, és ezzel szinte a “Lépések az idöben” c. könyvemet folytatom.

 Gitárokat és hösöket éneklek- kezdhetném így az elmesélését annak, hogyan is vált a zene az életemmé. Mesélek majd gitárokról, melyek már elkoptak, szakadt húrokkal fekszenek egy poros zugban, és gitárokról, melyek ma fényesebben csillognak és sokkal szebben szólnak mint egykor. Hösökröl kik elveszítették a játszmát, feladták magukat, és hösökröl, akik ma is a színpadokon állnak, tapsot, éljenzést kapnak, sikert aratnak. Éljük hát át mégegyszer közösen azt az idöt, amikor a  ZENE még nagybetükkel volt írva. A kezdetektöl fogva, amikor még az sem volt magától értetödö, hogy a minekünk tetszö zenét hallgathassuk, vagy éppen – játszhassuk is. Leírom mindezt pedig úgy, ahogy én éltem meg, tehát ez nem valamiféle zenetörténeti eszmefuttatás, hanem ezek a történetek az én eddig megélt 52 zenész éveim számvetése, nyitvahagyva a végét – mert még nincs vége.

Ma 2013-at írunk, október közepe van, egy esös délután: itt kezdem el...

Valamikor, az 1950-es években Amerikából újfajta zenei hullám érkezett Európába: a Rock’n Roll. Ezt lumpok, jampik zenéjének nevezték, és az arra táncolókat majmoknak. Még mindig uralkodott a szolíd szalonzene, de a R&R-al elkezdödött egy zenei fejlödés, amely többé feltartózhatatlan volt. Az 1960-as évek legelején aztán elkezdtek olyan zenekarok létrejönni, amelyek  gitárosokból álltak, egy bizonyos klasszikus gitár pop-zenekar képletét megalkotva: szólógitár, kísérö – vagy ritmusgitár, bögö – késöbb basszusgitár és dob. Ilyenek voltak a The Shadows, The Spotnicks, The Ventures, The Waikiki’s, The Atlanticks. A The Tornados már elektromos orgonát is használt, ismert számuk a “Telstar”. Az 1960-as évek elsö felében aztán olyan dolog történt, amely lázba hozta mind a zenészvilágot, mind a világon az ijfúságot: létrejött a Beatles együttes, öket nem sokkal késöbb a Rolling Stones követte, majd a gombafejüek nyomán gombamódra nöttek ki a földböl a beatzenekarok: Gery & the Pacemakers, Searchers, Merseybeats, Pretty Things, Swinging Blue Jeans, Kinks stb…

Zenéjük olyannyira frissen hatott, hogy mi is, ha véletlenül meghallottunk egy Beatles nótát, lelkünk egy bizonyos megmagyarázhatatlan ujjongásba esett. (Bevallom – még ma is, több mint 50 év múlva is ez a megmagyarázhatatlan ujjongás fog el, ha a “She loves you”, “I wanna be your man”, “I wan to hold your Hand” c. számaikat hallom.)

 Nem csoda, hogyha a konzervatív beállítottságú polgárok lassan már a világ végét látták ebben a zenei kultúrforradalomban. Való igaz: annak a bizonyos – klasszikus értelemben vett régi világnak – bizony lassanként vége is lett.

 Mi is történt ugyanakkor itthon?  A szocializmust akkoriban serényen építö, a kommunizmus földi paradicsomában vakon hívö szovjethü vezetés valamiféle tudathasadásos állapotba került, ugyanis nem tudták (vagy talán nem is akarták?) megakadályozni a nyugati világban elindult kultúrforradalom beszivárgását. Jött is az, csak úgy ömlött befele!

 A zene kábítószer volt, mint a Coca Cola, amelyröl csak annyit tudtunk, hogy  “a nyugati világ elzüllött fiatalságának a mámoritala“  amit egy akkori SZABAD NÉP–  fotóval is közölt. Mi pedig, erre az új tudatunkra lassan ráébredezö fiatalok - hej, de szívesen ittunk volna egy kólát – már csak azért is...

 Dehát nem volt Coca Cola, mint ahogy más sem volt semmi, ami a  kommunista rendszer érdekeit, vagy egyenesen a létezését  veszélyeztethette volna. Mindentöl el voltunk zárva, még ha nem is légmentesen.

 Sok minden beszivárgott az országba, amelyet mi is, ahogy lassanként a tizenéves korba léptünk, magunkba szívtunk, mint a szivacs a nedvességet.

 Aztán a párt általi általános elbutításunk lassanként kezdett megszünni, mert a világ mozgásából nem zárhatták ki örökre az országot. Az éteren keresztül pedig elég sok rádióadó zenei adását hallgathattuk, középhullámon, vagy rövidhullámon.

 Amikor 1959-ben a Szociális Otthonban (korábban Szegényház)a környéken az elsö TV készüléket fölállították, mi – környékbeli gyerekek – gyakran átjártunk oda, félig legálisan, félig illegálisan (attól függöen, hogy tudtunk-e egy kis pálinkát csempészni Csökmei Lajos bácsinak, aki udvaros volt, így mindenható.)

Ettölfogva kitárulkozott a világ elöttünk, még ha a kisugárzott müsor szigorúan a Párt irányítása alatt állt is.

 Általában olyan este 7 óra körül szivárogtunk át. Ebben az idöben az otthon lakói éppen vacsorázgattak, és mivel a TV a nagy ebédlöteremben volt felállítva, így gyakran megesett, hogy én is kaptam egy-egy pár fött virslit, krinolint, vagy felvágottas vajaskenyeret.

 Majd, 1960-ban, egy este, ott az Otthonban, egy külföldi kuriózumokat, „bolondságokat“ bemutató TV-müsor keretében láttam egy szökhajú, fiatal angol gitárost, Tommy Steele-nek hívták. Az ö hatására lelkesedtem föl annyira, hogy elhatároztam: gitárt fogok szerezni, gitáros leszek.

 1961 június elején sikerült is végre szert tennem egy ösrégi akusztikus gitárra.

 Könyvemben (Lépések az idöben) ezt a pillanatot így örökítettem meg:

 „Így jutottam el a házunkig. Legnagyobb meglepetésemre ott volt a Décseri-kert, meg a környék összes gyereke. Álltak, várakozva néztek rám.

Én pedig leültem a lépcsöre. Bal térdemre fektettem a gitárt, bal kezem ujjaival lenyomtam, jobb kezem hüvelykujjával végigpendítettem a húrokat – és ebben a pillanatban hangos csattanással becsukódott mögöttem a Paradicsom kapuja.“

 Igen, az addigi gyermeki világomnak, gyermeki életemnek egycsapásra végeszakadt. Ezt már akkor, abban a pillanatban ösztönösen éreztem. A Paradicsom a gyermekkoromat jelentette, az ártatlanság korát.

A gitár kézbefogása pedig valami ismeretlen, ködös homályban gomolygó lehetöségeket sejttetett föl, amiröl ugyan még nem tudtam, hogy mi az, de éreztem, hogy úgy, ahogy az addigi életem folyt, annak most egycsapásra vége lett.

 Hogyan is indult el a zene az életemben? Kezdödött 4 éves koromban a nagybögövel. Késöbb szájharmónikákat kaptam, hol Karácsonyra, hol névnapra. Ezeknek általános tulajdonsága a rövid élettartamuk volt, ugyanis rövid idö után szédszedtem öket, tetszettek azok a kis hajszálvékony, réz lamellák. Majd 7 éves koromban elkezdtem a zongorázást tanulni. Milyen kár, hogy összesen csak öt évet voltam hajlandó eljárni az oktatásra – manapság – ha visszagondolok, lehetett volna belölem egy jó komponista-zongorista.

 A zenét a madarászás végeztével egyidöben fedeztem fel 13 éves koromban, és olyan intenzitással, ami további életem mozgatórugója lett.

A hatodik villába beköltözött egy tanár: Dr. Sz.G. bácsi. Lenn lakott az alsó épületben, amelyik lakószobának lett átalakítva. Tamás mondta, hogy vannak nagyon jó lemezei. Nosza, megkértük, hogy játsszon már le nekünk néhányat. Így történt aztán, hogy G. bácsi kitett a fölsö épület egyik nyitott ablakába egy lemezjátszót, és ekkor hallhattuk elöször Louis Prima, Pat Boone, Elvis Presley, Chuck Barry, Little Richard, Louis Armstrong vagy Nat King Cole dalait.

 Szívtam magamba a melódiákat, mint a szivacs a vizet, és ettöl az idötöl kezdve éreztem a tudatalattimban, hogy zenész leszek. Nem felszínes akarás volt ez, hanem egy – a mai napig is megmagyarázhatatlan – kényszer. Nem tiltakoztam ellene, de féltem is töle.

Tommy Steele adta meg az utolsó elötti lökést, és amikor a gitárt elöször a kezemben éreztem, attól a pillanattól fogva tudtam, hogy ezzel megkezdödött a ZENÉSZ ÉLETEM, elkezdödtek a gitározás évei.

 1961 – 1962: Amikor 1961 öszén beléptem a Gimnázium ódon falai közé, még mit sem tudtam az itt folyó életröl. Elöször is többé már nem voltunk uttörök, hanem KISZ-tagok lettünk. (KISZ = Kommunista Ifjúsági Szövetség.) Ez egy szeptember végi délutánon zajlott le az osztályunkban, egy rendkívüli osztályfönöki óra keretében. A gimnázium KISZ titkára, egy negyedikes lány tartotta az üdvözlö beszédet, és megtudtuk, hogy mi mindannyian KISZ – tagok lehetünk. Mindenkinek el kellett mondani, hogy mit csinált az uttörö csapatban. Volt aki örsvezetö volt, volt aki szakaszvezetö. Amikor énrám került a sor, én ezt válaszoltam: “közlegény”. Általános derültség fogadta. Ehhez hozzá kell még füznöm, hogy én az uttörö csapatot már régóta csak kívülröl láttam, nem vettem részt csak a kötelezö faültetéseken vagy papír-fémhulladék gyüjtéseken. Természetesen fölvettek a KISZ-be. Így kezdtem el ismerkedni a gimnáziummal.

 Miután a madarászásnak éppencsak, hogy egy jó éve lett vége, és tulajdonképpen még mindig érdekelt, ezért beiratkoztam a biológiai szakkörbe. Ámulattal csodáltam meg a kitömött madarakat, amelyek meglehetösen kifejezéstelenül bámultak rám. Ráadásul hamarosan és csalódással kellett tudomásulvennem, hogy itt nem csak a madarakkal foglalkozunk, hanem mindenfajta élölénnyel. Azok meg nem érdekeltek. Egy szegedi kirándulás alkalmával konfliktusba kerültem egy harmadikossal, ami egyre inkább megerösített abbeli meggyözödésemben, hogy ez az egész biológiai szakkör nem nekem való, ezért 3 hónap után kiléptem a csoportból. Ez nem ment olyan egyszerüen, mint ahogy itt leírom, ugyanis kilátásba lett helyezve az osztályzatom leromlása is – de a szándékomtól már nem lehetett eltéríteni – végülis elengedett a szakkörvezetö tanárnö.

 Mivel reál-tagozatra mentem, és éppen abban a tanévben indult el egy országos kampány az “értelmiségi fiatalalok gyakorlati nevelésére is”, hát a mi osztályunknak is volt még egy külön foglalkozási tantárgya: a Politechnika. Osztályunk lakatostanuló lett. Kiképzö tanárunk az elsö vagy második foglalkozás után észrevette, hogy az én kezemben úgy állnak a szerszámok, mintha valami fertözött tárgyhoz nyúlnék hozzá, még a lányok is gyakorlatiasabban álltak oda a munkapadhoz mint én. Gyanúját megerösítendö, egyszer odahívott magához: “ – Gábor! Hozz már a szerszámos szekrényböl egy >kanyarfúrót<!”

- Én készségesen siettem a szekrényhez, és elkezdtem a kanyarfúrót keresni. Mind kétségbeesettebben döbbentem rá, hogy mennyire nem ismerem a szerszámokat. Visszamentem hozzá, és nagy szégyenkezve bevallottam, hogy nem találom. “ – De hiszen ott van a >reszelözsír< mellett!” – Na – akkor már megtalálom, - gondoltam. Visszamentem, kerestem a tégelyt, vagy dobozt, vagy – ha legalább valami beföttesüveg állhatna itt valami fehéres masszával – semmi.

Ekkor már az osztály is figyelte lázas tevékenységem – végül borzalmas nagy röhejben törtek ki.

Ekkor lettem – finoman kifejezve – kinevezve, a “szerszámokért felelösnek.”

A tanárban legalább volt annyi jóindulat, hogy belátta: én nem való vagyok a lakatos munkára. Kijártunk a Gépgyárba is gyakorlati foglalkozásokra, de viszolygásom a gépmühelyek olajosan csúszós padlójától csak egyre nött. Nem érdekeltek az elöadások.Végülis fölfedeztem egy hatalmas szín alatt néhány régi arató-cséplögépet. Ezek egyikére felmásztam, és ott rejtöztem el több óráig. Barátom és osztálytársam a Décserikertböl, Horváth Jóska is követte példámat, majd még néhányan, hiszen ök is legalább annyira tehetséges lakatosjelöltek voltak, mint én.

 Majd eljött 1962 évvége, jött a nyári szünet. Kihirdették, hogy lehet nyári munkát vállalni. Volt, aki elment a Gépgyárba diákmunkára. Én pedig – valami bebizonyítási ösztöntöl hajtva – elszegödtem Bélmegyerre - SZÁNTANI! Egy júliusi pénteken reggel bicikliztem ki oda. Dél lett, mire megtaláltam a TSZ földjét.

Ott árválkodott egy ösrégi, vaskerekes HOFFER traktor a dülö szélén, mellette egy meghatározhatatlan korú emberke. Azért volt lehetetlen meghatározni a korát, mert arca feketére volt maszatolva az olajtól, ujjai is feketén babráltak valami villáskulccsal a traktor oldalán. Nagyon mogorván fogadott, inkább odavetette, mint mondta, hogy amint kész lesz és a traktor müködik, ö megy haza, én pedig átvehetem az ÉJSZAKAI szántást. (!)

Megrémülve makogtam neki, hogy – dehiszen én még traktort sem láttam közelröl, amire azt mondta, hogy nem olyan ördöngös az, de ö megy haza.

Amikor hatalmas pöfögéssel beindult a traktor, felült rá, én pedig odaültem mellé. Mutatta, hogy melyik kart hova húzzam, melyik pedált mikor nyomjam le a lábammal, majd körülbelüli félórás “oktatás” után felugrott a biciklijére azzal, hogy hétfö reggelig szántsak, amennyit tudok – ezzel eltekert.

Én pedig visszaültem a pöfögö traktorra, és sikerült elindítani. Körülbelül 100 méter után már le mertem engedni az ekéket is, de aztán jött egy forduló. Ott félig belefordultam egy árokba, megakadt minden, nem tudtam tovább menni. Sikerült kikapcsolnom a traktort, leszálltam róla.

Elgyalogoltam a körülbelül 200 méterre lévö majorságba. Ott lézengett néhány ember. Arra a kérdésemre, hogy hol alhatok (mivel már erösen alkonyodott), azt válaszolták, hogy a legjobb hely az istállóban van.

Odamentem hát. Néhány ló bizalmatlanul toppantott a patájával, én pedig az ajtó mellett szalmát találtam, amin valaki már kétségkívül alhatott elöttem.

Az elsö éjszaka fülledt meleg volt. Másnap még föl sem jött a nap, arra ijjedtem föl, hogy egy csomó ember gyülekezik az épületek elött, majd egy hasonló traktor egy nagy cséplögépet húzott az egyik szín mellé, és elkezdödött a cséplés. Otthonról hoztam magammal kolbászt, szalonnát, iható víz volt az udvaron. Megreggeliztem, aztán ahelyett, hogy segítséget hívtam volna az „én“ traktoromhoz, odamentem bámészkodni a csoporthoz. Elkezdték a cséplést. Néhány asszony hatalmas viháncolással évödött az olajos ruhás gépészmesterrel, aki fölényesen igazított hol a 10 méter hosszú szíjon, vagy olajat öntött valami lyukba, vagy pedig a búzakévék adagolásába szólt bele.

Énvelem senki sem törödött. Nemsokára úgy be lettem fúva pelyvával, hogy egészen megsárgultam, ruhástól együtt.

Közben egyre jobban éreztem én, hogy mennyire nem az én világom ez. Eltelt a szombat. Vasárnap délutánig hol a cséplöket néztem, hol elballagtam a lerobbant traktorhoz, de beindítani nem mertem. (Azt meg majd csak évek múlva láttam egyszer, hogy ezeket a traktorokat elöször egy Bunsen-lámpával fölmelegítették, és csak úgy indult be a lendkerék megforgatásával.)

Vasárnap délután aztán fogtam a biciklit, kis batyumat a kormányra akasztva, szó nélkül elindultam haza. Késö vasárnap este érkeztem haza. Otthon a vasárnapi ebédröl megmaradt aranyló tyúkhúsleves fogadott és csirkepörkölt.

Hát így múlt el életemben az elsö és utolsó traktorosságom.

 Horváth Jóskával meg elszegödtünk a gátörhöz. A Szécsénkert végében a Szivattyúházhoz betorkolló Kiskörözs (Élövíz csatorna) utolsó szakaszát, tulajdonképpen azt a részt, ahol akkoriban még a mi kertünk terült el, a kis fahídtól a szivattyúház rácsáig, ott kellett a vizet a sok hínártól és kosztól megszabadítani. Egy nagy pléhböl való hajóval lavíroztunk egész nap – tetszett.

Mégis, néhány nap után otthagytam. Elszegödtem a Nagycuki (Tulipán Eszpresszó) mögött lévö cukrászüzembe, vízhordónak.

Schuszter Lali szerezte meg nekem ezt a munkát, hiszen ö is ott dolgozott. Végülis nem jártam rosszul: naponta kétszer hordtam az ártézi kútról 300 – 300 liter melegvizet, és többet fizettek érte, mint a gátörnél.

 Telente pedig még mindig a tüzelöt készítettem be az FJK-nál, ezt egészen az irodaközpont megszünéséig csináltam.

 Még az elsö osztályhoz visszatérve, 1961 októberében volt egy olyan traumatikus zenei élményem is, ami a mai napig is emlékezetes maradt számomra, mert ekkor minden elvem és meggyözödésem ellen kellett cselekednem.

Ugyanis, kerestek újabb énekeseket a gimnázium énekkarába. Ez abból állt, hogy az énektanárnö bejött az osztályba. Természetesen – mint minden tanár belépésekor – fölpattantunk, és állva kellett maradnunk. Majd nagyon szigorúan kijelentette, hogy most pedig közösen kell, hogy énekeljünk – ez valamilyen mozgalmi dal volt, amelyet mindannyian ismertünk már az általános iskolából. Ö pedig elkezdett a sorok között járni, meg-megállt egyesek elött, majd akinek intett, annak ki kellett állni elöre, a táblához. Így ért el hozzám. Én borzalmasan útáltam egy énekkarban énekelni, ezért HAMISAN kezdtem el énekelni. Nem nagyon ment, mert a hallásom kitünö volt (ma már tudom, hogy egy kicsikét “abszolút hallásom” volt és van), így aztán a tanárnö háromszor jött vissza hozzám, miután félelmemben jól énekeltem. De ekkor egy olyan borzalmasan hamis hangot acsítottam bele a fülébe, hogy rögtön elfordult tölem. Ezzel megúsztam az énekkart. A veszély elmúlt. – Egyelöre…

Hozzáállásom a gimnáziumhoz nem volt valami túlságosan komoly, mert én erdész szerettem volna lenni, de a szegedi Erdészeti Technikumba nem vettek fel, így – szinte az utolsó pillanatban – íratott be Anyukám a gimnáziumba. (A beiratkozás már le volt zárva, de tekintettel arra, hogy ö az 1940-es években az igazgatói elöszobában dolgozott – így fölvettek.)

 A tantárgyak közül csak a kémiát szerettem, talán még a magyar irodalmat, földrajzot is, de a többit nem.

Viszont annál intenzívebben kezdtem el a gitározás alapjainak a megtanulásához, amiben nagy segítség volt a zongorázási évek alatt megtanult elméleti anyag, a szolfézs.

A do-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó – rendszere. (Késöbb, egész zenei életemben erre a szisztémára építettem fel a gitározásom, és ennek meg a “füleimnek” köszönhetöen sok társ-zenészt sikerült elkápráztatni azzal, hogy például egy éppen a magnóról futó számnak “röptében”, párhuzamosan kiírtam a szóló hangjait, vagy az akkordokat.)

 1962 – 1063:   Már régóta müködött a KISZ Korona-utcai székházában egy fújósokból álló zenekar. Szaxofonos Nagy Görgy „Kamilló“, trombita (vagy pozaune) Varga Péter, dobos Molnár Miklós illetve Petneházy Pista „Pemete“, zongorista Diviczky Laci „Pipás“ –  a többiekre nem emlékszem. Nos, nekünk – gimnazistáknak - meg volt tiltva az odajárás, de én (talán éppen ezért) gyakran elmentem oda és néztem, ahogy a zenekar próbált, ahogy zenéltek. Hosszú ideig meg sem mertem nekik mondani, hogy én pedig gitározgatok.

 A gimnáziumban is müködött egy zenekar. Öket a gombavató bálon hallottam és láttam elöször. A gombavató a Kulturházban (valamikori Bérházban)volt évröl – évre megtartva. A Kulturház – vagy SILÓ – nem volt elöttem ismeretlen, hiszen itt volt az a bizonyos „Kopogok-kopogok“ zongorázó-fellépésem 1956-ban . Természetesen nagyon elbüvölt a zenekar, de én még csak álmodni sem mertem volna, hogy én oda valaha bekerüljek. Az akkori zenekarból Kaszás Pétert szeretném megemlíteni, ö Peströl került le a békési Szegedi Kiss István Gimnáziumba. (Kaszás Péter ma egy híres, sokdíjas zeneszerzö, szövegíró.) Dobosuk Gorse Ratimir Gyözö volt, nagybögösük Dobi Laci. Zongoristájuk a mezöberényi Ábelovszki volt, trombitásuk Varga Laci.

 Majd, ahogy telt az idö, és a házifeladatok elkészítése helyett egész délutánokon a gitározást gyakoroltam, kezdtek  bizonyos zenei rendszerek elöttem ismertté válni.

Anyuka vett nekem még 1961 öszén, Békéscsabán a hangszerboltban egy könyvet: JAZZGITÁR ISKOLA.

Ahogy lassanként rájöttem a 6 húr behangolási összefüggésére, az akkordok lényegére, úgy nyílt ki egyre jobban a gitározásban rejlö lehetöségek végtelen világa.

Az akkordok megismerésével párhuzamosan kezdtem el nagyon egyszerü szólókat is megtanulgatni, és ekkor ismertem föl a szolmizálásban rejlö elönyöket.

Spotnik, Shadows gitárszámokat kezdtem el begyakorolni. Ha jó volt az idö, még mindig a házunk elején lévö lépcsön üldögélve gyakoroltam, sokszor a környékbeli hasonló korú fiatalok körében. A rossz idö beálltával pedig a mühelyben.

 Mindamellett még csak nem is kezdetleges gitározásommal tüntem ki a második év elején, hanem 1962 december 8-án, egy szombati napon   egy Mikulás-bálat rendeztek a gimnázium dísztermében. Twist-versenyt szerveztek, és nicsak – megnyertem! Valami sajátságos kíntáncom koreográfiája tetszett meg a zsürinek olyannyira, hogy kikiáltottak „Twistkirálynak!“ Ebben az idöben terjedtek el a Kossuth-címer alakú, sárgarézböl készült nyakbanfüggök is, amelyekre „TWIST“ volt rákarcolva – természetesen nekem is volt egy ilyen.

 Egy idö után aztán mégiscsak úgy éreztem, hogy akár a gimnázium zenekarában is megpróbálhatnám szerencsémet, hátha fölvennének.

Igy, szörnyü nagy gátlások közepette végülis odamerészkedtem Kaszás Péterhez, aki a többi zenésszel meghallgatott, és bár akkor még igazi gitározási tudásról nálam nem lehetett beszélni, mégis – megelölegezte a bizalmát és Fercsik Jánosnak, a zenekar „managerének“, aki kémiaszakos tanár volt, bejelentette, hogy Balázs, másodikos diák is játszik mostantól fogva a zenekarban. Probléma nemcsak a kezdetleges tudásommal volt, hanem azzal is, hogy a gitár - akusztikus mivoltánál fogva - ha mikrofonnal akartuk kihangosítani, istentelenül hangosan „begerjedt,“ zúgott mint egy hajókürt. Ezen segítendö, két jó barátom és az elsö osztályban osztálytársam Nóvé Pista és Ilyés Sanyi tekercseltek a gitárra egy hangszedöt, a tekercsszámot csak úgy „hasból“ megadva, így bár valamennyire elektromosan szólt, de nagyon halkan.

 Na és, akkor jött az utórezgése az énekkari csalásomnak. Az énekkart vezetö tanárnö egy délután, amint éppen zenekari próbára indultam a díszterembe, elkapott a gimnázium udvarán: „ – Na Balázs, hát azt hitted, be tudsz csapni engemet?!“ Álltam egy darabig szótlanul elötte, (hiszen mit is mondhattam volna), aztán otthagyott.

 Mi még mindannyian ültünk zenélés közben, egyfajta „szalonzenekari“ benyomást keltve. Egyre több – az akkori menö számokat tanultuk meg, vagyis én átvettem a régiektöl azokat a számokat, amelyeket már játszottak addig is.

Zongoristánk késöbb az egyik osztálytársam, Bod Péter „az osztály esze“ lett. Zenei továbbképzést is aztán töle kaptam.

Második gitáros Horváth Jóska - décserikerti gyerekkori nagyon jó játszópajtásom és barátom - lett, akivel ugyancsak egy osztályba jártam. Jóska is kedvet kapott a gitározáshoz. Nem sokkal azután, hogy megkaptam a a gitárt, ö is kapott egy roppant érdekes gitárt a  szüleitöl: krómozott fémcsöböl kialakított gitárteste és plexi játszólapja volt.

Amikor Gorse Gyözö leérettségizett, a dobos Somlai Csaba lett.

 Amikor a mi gimnáziumunk (Szegedi Kiss István Gimnázium) az egri Dobó István Gimnáziummal partnerságra lépett, minket is elvittek oda föllépni.

A gimnáziumi ünnepségeken kívül fölléptünk még Bélmegyeren, Muronyban, Vizesfáson stb…, természetesen tanári felügyelettel. Kísérö tanárunk nem Fercsik tanár úr, hanem Bíró „Atyus“ tanár úr volt. Az „öreg“ zenészek a következö útravalót adták, amikor végleg mi vettük át a stafétabotot: „ - ha nyugtot akartok, akkor szerezzetek Atyusnak egy kancsó vörösbort – utána azt csináltok, amit akartok.“ Így is volt. Mindamellett a bélmegyeri kultúros ismerte már ezt a tradíciót, mert mire fölpakoltunk a színpadra, addigra már ott állt egy kis asztalon a színpad mögötti öltözöben egy vizeskancsó, tele vörösborral, és egy pohár. Atyus félrehúzódott, leült a székre, töltött magának, mi pedig zenélgettünk. Amikor a kancsó kiürült, ismét tele lett töltve. Amikor Atyus a színpad mögött egy idö után elszunnyadt, azután már mi is élénkebben mozoghattunk, ihattunk egy-egy fröccsöt, sört. Ha a Diákotthonban léptünk fel, akkor a kollégista lányok voltak meghíva. Oda is be – be lett csempészve bizonyos alkoholtartalmú folyadék, gyakran a frissen kifött gyümölcspárlatokból. Hja…szilva, - körte, - barack termés már akkoriban is volt böven…

 Külön eseménynek számítottak az elsösök tiszteletére rendezett gólyabálak, szeptember végén. 

Egy ilyen gólyabálon játszottunk 1963-szeptemberében, amikor már mint jól összegyakorolt zenekar valóban jók voltunk. “Király” igazgató Úr éjfélkor befejezettnek nyilvánította a bálat, elmentek haza a diákok. Ezután mi – a félig elhúzott színpadi függöny mögött – játszottunk még vagy hajnali 2 óráig, amikoris a tanárok  és házastársaik valamint a meghívott vendégek  mosolygós arccal, igen jó hangulatban táncoltak (ekkor láttuk öket elöször táncolni).

Ettöl kezdve még “Király” velünk szembeni viselkedése is megváltozott. Ekkor már Horváth Elek nagybögözött a zenekarban.

Persze a fö ünnep a ballagás volt, ilyenkor a SILÓ-ban (ez volt a Müvelödési Központ, Kultúrház – korábban Bérház beceneve – Békésen, a Széchenyi téren) – tehát a Silóban volt az esemény lebonyolítva, hatalmas ünnepség keretében – málnaszörppel és szendvicsek tömkelegével.

Kaszás Petiék elballagtak, mi is lassan a harmadik osztályba léptünk, majd a negyedik osztály is eljött, és a zenekarunk - sok fellépései révén - sok sikert is aratott.

Egy alkalommal Muronyban játszottunk, egy TSZ zárszámadó ünnepén. Ez a muronyi Kultúrházban volt megrendezve. Füst, pörkölt illata keveredik az olajos padlóéval, a hangulat pompás. (Mi is szürcsölgettük szorgalmasan a vörösborral “megízesített” málnaszörpöt.) Egy pityókás, nagy tagbaszakadt vendég feljött a színpadra és belelkesedve, a zene ütemére elkezdte verni Horváth Jóska hátát, úgyhogy Jóska örült, amikor vége volt a számnak.

Még Békéscsabán is fölléptünk, a Balassi kultúrházban, ahol Jóska egy Beatles-számot énekelt el.

 Ma mondhatná az ember: - persze, akkoriban könnyü volt sikert aratni, zenélni sem volt nehéz, ugyan mi az a pár szám azzal a néhány akkorddal… - ezt rögtön megcáfolom!

 Könnyü szám nincsen!  Minden számot meg kell tanulni, és legjobb, ha fejböl. A legegyszerübb és legkönnyebb, ha ugyanúgy játsszuk el, mint ahogy az eredeti van. Aztán, amikor már 30 – 40 – 60 – 80 szám zsong a fejedben, akkor ezeket mind az adott idöre elö kell hozni az emlékezetedböl, a ritmusra, a szólóra ügyelni, az énekesre  ügyelni, a többi hangszerre ügyelni – így nézve, soha sem volt könnyü a zenélés. Persze, ahhoz, hogy mindezt jól csináld, muszáj, hogy szeresd a zenét, a zenélést, a hangszeredet.

 Siker? Számomra siker az, ha az emberek táncolnak vagy mozognak a zenédre, ha megtapsolnak, ha mosolygó , ragyogó szemeket látsz, ha a föllépés végén idegenek gratulálnak, ismeretlenek kérdik, hogy föllépnénk-e náluk is – ez a siker. Az anyagi siker az megint egy másik dolog – de a kettö nem függ össze egymással föltétlenül, söt, az anyagi siker hajszolása sokszor a zenei minöség leromlását jelenti, zenei prostitúcióhoz vezethet. (Nézd meg manapság azokat az egyszem programozott billentyüs hangszerrel fellépö csalókat, akik még csak nem is tudnak játszani, csak imitálják. És mégis – ök zsebelik be a pénzt azok a zenekarok elöl, akik meg is dolgoznának a pénzükért.)

 Erre a zenei prostitúcióra egy nagyon jó példát tudok mondani innen, Németországból. Volt itt az 1960-as években egy énekesük, a Roy Black. Szelíd, romantikus számokat énekelt, énrám giccsesen csöpögös-mézesnek hatottak. A filmjei is nemkülönben. Már otthon is hallottam ezt a nevet, hiszen Radio Luxemburg napközben német nyelven adott, és sok akkori német slágert lehetett hallani. (Nem tetszettek, talán egy – kettö kivételével. Ma sem tetszenek.) Idekint láttam az egyik TV adón egy nyilatkozatát, de többen is mindig megerösítették, hogy Roy Black eredetileg rock-énekes akart lenni. Próbálkozása sikertelen maradt. Viszont valaki az orra alá nyomott egy slágergyanús számot, aminek a címe: „Ganz in weiß“ volt, vagyis „Teljesen fehérben“, amit elénekelt, és így indult el a siker útján. Futtatták, meggazdagodott, de egyre boldogtalanabb lett. Depressziót kapott. Elkezdett inni. Szíve megtört, és egy reggel holtan találták a halászkunyhójában Heldenstein-nál, ahova mindig visszahúzódott, hogy elmeneküljön a slágeripar nyomásától. Ez 1991-ben volt.

De sorolhatnék még néhány esetet, a korábbi és mai slágerénekesek, a slágervilág hamis-hazug álszent mosolygós világáról – hát az ilyentöl menekültem mindig.

 Visszatérve a gimnáziumi zenekrunkhoz: sikerünk volt mindenütt. Ehhez jött az öltözöben a szendvicsek tömkelege, a málnaszörp (egy-egy csöpp vörösborral ízesítve), késöbb egy-egy üveg sör – mi kellett még más...?

A zene pedig a hatalmába kerített teljesen. Nem is tudtam már a tanulásonkívüli idöt másképp elképzelni. Gyakoroltam, gyakoroltam, gyakoroltam.

 Kialakult egy  zenész - baráti kör: Schuszter Lali, (akivel már korábban megismerkedtünk), Horváth Jóska, Somlai Csabi és énvelem. Ha Csabi nem ért rá, Petneházi Pista szállt be.

 Elkezdtünk a gimnázium zenekarán kívül is, közösen összejárni, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy alakítunk egy saját zenekart. A neve: D – CITY GROUP lett, vagyis “Décseri Belvárosi Zenekar”. Gyakorolni nálunk , a Décserikert 10 alatt, a Mühelyben kezdtünk el. Az én “erösítöm” egy átépített ösrégi nagy dobozos rádió lett, kb. 5 Watt teljesítménnyel, amelyet Schuszter Lalival hoztunk el Jawa motorbiciklijén Mezömegyerröl úgy, hogy én a hatalmas dobozt a hátsó ülésen a hónom alatt egyensúlyoztam.

A MÜHELY. Kezdeti próbáink színhelye. Ahova már kora délután összegyültünk. Ha a délutáni napfény a kis ablakon beszürödve, arany színbe öltöztette álmodozó csapatunkat, ahogy a cigarettákat pöfékelve, a kiskamrából kicsempészett meggybort szürcsölgetve révedeztünk el a lehetöségeinkröl.

Fölfedeztük a Szabad Európa Rádiót, ez egy Münchenben müködtetett magyarnyelvü propagandaadó volt, amely szorgalmasan ecsetelte nekünk a nyugati világban (így persze Nyugat-Németországban is) folyó Kánaánt, ahol a pénz, siker és gazdagság ott hever a földön, csak utána kell nyúlni.  (Hát ennek a nagy Kánaánnak dültem be én is – lásd: “Lépések az idöben: A Villamos”). Próbáink azzal kezdödtek, hogy meghallgattuk a Szabad Európa Rádió “Teenegerparty” c. zenés müsorát, melyet Cseke László vezetett. Ezek az adások mindent olyan egyszerünek, könnyünek mutattak – hát mi sem lesz egyszerübb, mint egy zenekart létrehozni, és kitörni. (…)

 A fentebb említett G. bácsi adott nekünk egy 1930-as évek beli  kondenzátormikrofont, de nem sikerült megszólaltani, illetve nekünk nem sikerült a hangunkat ezzel felerösíteni, mert azt, hogy vajon ki is – és mit – énekeljen, ez még nem volt eldöntve. Tehát mikrofon nélkül maradtunk.

 Schuszter Lalinak volt egy hordozható lemezjátszója, majd egy magnetofont is beszerzett, és ö volt az elsö, aki tranzisztoros, hordozható rádiót vett, és így elkezdtük hallgatni esténként Radio Luxemburg-ot, ahol az összes akkor futó és vadonatúj beatzenei számokat hallhattuk meg, az elsö nyilvános megjelentetésüktöl kezdve. (Ezek ma az úgynevezett OLDIE-k, vagyis nosztalgiazenék.) Lalival így jártam be Békés utcáit, a Kiskörözs, Nagykörözs gátján sétáltunk, vagy kimentünk a Szécsénkertbe és sokszor a kerítések mögött ugató kutyák kíséretében hallgattuk a zenét. Általában este fél 8-kor füttyentett Lali, én pedig máris jöttem kifele. Éjjel 11-ig, fél 12-ig hallgattuk “Luxit”, míg aztán fáaradtan, de boldogan döltem az ágyba minden este.

Így jártam végig a 4 gimnáziumi osztályt, télen-nyáron. Barangolásainknak a katonaság vetett véget.

 Egy este valami ismeretlen, addig még soha nem hallott, újszerü, nagyon ritmusos, dallamos és többszólamban éneklö együttest hallottunk, az angol nyelvü bemondó ezt így közvetítette:

                                        “dzö bítölsz”     -                             

                                  THE BEATLES!

 Ez egy új fejezet kezdete volt, egy új éra, új érzés – egy HURRÁ és UJJONGÁS – érzés kezdete.

Nyugatról elindult valami, egy mozgalom, mely elérkezett hozzánk is. Zenei értelemben véve, fel lettünk szabadítva! Ettöl fogva már nem csak a jólfésültség és a nyakkendö számított, hanem a fiatalságunk jogán helyet kapni a társadalomban.  Jobban odafigyeltünk egymásra is – kezdtünk ébredezni.

Valamikor ebben az idöben kezdödött el Magyarországon a “GULASCHKOMMUNISMUS”,  - ahogy a nyugati világ akkor minket, magyarokat jellemzett.

 Amikor az NDK (Német Demokratikus Köztársaság) 1963-ban fölépítette a berlini falat, lezárta a Nyugat-Keletnémet határt, lassan fölfedezték a két német államban lakó rokonok, családtagok, hogy Magyarországon, a Balaton mellett ideális lehetöség kínálkozik családi találkozóra, hiszen a keletnémetek minden nehézség nélkül eljöhettek a Szocialista Béketáboron belül Magyarországra is. Ekkor lendült fel a Balaton vendéglátóipara, Magyarország pedig valóban megérdemelte a Gulaskommunismus – jelzöt. Valljuk be öszintén: evésben, ivásban soha sem szenvedtünk hiányt.

 A gimnáziumból sem zavart már haza bennünket Polgár Lajos igazgató Úr, “Király” azzal, hogy “…komám, ide ne gyere ilyen erkölcsöt bomlasztó öltözékben, ti “feketeingesek”- eredj haza a cimboráddal együtt és tisztességes nadrágban gyertek vissza…!” – ami az egyik nagyszünet végén, 400 felsereglett diák elött történt meg.

Az a bomlasztó öltözék pedig egy farmerosan szabott, fekete vászonból készült nadrág volt, amit Horváth Jóska is meg én is hordtunk, melyeket édesanyáink vettek a Fötér sarkán lévö Népboltban.  (Ma az OTP tömbépülete áll a helyén.)

 Nem. Valahogy szabadabban lélegeztünk.

 - Itt szeretném megjegyezni, hogy az elmesélésben bizonyos ide-oda ugrásokat teszek, elöre majd vissza, mert sok olyan dolog történt meg késöbb, aminek mindig volt egy bizonyos elözménye – emiatt ne csodálkozzatok, ha például a gimnázium befejezéséröl írok, és utána mégis visszaidézem a III. vagy IV. osztály néhány eseményét.

 Ha figyelmen kívül hagytuk az akkori politikai rendszer fonákságait és túlkapásait, éltük mi mégis az egyszerü –a magunk által megteremtett -  kicsivel szabadabb világunkat. Már megjelentek az elsö hosszú hajú fiúk is, a miniszoknya amúgyis etablizálódott, soha életemben annyi csinos fiatal, kívánatos lányt nem láttam mint akkoriban, és milyen jólesö érzés volt tudni:  - igen – ök hozzátok jönnek, titeket nézni, a zenétekre táncolni!

Szabadság? De mi is az tulajdonképpen? Nem egy illúzió? És ma? Szabadok vagyunk? Nyitvahagyom ezt a költöi kérdést.

 Próbálkoztam én is a hosszú hajjal, de a gimnáziumban nem engedélyezték. Amikor a III. osztályt befejeztük, kiderült, hogy az én matematikai és fizikai tudásom nem volt mégsem elég arra, hogy ne bukjak meg – pótvizsgázni kellett augusztusban. A tanár, aki mindkét tantárgyat tanította, nem csak a klasszikus értelemben “pikkelt” rám. Több volt emögött: kifejezetten útált engemet, mint zenészt. Mert ösztönösen megérezte, mennyire lázadó lettem, mennyire szabaddá tett a zene – még bizonyos priviléget is mondhattam a magaménak.

Így aztán nem is csodálkoztam különösebben azon, hogy megbuktatott. Tudtam, hogy tudok. Ennek egy példája volt az, amikor egyszer matematika-órán az igazgató helyettesítette ezt a tanárt,és kihívott felelni. Jó félórát megkínzott (amit én nem is éreztem ennek), és a végén 5-öst adott.

 Tartotta például a fizikaóráját a tanár. Kihívott felelni – semmi esélyem nem volt még csak meg sem nyikkanni. Teljesen leblokkolt a rosszindulata. Majd bal térdén a nadrágot meghúzva, jobb lábát a katedrára feltéve hajolt oda gúnyosan hozzám: “ – Na Balázs! Trombitázol még?!” – közben a képzeletbeli levegögitárt pengette.

Júliusban az osztály elmehetett Fonyódligetre, hogy a nemrég megkapott üdülötelep helyét tisztítsuk meg a gaztól. Ekkor már hevesen udvaroltam egy osztályombeli lánynak.

Szüleim nem akartak elengedni, mondván  „a gyereknek tanulni kell!” – de osztályfönökünk – Pócsai Antal – mégiscsak addig beszélt a lelkükre, amíg végre elengedtek.

Közben júniusban kihagytam kétszeri borbélyhoz való járást, így valamivel hosszabb volt a hajam.

Nos, ez a táborban általános gúny tárgyát képezte. Ugyanis az osztály valahogy az évek folyamán két táborra oszlott. Ismét éreztette a hatását az a bizonyos társadalmi különbség, amiröl a Lépések az idöben c. könyvemben az “Ellentétek” c. fejezetben írok.

Kialakult az a csoport, amelyik lelkesen járt a gépgyárba,akik elfordultak tölünk “léha zenészlelkektöl”, akik ugyanúgy egymás között lettek, mint mi – “ másként gondolkodók”.

Egy délután, miután elözö éjjel rettenetes vihar dúlta föl sátortáborunkat (amikor az az érzésem támadt, hogy szívem választottja nem föltétlen hozzám akart bújni a vihar elöl, hanem a “másik” táborból kiválasztotthoz) – hirtelen két fiú lefogott, az osztályfönök pedig ollóval belenyírt a hajamba. Így aztán el kellett menni szégyenszemre egy fodrászhoz. Létezik egy fotó a hajvágást követöen, amint osztályunk egy badacsonyi borász présházában üldögél, muskotályt iszogatva. Én nem látszom túláradóan boldognak ezen a képen. Lelkileg teljesen összetörve érkeztem haza. Elkezdtem nekikeseredetten tanulni, majd augusztusban sikeresen pótvizsgáztam mind a két tantárgyból, 3-asra.

Következett a IV. osztály.

Gimnáziumunk minden évben összel kivonult társadalmi munkára, segíteni a TSZ-eknek a betakarításban, vagy a békéscsabai Konzervgyárban. 1964 októberében ismét eljött a büvös hét, amikor nem kellett tanulnunk, ehelyett reggelente elvittek bennünket számtalan teherautón ki a szabad világba – vagyis valamelyik TSZ kukoricaföldjére vagy cukorrépaföldjére.

 A mi osztályunk a Kossuth TSZ cukorrépaföldjére került, a Körösön innen. Elözö este szokás szerint Schuszter Lalival jártuk az utcákat, “Luxit” hallgatni. A Szabó Dezsö utcán lakott egy lány. Frissen kifött körtepálinkával kínált meg bennünket, majd kérésemre adott másfél liternyit nekem, mondván: “ – ne fázzatok holnap!”

Hát – nem is fáztunk. Olyannyira nem, hogy énnekem körülbelül délelötti 11:00 órától teljes filmszakadásom volt.

Majd valamikor arra eszméltem föl, hogy a Szécsénkertben karistolok valami ismeretlen kertek között. Csak úgy zizegett a lábam alatt a száraz diófalevél.

Amikor hazaértem, péntek lévén – Kissmama tojáslevessel fogadott és túrósscsuszával.

Valami homályos, szörnyüséges dolog bolyongott a fejemben, de nem tudtam, hogy mi az, mi is történt. Valahogy nagyon megrémültem a világtól, bekúsztam a kissszobában az egyik ágy dunnája alá, és reggelig aludtam.

A hétvége nagyon nyomott hangulatban telt el. Nem mentem át Jóskához sem. Nem akartam semmiröl sem tudni, amiröl nem is tudtam, de féltem, valami szörnyü dolog történt odakint, a cukorrépaföldön.

 Nos – hétfö reggel aztán minden kiderült. A másfél liter körtepálinka elég volt ahhoz, hogy az osztály egy része – úgymond – kifeküdjön. Az egyik fiút elvitte a mentö szívproblémával.

Az elsö óra elött már remegtem, mint a nyárfalevél.

Majd, osztályfönökünk kíséretében megjelent“Király“. Szokása szerint kinyújtotta a nyakát, fejét tekergette, és gúnyos pillantással felmérte az osztályt.

 „ – Álljon elö az a pálinkás ember!” – szólt parancsa – “a többiek leülhetnek!”

Állva maradtam. Odajött egészen közel hozzám. Végigmért.

„ – Komám, te itt nem fogsz leérettségizni!“ – szólt, majd sarkon fordult és kiment az osztályból.

Néma csönd volt. Az osztályfönök sem szólt egy szót sem. Így mentem haza.

Rémülten elrebegtem, bevallottam Anyukának, mi is történt. Ö pedig másnap reggel bement az igazgatóhoz.

Hát – végülis leérettségiztem.

 

 Közelgett a mi ballagásunk – a bálon még mi játszottunk, aztán vége lett a gimnáziumnak.

 Júliusban indult Békéscsabán müszaki rajzoló tanfolyam. Nosza, én is jelentkeztem, holott a rajzolással eléggé hadilábon álltam. Lali bevitt a Jawa motorkerékpárjával, elkísért az iskoláig (a Rózsa Ferenc Gimnáziumban volt a tanfolyam), én pedig bementem a terembe. Tele volt, lehettünk biztosan vagy 50-en, ha nem többen. Én hátul, az ajtó mellett foglaltam helyet. A tanfolyamot vezetö hölgy pedig minden bevezetés nélkül valahogy így kezdte: “ – akkor…tudják…beszerezni két háromszögletü vonalzót, két különbözö hosszúságú vonalzót, ceruzákat különbözö keménységüeket, körzöt…szögméröt…” – én pedig egyre jobban pánikot kaptam: - ugyan, mit keresek én itt? Odakint vár Lali, Békésen vár a zene… - nosza, felálltam és szó nélkül otthagytam a társaságot. Lali kérdö pillantására csak legyintettem, aztán elmotoroztunk haza, induljon csak a zene!

 A “D-CITY GROUP”-pal lassanként megtanultunk 10 – 15 számot, rendszeresen bejártunk a KISZ-be is, ahol Rigler Pista bácsi egy kis büfét müködtetett. Érettségi után az ÁFÉSZ-nél dolgozgattam, hol leltáríróként, hol pénztárosként. Rendben volt tehát minden. Schuszter Lalival továbbra is róttuk éjszakánként a Décserikert elvadult rengetegjét, vagy a kihalt békési utcákat, hallgattuk „Luxit“, ahogy  Radio Luxemburgot neveztük.

Ekkor már megismertem az elsö szerelem lázas szenvedélyét és szenvedését is, de a zenélésre ez nem hatott ki.

 Schuszter Lalinak sikerült elintéznie, hogy mi a Nagycukiban  fölléphetünk!

Ez, ha jól emlékszem, 1965 szeptemberében volt. 

Nosza, kézikocsin elhúztuk a „fölszerelést“ oda, a zongora körül fölállítottuk a cuccot (én csak a rádió-erösítöre emlékszem, melyet egy vödör vízbe belevezetett dróttal „földeltünk“ le. ((Máskor meg egy vízzel töltött beföttesüveg volt a földelés.)) Azt sem tudom már, hogy ki segített nekünk, csak azt tudom, hogy szörnyü ideges voltam, hiszen ebben a fölállásban ez volt az elsö  i g a z i - amatörzenekari -fellépésünk. Amikor nem az elöre megszervezett bálon lépünk föl, hanem teljesen magunkra utalva, magunkra hagyatkozva – minden kérdést nyitottan hagyva...

 Koraestére aztán egy kis konyak és sör segítségével annyira megerösítettük a lelkünket, hogy elkezdtünk játszani.

              A terem üres volt, Balázsné Rózsika néni a pult mögött, Mucus a felszolgálónö pedig a pult elött álltak, mi pedig végre egy véleményen voltunk, hogy melyik számmal kezdjünk. Más egy teremtett lélek nem volt ott, a Nagycuki soha nem volt ilyen üres.

Én – hogy ne lássam a bejáratot (meg semmit), háttal fordultam a pultnak, a zenekar felé fordulva. Játszottunk. Föleg a SHADOWS-tól, és kizárólag gitáros számokat, mert énekelni nem tudtunk. Eljátszottunk olyan 8 számot, szünet következett.

Megfordulok – és elállt a lélegzetem: a bejárati rész tömve volt emberekkel! Lehettek olyan 30-an, akik egy csoportba összehúzódva álltak az ajtó és a pult között.

Halálos csönd. Szakadt rólam a víz. Aztán…egy eget rengetöüdvrivalgás, TAPS! Odajöttek hozzánk, megveregették a vállunkat, gratuláltak: - megérkeztem Békésre mint zenész! (Nem is olyan régen jelentkezett egy régi barátom, hogy Ö ott volt azon a bizonyos estén a Nagycukiban.)

 A játszásunk második részére már nem emlékszem, a nagy izgalomban ugyanis lehajtottam néhány felémkínált konyakot, a höséget egy kis hüs sörrel enyhítettük – összefolyik már minden.

 Azonban megmondhatom:  -  ÉLETEM  ELSÖ, ÉS TALÁN A LEGNAGYOBB  SIKERE VOLT AZ!

 Olyan ez, mint az elsö szerelem: nem lehet elfelejteni, nem lehet megismételni.

 Játszottam én késöbb itt Stuttgartban a Königstraßén 10 ezer tomboló ember elött, vagy az Egyetemen 3 ezer diáknak is, de az, az a pici kis fellépés akkor, 1965 szeptemberében, az számomra a legnagyobb siker marad. (Lesz majd a távoli jövöben egy koncert, ahol 6 ezer fös lelkes tömeg fog bennünket csillogó szemmel látni és hallani, de ez majd csak 32 évvel késöbb fog megtörténni.)

 Ezzel a zenekarral egyszer még Köröstarcsán is fölléptünk a Kultúrházban, ahol már valami sajátépítésü erösítöm volt, de egy csö kiment és nem lehetett szabályozni sem a hangszínt, sem a hangeröt, a termet egy borotvaéles, kegyetlenül sivító és hangos gitárhang szelte át – azóta is rémálmok gyötörnek, ha fellépések alkalmával valami nem úgy müködik, ahogy kellene.

 Közben én mindezzel párhuzamosan a Nagy Gyurkáék zenekara felé is kacsintgattam. Akkoriban az Ipartestületben találkoztak és játszottak többször is, sokszor csak örömzenélni. Egyszer viszont megkértek, hogy szálljak be, valami ünnepi alkalomból kellett játszaniuk.

Ebben az idöben kapott Ilyés Sanyi barátom egy csodálatos elektromos gitárt Szegedröl. Lakkozott, fehértestü csodaszép volt, nosza, bátorságot merítve megkérdeztem, hogy kölcsönadná-e. Ideadta. Csak – vigyázzak, ne legyen egy karcolás se rajta.

 

Hej, de szépen is szólt az a gitár…

 

Egy Debrecenben repülötisztnek tanuló békési srác, Vágó Pista “Pücsü” itthon volt látogatóban, Gyurkáék korosztályabeli, és hozott egy zöld borosüvegben repülögép üzemanyagot. Ez sima, 90%-os alkohol volt, iható, nem mérgezö.

 

Meghúztam az üveget – és elállt a lélegzetem. Tüz, vulkán, Belzebub – mind ott tomboltak a nyelöcsövemben. Levegövételröl szó sem lehetett, kiittam gyorsan egy korsó sört, majd mégegyet…lassan kitisztult a horizont, minden rózsaszínü lett, én valami magánszólóba kezdtem…majd teljes filmszakadás.

 

 Másnap reggel szörnyü macskajajosan, iszonyú fejfájástól gyötörve kúsztam ki az ágyból. Elsö pillantásom a szönyegen heverö gitárra esett és azonnal kijózanodtam: a játszólapja teljesen össze volt karcolva.

 

     Sanyi nagyon mogorva lett, amikor a gitárt visszaadtam neki, de megbocsátott.

 

Most egy nagyon rövid kitéröt teszek, elmesélni, hogyan ragadt rám a “KULACS” becenév.

 

     Ekkor már nagyon aktívan  kiélveztem fiatalságom minden lehetöségét, baráti körünk kibövült a Szociális Otthon mögött lakó Flóra Bandival, aki nagyon beleillett a mi világunkba.

 

Akkoriban Békésen, talán a világ legjobb frissen sült kolbászát a ligeti sörkertben, a “BAGOLY”-ban ehettük, ahol a Faragó házaspár ügyelt arra, hogy a vendégek ne szenvedjenek sem szomjúságban, sem éhségben.

 

Oda járt le baráti körünk, Schuszter Lali, Horváth Jóska, Flóra Bandi, Somlai Csabi, Petneházi Pista “Pemete”, Gébert “Tonics” Tamás és én.

 

 A rendelés így folyt le: jött Rózsika néni, a kérdö pillantásra, hogy mit iszunk én így válaszoltam: “ - én kérek huszonöt kisfröccsöt…”  (Az a “25” kisfröccs persze viccnek volt szánva, de mégis – és  talán ez az ára ennek a müfajnak, a zenészek legtöbbször itallal a kezükben, vagy egy pohár mellettük a földön, a zongorán, az erösítön, de mindig elérhetö közelségben az alkoholhoz – így vannak ábrázolva.)

 

Világéletemben nagyétkü voltam annak ellenére, hogy akkoriban egy szellö is elfújt volna, de a szomjúság az talán még ennél is nagyobb volt…

 

 Ízlett nekem a sör-bor-pálinka triója, és közben-közben faltam a forró kolbászzsíros kenyeret vagy forró sültkolbászt, puha foszlós fehér kenyérrel.

 

Egy ilyen alkalomkor mondja nekem Flóra Bandi: “….te, mondd már…én nem értem…te…te… úgy tudsz vedelni…mint…mint egy kancsó…nem, nem…mint egy……….K U L A C S !”

 

Hát ez rajtam maradt. Eleinte vicces volt, majd egyre inkább « márkajelzö“ lett: « Kulacsék megint játszanak… «  - hát így lettem Kulacs.

<p

süti beállítások módosítása