ELÖSZÓ

 Néhány éve a BékésMátrixtól megkaptam azt a lehetöséget, hogy megírhattam 14 éves koromtól kezdve a zenélési éveimet – napjainkig. Nosza belefogtam - tíz fejezet kerekedett ki belöle. Nem mentem bele túlságosan a történetek részletezéseibe, inkább egy krónikát sikerült megírnom: - egy zenész krónikáját. Eltelt közben 3 év. És az elsö könyvem, a „LÉPÉSEK AZ IDÖBEN“ sikere kapcsán elkezdett bennem az írói vér ismét pezsegni. Annál is inkább, mert ahány olyan személlyel csak találkoztam, akik olvasták a könyvemet, mindannyian azt kérdezték: - és mikor jön a folytatás? Amire azt feleltem, hogy a BékésMátrixon már olvashatjátok. Bizonyára sokan el is olvasták a 10 részböl álló, „A ZENE AZ ÉLETEM“ föcímet viselö leírásomat, de én magam is éreztem, hogy ez valahogy kevés. Húztam, halasztottam az idöt. Közben, ha otthon voltam, kérdezgettem a régi zenész társaimat, barátaimat, azokat is, akik a fellépéseinkre jártak, és ezek a megkérdezettek sok olyan dolgot meséltek el, amire már én magam sem emlékeztem. A kérdés pedig a folytatást illetöen mind gyakoribb lett. Az “elektronikus elmesélés” – úgy éreztem én magam is – mostmár kevés. Elkezdtem egyre többet visszaemlékezni a zenében eltöltött évekre. És – az történt velem, mint az elsö könyvem megírásakor: hirtelen megnyílt az emlékezés zsilipje! Események, összefüggések, történetek bukkantak elö a homályból – így aztán ma már ismét csak a tollat kell, hogy fogjam, illetve a számítógép billentyüit ütögetni – az emlékek itt vannak! Hát akkor hadd meséljek Nektek. A  történetek a 14. életévem betöltésével kezdödnek, és ezzel szinte a “Lépések az idöben” c. könyvemet folytatom.

 Gitárokat és hösöket éneklek- kezdhetném így az elmesélését annak, hogyan is vált a zene az életemmé. Mesélek majd gitárokról, melyek már elkoptak, szakadt húrokkal fekszenek egy poros zugban, és gitárokról, melyek ma fényesebben csillognak és sokkal szebben szólnak mint egykor. Hösökröl kik elveszítették a játszmát, feladták magukat, és hösökröl, akik ma is a színpadokon állnak, tapsot, éljenzést kapnak, sikert aratnak. Éljük hát át mégegyszer közösen azt az idöt, amikor a  ZENE még nagybetükkel volt írva. A kezdetektöl fogva, amikor még az sem volt magától értetödö, hogy a minekünk tetszö zenét hallgathassuk, vagy éppen – játszhassuk is. Leírom mindezt pedig úgy, ahogy én éltem meg, tehát ez nem valamiféle zenetörténeti eszmefuttatás, hanem ezek a történetek az én eddig megélt 52 zenész éveim számvetése, nyitvahagyva a végét – mert még nincs vége.

Ma 2013-at írunk, október közepe van, egy esös délután: itt kezdem el...

Valamikor, az 1950-es években Amerikából újfajta zenei hullám érkezett Európába: a Rock’n Roll. Ezt lumpok, jampik zenéjének nevezték, és az arra táncolókat majmoknak. Még mindig uralkodott a szolíd szalonzene, de a R&R-al elkezdödött egy zenei fejlödés, amely többé feltartózhatatlan volt. Az 1960-as évek legelején aztán elkezdtek olyan zenekarok létrejönni, amelyek  gitárosokból álltak, egy bizonyos klasszikus gitár pop-zenekar képletét megalkotva: szólógitár, kísérö – vagy ritmusgitár, bögö – késöbb basszusgitár és dob. Ilyenek voltak a The Shadows, The Spotnicks, The Ventures, The Waikiki’s, The Atlanticks. A The Tornados már elektromos orgonát is használt, ismert számuk a “Telstar”. Az 1960-as évek elsö felében aztán olyan dolog történt, amely lázba hozta mind a zenészvilágot, mind a világon az ijfúságot: létrejött a Beatles együttes, öket nem sokkal késöbb a Rolling Stones követte, majd a gombafejüek nyomán gombamódra nöttek ki a földböl a beatzenekarok: Gery & the Pacemakers, Searchers, Merseybeats, Pretty Things, Swinging Blue Jeans, Kinks stb…

Zenéjük olyannyira frissen hatott, hogy mi is, ha véletlenül meghallottunk egy Beatles nótát, lelkünk egy bizonyos megmagyarázhatatlan ujjongásba esett. (Bevallom – még ma is, több mint 50 év múlva is ez a megmagyarázhatatlan ujjongás fog el, ha a “She loves you”, “I wanna be your man”, “I wan to hold your Hand” c. számaikat hallom.)

 Nem csoda, hogyha a konzervatív beállítottságú polgárok lassan már a világ végét látták ebben a zenei kultúrforradalomban. Való igaz: annak a bizonyos – klasszikus értelemben vett régi világnak – bizony lassanként vége is lett.

 Mi is történt ugyanakkor itthon?  A szocializmust akkoriban serényen építö, a kommunizmus földi paradicsomában vakon hívö szovjethü vezetés valamiféle tudathasadásos állapotba került, ugyanis nem tudták (vagy talán nem is akarták?) megakadályozni a nyugati világban elindult kultúrforradalom beszivárgását. Jött is az, csak úgy ömlött befele!

 A zene kábítószer volt, mint a Coca Cola, amelyröl csak annyit tudtunk, hogy  “a nyugati világ elzüllött fiatalságának a mámoritala“  amit egy akkori SZABAD NÉP–  fotóval is közölt. Mi pedig, erre az új tudatunkra lassan ráébredezö fiatalok - hej, de szívesen ittunk volna egy kólát – már csak azért is...

 Dehát nem volt Coca Cola, mint ahogy más sem volt semmi, ami a  kommunista rendszer érdekeit, vagy egyenesen a létezését  veszélyeztethette volna. Mindentöl el voltunk zárva, még ha nem is légmentesen.

 Sok minden beszivárgott az országba, amelyet mi is, ahogy lassanként a tizenéves korba léptünk, magunkba szívtunk, mint a szivacs a nedvességet.

 Aztán a párt általi általános elbutításunk lassanként kezdett megszünni, mert a világ mozgásából nem zárhatták ki örökre az országot. Az éteren keresztül pedig elég sok rádióadó zenei adását hallgathattuk, középhullámon, vagy rövidhullámon.

 Amikor 1959-ben a Szociális Otthonban (korábban Szegényház)a környéken az elsö TV készüléket fölállították, mi – környékbeli gyerekek – gyakran átjártunk oda, félig legálisan, félig illegálisan (attól függöen, hogy tudtunk-e egy kis pálinkát csempészni Csökmei Lajos bácsinak, aki udvaros volt, így mindenható.)

Ettölfogva kitárulkozott a világ elöttünk, még ha a kisugárzott müsor szigorúan a Párt irányítása alatt állt is.

 Általában olyan este 7 óra körül szivárogtunk át. Ebben az idöben az otthon lakói éppen vacsorázgattak, és mivel a TV a nagy ebédlöteremben volt felállítva, így gyakran megesett, hogy én is kaptam egy-egy pár fött virslit, krinolint, vagy felvágottas vajaskenyeret.

 Majd, 1960-ban, egy este, ott az Otthonban, egy külföldi kuriózumokat, „bolondságokat“ bemutató TV-müsor keretében láttam egy szökhajú, fiatal angol gitárost, Tommy Steele-nek hívták. Az ö hatására lelkesedtem föl annyira, hogy elhatároztam: gitárt fogok szerezni, gitáros leszek.

 1961 június elején sikerült is végre szert tennem egy ösrégi akusztikus gitárra.

 Könyvemben (Lépések az idöben) ezt a pillanatot így örökítettem meg:

 „Így jutottam el a házunkig. Legnagyobb meglepetésemre ott volt a Décseri-kert, meg a környék összes gyereke. Álltak, várakozva néztek rám.

Én pedig leültem a lépcsöre. Bal térdemre fektettem a gitárt, bal kezem ujjaival lenyomtam, jobb kezem hüvelykujjával végigpendítettem a húrokat – és ebben a pillanatban hangos csattanással becsukódott mögöttem a Paradicsom kapuja.“

 Igen, az addigi gyermeki világomnak, gyermeki életemnek egycsapásra végeszakadt. Ezt már akkor, abban a pillanatban ösztönösen éreztem. A Paradicsom a gyermekkoromat jelentette, az ártatlanság korát.

A gitár kézbefogása pedig valami ismeretlen, ködös homályban gomolygó lehetöségeket sejttetett föl, amiröl ugyan még nem tudtam, hogy mi az, de éreztem, hogy úgy, ahogy az addigi életem folyt, annak most egycsapásra vége lett.

 Hogyan is indult el a zene az életemben? Kezdödött 4 éves koromban a nagybögövel. Késöbb szájharmónikákat kaptam, hol Karácsonyra, hol névnapra. Ezeknek általános tulajdonsága a rövid élettartamuk volt, ugyanis rövid idö után szédszedtem öket, tetszettek azok a kis hajszálvékony, réz lamellák. Majd 7 éves koromban elkezdtem a zongorázást tanulni. Milyen kár, hogy összesen csak öt évet voltam hajlandó eljárni az oktatásra – manapság – ha visszagondolok, lehetett volna belölem egy jó komponista-zongorista.

 A zenét a madarászás végeztével egyidöben fedeztem fel 13 éves koromban, és olyan intenzitással, ami további életem mozgatórugója lett.

A hatodik villába beköltözött egy tanár: Dr. Sz.G. bácsi. Lenn lakott az alsó épületben, amelyik lakószobának lett átalakítva. Tamás mondta, hogy vannak nagyon jó lemezei. Nosza, megkértük, hogy játsszon már le nekünk néhányat. Így történt aztán, hogy G. bácsi kitett a fölsö épület egyik nyitott ablakába egy lemezjátszót, és ekkor hallhattuk elöször Louis Prima, Pat Boone, Elvis Presley, Chuck Barry, Little Richard, Louis Armstrong vagy Nat King Cole dalait.

 Szívtam magamba a melódiákat, mint a szivacs a vizet, és ettöl az idötöl kezdve éreztem a tudatalattimban, hogy zenész leszek. Nem felszínes akarás volt ez, hanem egy – a mai napig is megmagyarázhatatlan – kényszer. Nem tiltakoztam ellene, de féltem is töle.

Tommy Steele adta meg az utolsó elötti lökést, és amikor a gitárt elöször a kezemben éreztem, attól a pillanattól fogva tudtam, hogy ezzel megkezdödött a ZENÉSZ ÉLETEM, elkezdödtek a gitározás évei.

 1961 – 1962: Amikor 1961 öszén beléptem a Gimnázium ódon falai közé, még mit sem tudtam az itt folyó életröl. Elöször is többé már nem voltunk uttörök, hanem KISZ-tagok lettünk. (KISZ = Kommunista Ifjúsági Szövetség.) Ez egy szeptember végi délutánon zajlott le az osztályunkban, egy rendkívüli osztályfönöki óra keretében. A gimnázium KISZ titkára, egy negyedikes lány tartotta az üdvözlö beszédet, és megtudtuk, hogy mi mindannyian KISZ – tagok lehetünk. Mindenkinek el kellett mondani, hogy mit csinált az uttörö csapatban. Volt aki örsvezetö volt, volt aki szakaszvezetö. Amikor énrám került a sor, én ezt válaszoltam: “közlegény”. Általános derültség fogadta. Ehhez hozzá kell még füznöm, hogy én az uttörö csapatot már régóta csak kívülröl láttam, nem vettem részt csak a kötelezö faültetéseken vagy papír-fémhulladék gyüjtéseken. Természetesen fölvettek a KISZ-be. Így kezdtem el ismerkedni a gimnáziummal.

 Miután a madarászásnak éppencsak, hogy egy jó éve lett vége, és tulajdonképpen még mindig érdekelt, ezért beiratkoztam a biológiai szakkörbe. Ámulattal csodáltam meg a kitömött madarakat, amelyek meglehetösen kifejezéstelenül bámultak rám. Ráadásul hamarosan és csalódással kellett tudomásulvennem, hogy itt nem csak a madarakkal foglalkozunk, hanem mindenfajta élölénnyel. Azok meg nem érdekeltek. Egy szegedi kirándulás alkalmával konfliktusba kerültem egy harmadikossal, ami egyre inkább megerösített abbeli meggyözödésemben, hogy ez az egész biológiai szakkör nem nekem való, ezért 3 hónap után kiléptem a csoportból. Ez nem ment olyan egyszerüen, mint ahogy itt leírom, ugyanis kilátásba lett helyezve az osztályzatom leromlása is – de a szándékomtól már nem lehetett eltéríteni – végülis elengedett a szakkörvezetö tanárnö.

 Mivel reál-tagozatra mentem, és éppen abban a tanévben indult el egy országos kampány az “értelmiségi fiatalalok gyakorlati nevelésére is”, hát a mi osztályunknak is volt még egy külön foglalkozási tantárgya: a Politechnika. Osztályunk lakatostanuló lett. Kiképzö tanárunk az elsö vagy második foglalkozás után észrevette, hogy az én kezemben úgy állnak a szerszámok, mintha valami fertözött tárgyhoz nyúlnék hozzá, még a lányok is gyakorlatiasabban álltak oda a munkapadhoz mint én. Gyanúját megerösítendö, egyszer odahívott magához: “ – Gábor! Hozz már a szerszámos szekrényböl egy >kanyarfúrót<!”

- Én készségesen siettem a szekrényhez, és elkezdtem a kanyarfúrót keresni. Mind kétségbeesettebben döbbentem rá, hogy mennyire nem ismerem a szerszámokat. Visszamentem hozzá, és nagy szégyenkezve bevallottam, hogy nem találom. “ – De hiszen ott van a >reszelözsír< mellett!” – Na – akkor már megtalálom, - gondoltam. Visszamentem, kerestem a tégelyt, vagy dobozt, vagy – ha legalább valami beföttesüveg állhatna itt valami fehéres masszával – semmi.

Ekkor már az osztály is figyelte lázas tevékenységem – végül borzalmas nagy röhejben törtek ki.

Ekkor lettem – finoman kifejezve – kinevezve, a “szerszámokért felelösnek.”

A tanárban legalább volt annyi jóindulat, hogy belátta: én nem való vagyok a lakatos munkára. Kijártunk a Gépgyárba is gyakorlati foglalkozásokra, de viszolygásom a gépmühelyek olajosan csúszós padlójától csak egyre nött. Nem érdekeltek az elöadások.Végülis fölfedeztem egy hatalmas szín alatt néhány régi arató-cséplögépet. Ezek egyikére felmásztam, és ott rejtöztem el több óráig. Barátom és osztálytársam a Décserikertböl, Horváth Jóska is követte példámat, majd még néhányan, hiszen ök is legalább annyira tehetséges lakatosjelöltek voltak, mint én.

 Majd eljött 1962 évvége, jött a nyári szünet. Kihirdették, hogy lehet nyári munkát vállalni. Volt, aki elment a Gépgyárba diákmunkára. Én pedig – valami bebizonyítási ösztöntöl hajtva – elszegödtem Bélmegyerre - SZÁNTANI! Egy júliusi pénteken reggel bicikliztem ki oda. Dél lett, mire megtaláltam a TSZ földjét.

Ott árválkodott egy ösrégi, vaskerekes HOFFER traktor a dülö szélén, mellette egy meghatározhatatlan korú emberke. Azért volt lehetetlen meghatározni a korát, mert arca feketére volt maszatolva az olajtól, ujjai is feketén babráltak valami villáskulccsal a traktor oldalán. Nagyon mogorván fogadott, inkább odavetette, mint mondta, hogy amint kész lesz és a traktor müködik, ö megy haza, én pedig átvehetem az ÉJSZAKAI szántást. (!)

Megrémülve makogtam neki, hogy – dehiszen én még traktort sem láttam közelröl, amire azt mondta, hogy nem olyan ördöngös az, de ö megy haza.

Amikor hatalmas pöfögéssel beindult a traktor, felült rá, én pedig odaültem mellé. Mutatta, hogy melyik kart hova húzzam, melyik pedált mikor nyomjam le a lábammal, majd körülbelüli félórás “oktatás” után felugrott a biciklijére azzal, hogy hétfö reggelig szántsak, amennyit tudok – ezzel eltekert.

Én pedig visszaültem a pöfögö traktorra, és sikerült elindítani. Körülbelül 100 méter után már le mertem engedni az ekéket is, de aztán jött egy forduló. Ott félig belefordultam egy árokba, megakadt minden, nem tudtam tovább menni. Sikerült kikapcsolnom a traktort, leszálltam róla.

Elgyalogoltam a körülbelül 200 méterre lévö majorságba. Ott lézengett néhány ember. Arra a kérdésemre, hogy hol alhatok (mivel már erösen alkonyodott), azt válaszolták, hogy a legjobb hely az istállóban van.

Odamentem hát. Néhány ló bizalmatlanul toppantott a patájával, én pedig az ajtó mellett szalmát találtam, amin valaki már kétségkívül alhatott elöttem.

Az elsö éjszaka fülledt meleg volt. Másnap még föl sem jött a nap, arra ijjedtem föl, hogy egy csomó ember gyülekezik az épületek elött, majd egy hasonló traktor egy nagy cséplögépet húzott az egyik szín mellé, és elkezdödött a cséplés. Otthonról hoztam magammal kolbászt, szalonnát, iható víz volt az udvaron. Megreggeliztem, aztán ahelyett, hogy segítséget hívtam volna az „én“ traktoromhoz, odamentem bámészkodni a csoporthoz. Elkezdték a cséplést. Néhány asszony hatalmas viháncolással évödött az olajos ruhás gépészmesterrel, aki fölényesen igazított hol a 10 méter hosszú szíjon, vagy olajat öntött valami lyukba, vagy pedig a búzakévék adagolásába szólt bele.

Énvelem senki sem törödött. Nemsokára úgy be lettem fúva pelyvával, hogy egészen megsárgultam, ruhástól együtt.

Közben egyre jobban éreztem én, hogy mennyire nem az én világom ez. Eltelt a szombat. Vasárnap délutánig hol a cséplöket néztem, hol elballagtam a lerobbant traktorhoz, de beindítani nem mertem. (Azt meg majd csak évek múlva láttam egyszer, hogy ezeket a traktorokat elöször egy Bunsen-lámpával fölmelegítették, és csak úgy indult be a lendkerék megforgatásával.)

Vasárnap délután aztán fogtam a biciklit, kis batyumat a kormányra akasztva, szó nélkül elindultam haza. Késö vasárnap este érkeztem haza. Otthon a vasárnapi ebédröl megmaradt aranyló tyúkhúsleves fogadott és csirkepörkölt.

Hát így múlt el életemben az elsö és utolsó traktorosságom.

 Horváth Jóskával meg elszegödtünk a gátörhöz. A Szécsénkert végében a Szivattyúházhoz betorkolló Kiskörözs (Élövíz csatorna) utolsó szakaszát, tulajdonképpen azt a részt, ahol akkoriban még a mi kertünk terült el, a kis fahídtól a szivattyúház rácsáig, ott kellett a vizet a sok hínártól és kosztól megszabadítani. Egy nagy pléhböl való hajóval lavíroztunk egész nap – tetszett.

Mégis, néhány nap után otthagytam. Elszegödtem a Nagycuki (Tulipán Eszpresszó) mögött lévö cukrászüzembe, vízhordónak.

Schuszter Lali szerezte meg nekem ezt a munkát, hiszen ö is ott dolgozott. Végülis nem jártam rosszul: naponta kétszer hordtam az ártézi kútról 300 – 300 liter melegvizet, és többet fizettek érte, mint a gátörnél.

 Telente pedig még mindig a tüzelöt készítettem be az FJK-nál, ezt egészen az irodaközpont megszünéséig csináltam.

 Még az elsö osztályhoz visszatérve, 1961 októberében volt egy olyan traumatikus zenei élményem is, ami a mai napig is emlékezetes maradt számomra, mert ekkor minden elvem és meggyözödésem ellen kellett cselekednem.

Ugyanis, kerestek újabb énekeseket a gimnázium énekkarába. Ez abból állt, hogy az énektanárnö bejött az osztályba. Természetesen – mint minden tanár belépésekor – fölpattantunk, és állva kellett maradnunk. Majd nagyon szigorúan kijelentette, hogy most pedig közösen kell, hogy énekeljünk – ez valamilyen mozgalmi dal volt, amelyet mindannyian ismertünk már az általános iskolából. Ö pedig elkezdett a sorok között járni, meg-megállt egyesek elött, majd akinek intett, annak ki kellett állni elöre, a táblához. Így ért el hozzám. Én borzalmasan útáltam egy énekkarban énekelni, ezért HAMISAN kezdtem el énekelni. Nem nagyon ment, mert a hallásom kitünö volt (ma már tudom, hogy egy kicsikét “abszolút hallásom” volt és van), így aztán a tanárnö háromszor jött vissza hozzám, miután félelmemben jól énekeltem. De ekkor egy olyan borzalmasan hamis hangot acsítottam bele a fülébe, hogy rögtön elfordult tölem. Ezzel megúsztam az énekkart. A veszély elmúlt. – Egyelöre…

Hozzáállásom a gimnáziumhoz nem volt valami túlságosan komoly, mert én erdész szerettem volna lenni, de a szegedi Erdészeti Technikumba nem vettek fel, így – szinte az utolsó pillanatban – íratott be Anyukám a gimnáziumba. (A beiratkozás már le volt zárva, de tekintettel arra, hogy ö az 1940-es években az igazgatói elöszobában dolgozott – így fölvettek.)

 A tantárgyak közül csak a kémiát szerettem, talán még a magyar irodalmat, földrajzot is, de a többit nem.

Viszont annál intenzívebben kezdtem el a gitározás alapjainak a megtanulásához, amiben nagy segítség volt a zongorázási évek alatt megtanult elméleti anyag, a szolfézs.

A do-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó – rendszere. (Késöbb, egész zenei életemben erre a szisztémára építettem fel a gitározásom, és ennek meg a “füleimnek” köszönhetöen sok társ-zenészt sikerült elkápráztatni azzal, hogy például egy éppen a magnóról futó számnak “röptében”, párhuzamosan kiírtam a szóló hangjait, vagy az akkordokat.)

 1962 – 1063:   Már régóta müködött a KISZ Korona-utcai székházában egy fújósokból álló zenekar. Szaxofonos Nagy Görgy „Kamilló“, trombita (vagy pozaune) Varga Péter, dobos Molnár Miklós illetve Petneházy Pista „Pemete“, zongorista Diviczky Laci „Pipás“ –  a többiekre nem emlékszem. Nos, nekünk – gimnazistáknak - meg volt tiltva az odajárás, de én (talán éppen ezért) gyakran elmentem oda és néztem, ahogy a zenekar próbált, ahogy zenéltek. Hosszú ideig meg sem mertem nekik mondani, hogy én pedig gitározgatok.

 A gimnáziumban is müködött egy zenekar. Öket a gombavató bálon hallottam és láttam elöször. A gombavató a Kulturházban (valamikori Bérházban)volt évröl – évre megtartva. A Kulturház – vagy SILÓ – nem volt elöttem ismeretlen, hiszen itt volt az a bizonyos „Kopogok-kopogok“ zongorázó-fellépésem 1956-ban . Természetesen nagyon elbüvölt a zenekar, de én még csak álmodni sem mertem volna, hogy én oda valaha bekerüljek. Az akkori zenekarból Kaszás Pétert szeretném megemlíteni, ö Peströl került le a békési Szegedi Kiss István Gimnáziumba. (Kaszás Péter ma egy híres, sokdíjas zeneszerzö, szövegíró.) Dobosuk Gorse Ratimir Gyözö volt, nagybögösük Dobi Laci. Zongoristájuk a mezöberényi Ábelovszki volt, trombitásuk Varga Laci.

 Majd, ahogy telt az idö, és a házifeladatok elkészítése helyett egész délutánokon a gitározást gyakoroltam, kezdtek  bizonyos zenei rendszerek elöttem ismertté válni.

Anyuka vett nekem még 1961 öszén, Békéscsabán a hangszerboltban egy könyvet: JAZZGITÁR ISKOLA.

Ahogy lassanként rájöttem a 6 húr behangolási összefüggésére, az akkordok lényegére, úgy nyílt ki egyre jobban a gitározásban rejlö lehetöségek végtelen világa.

Az akkordok megismerésével párhuzamosan kezdtem el nagyon egyszerü szólókat is megtanulgatni, és ekkor ismertem föl a szolmizálásban rejlö elönyöket.

Spotnik, Shadows gitárszámokat kezdtem el begyakorolni. Ha jó volt az idö, még mindig a házunk elején lévö lépcsön üldögélve gyakoroltam, sokszor a környékbeli hasonló korú fiatalok körében. A rossz idö beálltával pedig a mühelyben.

 Mindamellett még csak nem is kezdetleges gitározásommal tüntem ki a második év elején, hanem 1962 december 8-án, egy szombati napon   egy Mikulás-bálat rendeztek a gimnázium dísztermében. Twist-versenyt szerveztek, és nicsak – megnyertem! Valami sajátságos kíntáncom koreográfiája tetszett meg a zsürinek olyannyira, hogy kikiáltottak „Twistkirálynak!“ Ebben az idöben terjedtek el a Kossuth-címer alakú, sárgarézböl készült nyakbanfüggök is, amelyekre „TWIST“ volt rákarcolva – természetesen nekem is volt egy ilyen.

 Egy idö után aztán mégiscsak úgy éreztem, hogy akár a gimnázium zenekarában is megpróbálhatnám szerencsémet, hátha fölvennének.

Igy, szörnyü nagy gátlások közepette végülis odamerészkedtem Kaszás Péterhez, aki a többi zenésszel meghallgatott, és bár akkor még igazi gitározási tudásról nálam nem lehetett beszélni, mégis – megelölegezte a bizalmát és Fercsik Jánosnak, a zenekar „managerének“, aki kémiaszakos tanár volt, bejelentette, hogy Balázs, másodikos diák is játszik mostantól fogva a zenekarban. Probléma nemcsak a kezdetleges tudásommal volt, hanem azzal is, hogy a gitár - akusztikus mivoltánál fogva - ha mikrofonnal akartuk kihangosítani, istentelenül hangosan „begerjedt,“ zúgott mint egy hajókürt. Ezen segítendö, két jó barátom és az elsö osztályban osztálytársam Nóvé Pista és Ilyés Sanyi tekercseltek a gitárra egy hangszedöt, a tekercsszámot csak úgy „hasból“ megadva, így bár valamennyire elektromosan szólt, de nagyon halkan.

 Na és, akkor jött az utórezgése az énekkari csalásomnak. Az énekkart vezetö tanárnö egy délután, amint éppen zenekari próbára indultam a díszterembe, elkapott a gimnázium udvarán: „ – Na Balázs, hát azt hitted, be tudsz csapni engemet?!“ Álltam egy darabig szótlanul elötte, (hiszen mit is mondhattam volna), aztán otthagyott.

 Mi még mindannyian ültünk zenélés közben, egyfajta „szalonzenekari“ benyomást keltve. Egyre több – az akkori menö számokat tanultuk meg, vagyis én átvettem a régiektöl azokat a számokat, amelyeket már játszottak addig is.

Zongoristánk késöbb az egyik osztálytársam, Bod Péter „az osztály esze“ lett. Zenei továbbképzést is aztán töle kaptam.

Második gitáros Horváth Jóska - décserikerti gyerekkori nagyon jó játszópajtásom és barátom - lett, akivel ugyancsak egy osztályba jártam. Jóska is kedvet kapott a gitározáshoz. Nem sokkal azután, hogy megkaptam a a gitárt, ö is kapott egy roppant érdekes gitárt a  szüleitöl: krómozott fémcsöböl kialakított gitárteste és plexi játszólapja volt.

Amikor Gorse Gyözö leérettségizett, a dobos Somlai Csaba lett.

 Amikor a mi gimnáziumunk (Szegedi Kiss István Gimnázium) az egri Dobó István Gimnáziummal partnerságra lépett, minket is elvittek oda föllépni.

A gimnáziumi ünnepségeken kívül fölléptünk még Bélmegyeren, Muronyban, Vizesfáson stb…, természetesen tanári felügyelettel. Kísérö tanárunk nem Fercsik tanár úr, hanem Bíró „Atyus“ tanár úr volt. Az „öreg“ zenészek a következö útravalót adták, amikor végleg mi vettük át a stafétabotot: „ - ha nyugtot akartok, akkor szerezzetek Atyusnak egy kancsó vörösbort – utána azt csináltok, amit akartok.“ Így is volt. Mindamellett a bélmegyeri kultúros ismerte már ezt a tradíciót, mert mire fölpakoltunk a színpadra, addigra már ott állt egy kis asztalon a színpad mögötti öltözöben egy vizeskancsó, tele vörösborral, és egy pohár. Atyus félrehúzódott, leült a székre, töltött magának, mi pedig zenélgettünk. Amikor a kancsó kiürült, ismét tele lett töltve. Amikor Atyus a színpad mögött egy idö után elszunnyadt, azután már mi is élénkebben mozoghattunk, ihattunk egy-egy fröccsöt, sört. Ha a Diákotthonban léptünk fel, akkor a kollégista lányok voltak meghíva. Oda is be – be lett csempészve bizonyos alkoholtartalmú folyadék, gyakran a frissen kifött gyümölcspárlatokból. Hja…szilva, - körte, - barack termés már akkoriban is volt böven…

 Külön eseménynek számítottak az elsösök tiszteletére rendezett gólyabálak, szeptember végén. 

Egy ilyen gólyabálon játszottunk 1963-szeptemberében, amikor már mint jól összegyakorolt zenekar valóban jók voltunk. “Király” igazgató Úr éjfélkor befejezettnek nyilvánította a bálat, elmentek haza a diákok. Ezután mi – a félig elhúzott színpadi függöny mögött – játszottunk még vagy hajnali 2 óráig, amikoris a tanárok  és házastársaik valamint a meghívott vendégek  mosolygós arccal, igen jó hangulatban táncoltak (ekkor láttuk öket elöször táncolni).

Ettöl kezdve még “Király” velünk szembeni viselkedése is megváltozott. Ekkor már Horváth Elek nagybögözött a zenekarban.

Persze a fö ünnep a ballagás volt, ilyenkor a SILÓ-ban (ez volt a Müvelödési Központ, Kultúrház – korábban Bérház beceneve – Békésen, a Széchenyi téren) – tehát a Silóban volt az esemény lebonyolítva, hatalmas ünnepség keretében – málnaszörppel és szendvicsek tömkelegével.

Kaszás Petiék elballagtak, mi is lassan a harmadik osztályba léptünk, majd a negyedik osztály is eljött, és a zenekarunk - sok fellépései révén - sok sikert is aratott.

Egy alkalommal Muronyban játszottunk, egy TSZ zárszámadó ünnepén. Ez a muronyi Kultúrházban volt megrendezve. Füst, pörkölt illata keveredik az olajos padlóéval, a hangulat pompás. (Mi is szürcsölgettük szorgalmasan a vörösborral “megízesített” málnaszörpöt.) Egy pityókás, nagy tagbaszakadt vendég feljött a színpadra és belelkesedve, a zene ütemére elkezdte verni Horváth Jóska hátát, úgyhogy Jóska örült, amikor vége volt a számnak.

Még Békéscsabán is fölléptünk, a Balassi kultúrházban, ahol Jóska egy Beatles-számot énekelt el.

 Ma mondhatná az ember: - persze, akkoriban könnyü volt sikert aratni, zenélni sem volt nehéz, ugyan mi az a pár szám azzal a néhány akkorddal… - ezt rögtön megcáfolom!

 Könnyü szám nincsen!  Minden számot meg kell tanulni, és legjobb, ha fejböl. A legegyszerübb és legkönnyebb, ha ugyanúgy játsszuk el, mint ahogy az eredeti van. Aztán, amikor már 30 – 40 – 60 – 80 szám zsong a fejedben, akkor ezeket mind az adott idöre elö kell hozni az emlékezetedböl, a ritmusra, a szólóra ügyelni, az énekesre  ügyelni, a többi hangszerre ügyelni – így nézve, soha sem volt könnyü a zenélés. Persze, ahhoz, hogy mindezt jól csináld, muszáj, hogy szeresd a zenét, a zenélést, a hangszeredet.

 Siker? Számomra siker az, ha az emberek táncolnak vagy mozognak a zenédre, ha megtapsolnak, ha mosolygó , ragyogó szemeket látsz, ha a föllépés végén idegenek gratulálnak, ismeretlenek kérdik, hogy föllépnénk-e náluk is – ez a siker. Az anyagi siker az megint egy másik dolog – de a kettö nem függ össze egymással föltétlenül, söt, az anyagi siker hajszolása sokszor a zenei minöség leromlását jelenti, zenei prostitúcióhoz vezethet. (Nézd meg manapság azokat az egyszem programozott billentyüs hangszerrel fellépö csalókat, akik még csak nem is tudnak játszani, csak imitálják. És mégis – ök zsebelik be a pénzt azok a zenekarok elöl, akik meg is dolgoznának a pénzükért.)

 Erre a zenei prostitúcióra egy nagyon jó példát tudok mondani innen, Németországból. Volt itt az 1960-as években egy énekesük, a Roy Black. Szelíd, romantikus számokat énekelt, énrám giccsesen csöpögös-mézesnek hatottak. A filmjei is nemkülönben. Már otthon is hallottam ezt a nevet, hiszen Radio Luxemburg napközben német nyelven adott, és sok akkori német slágert lehetett hallani. (Nem tetszettek, talán egy – kettö kivételével. Ma sem tetszenek.) Idekint láttam az egyik TV adón egy nyilatkozatát, de többen is mindig megerösítették, hogy Roy Black eredetileg rock-énekes akart lenni. Próbálkozása sikertelen maradt. Viszont valaki az orra alá nyomott egy slágergyanús számot, aminek a címe: „Ganz in weiß“ volt, vagyis „Teljesen fehérben“, amit elénekelt, és így indult el a siker útján. Futtatták, meggazdagodott, de egyre boldogtalanabb lett. Depressziót kapott. Elkezdett inni. Szíve megtört, és egy reggel holtan találták a halászkunyhójában Heldenstein-nál, ahova mindig visszahúzódott, hogy elmeneküljön a slágeripar nyomásától. Ez 1991-ben volt.

De sorolhatnék még néhány esetet, a korábbi és mai slágerénekesek, a slágervilág hamis-hazug álszent mosolygós világáról – hát az ilyentöl menekültem mindig.

 Visszatérve a gimnáziumi zenekrunkhoz: sikerünk volt mindenütt. Ehhez jött az öltözöben a szendvicsek tömkelege, a málnaszörp (egy-egy csöpp vörösborral ízesítve), késöbb egy-egy üveg sör – mi kellett még más...?

A zene pedig a hatalmába kerített teljesen. Nem is tudtam már a tanulásonkívüli idöt másképp elképzelni. Gyakoroltam, gyakoroltam, gyakoroltam.

 Kialakult egy  zenész - baráti kör: Schuszter Lali, (akivel már korábban megismerkedtünk), Horváth Jóska, Somlai Csabi és énvelem. Ha Csabi nem ért rá, Petneházi Pista szállt be.

 Elkezdtünk a gimnázium zenekarán kívül is, közösen összejárni, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy alakítunk egy saját zenekart. A neve: D – CITY GROUP lett, vagyis “Décseri Belvárosi Zenekar”. Gyakorolni nálunk , a Décserikert 10 alatt, a Mühelyben kezdtünk el. Az én “erösítöm” egy átépített ösrégi nagy dobozos rádió lett, kb. 5 Watt teljesítménnyel, amelyet Schuszter Lalival hoztunk el Jawa motorbiciklijén Mezömegyerröl úgy, hogy én a hatalmas dobozt a hátsó ülésen a hónom alatt egyensúlyoztam.

A MÜHELY. Kezdeti próbáink színhelye. Ahova már kora délután összegyültünk. Ha a délutáni napfény a kis ablakon beszürödve, arany színbe öltöztette álmodozó csapatunkat, ahogy a cigarettákat pöfékelve, a kiskamrából kicsempészett meggybort szürcsölgetve révedeztünk el a lehetöségeinkröl.

Fölfedeztük a Szabad Európa Rádiót, ez egy Münchenben müködtetett magyarnyelvü propagandaadó volt, amely szorgalmasan ecsetelte nekünk a nyugati világban (így persze Nyugat-Németországban is) folyó Kánaánt, ahol a pénz, siker és gazdagság ott hever a földön, csak utána kell nyúlni.  (Hát ennek a nagy Kánaánnak dültem be én is – lásd: “Lépések az idöben: A Villamos”). Próbáink azzal kezdödtek, hogy meghallgattuk a Szabad Európa Rádió “Teenegerparty” c. zenés müsorát, melyet Cseke László vezetett. Ezek az adások mindent olyan egyszerünek, könnyünek mutattak – hát mi sem lesz egyszerübb, mint egy zenekart létrehozni, és kitörni. (…)

 A fentebb említett G. bácsi adott nekünk egy 1930-as évek beli  kondenzátormikrofont, de nem sikerült megszólaltani, illetve nekünk nem sikerült a hangunkat ezzel felerösíteni, mert azt, hogy vajon ki is – és mit – énekeljen, ez még nem volt eldöntve. Tehát mikrofon nélkül maradtunk.

 Schuszter Lalinak volt egy hordozható lemezjátszója, majd egy magnetofont is beszerzett, és ö volt az elsö, aki tranzisztoros, hordozható rádiót vett, és így elkezdtük hallgatni esténként Radio Luxemburg-ot, ahol az összes akkor futó és vadonatúj beatzenei számokat hallhattuk meg, az elsö nyilvános megjelentetésüktöl kezdve. (Ezek ma az úgynevezett OLDIE-k, vagyis nosztalgiazenék.) Lalival így jártam be Békés utcáit, a Kiskörözs, Nagykörözs gátján sétáltunk, vagy kimentünk a Szécsénkertbe és sokszor a kerítések mögött ugató kutyák kíséretében hallgattuk a zenét. Általában este fél 8-kor füttyentett Lali, én pedig máris jöttem kifele. Éjjel 11-ig, fél 12-ig hallgattuk “Luxit”, míg aztán fáaradtan, de boldogan döltem az ágyba minden este.

Így jártam végig a 4 gimnáziumi osztályt, télen-nyáron. Barangolásainknak a katonaság vetett véget.

 Egy este valami ismeretlen, addig még soha nem hallott, újszerü, nagyon ritmusos, dallamos és többszólamban éneklö együttest hallottunk, az angol nyelvü bemondó ezt így közvetítette:

                                        “dzö bítölsz”     -                             

                                  THE BEATLES!

 Ez egy új fejezet kezdete volt, egy új éra, új érzés – egy HURRÁ és UJJONGÁS – érzés kezdete.

Nyugatról elindult valami, egy mozgalom, mely elérkezett hozzánk is. Zenei értelemben véve, fel lettünk szabadítva! Ettöl fogva már nem csak a jólfésültség és a nyakkendö számított, hanem a fiatalságunk jogán helyet kapni a társadalomban.  Jobban odafigyeltünk egymásra is – kezdtünk ébredezni.

Valamikor ebben az idöben kezdödött el Magyarországon a “GULASCHKOMMUNISMUS”,  - ahogy a nyugati világ akkor minket, magyarokat jellemzett.

 Amikor az NDK (Német Demokratikus Köztársaság) 1963-ban fölépítette a berlini falat, lezárta a Nyugat-Keletnémet határt, lassan fölfedezték a két német államban lakó rokonok, családtagok, hogy Magyarországon, a Balaton mellett ideális lehetöség kínálkozik családi találkozóra, hiszen a keletnémetek minden nehézség nélkül eljöhettek a Szocialista Béketáboron belül Magyarországra is. Ekkor lendült fel a Balaton vendéglátóipara, Magyarország pedig valóban megérdemelte a Gulaskommunismus – jelzöt. Valljuk be öszintén: evésben, ivásban soha sem szenvedtünk hiányt.

 A gimnáziumból sem zavart már haza bennünket Polgár Lajos igazgató Úr, “Király” azzal, hogy “…komám, ide ne gyere ilyen erkölcsöt bomlasztó öltözékben, ti “feketeingesek”- eredj haza a cimboráddal együtt és tisztességes nadrágban gyertek vissza…!” – ami az egyik nagyszünet végén, 400 felsereglett diák elött történt meg.

Az a bomlasztó öltözék pedig egy farmerosan szabott, fekete vászonból készült nadrág volt, amit Horváth Jóska is meg én is hordtunk, melyeket édesanyáink vettek a Fötér sarkán lévö Népboltban.  (Ma az OTP tömbépülete áll a helyén.)

 Nem. Valahogy szabadabban lélegeztünk.

 - Itt szeretném megjegyezni, hogy az elmesélésben bizonyos ide-oda ugrásokat teszek, elöre majd vissza, mert sok olyan dolog történt meg késöbb, aminek mindig volt egy bizonyos elözménye – emiatt ne csodálkozzatok, ha például a gimnázium befejezéséröl írok, és utána mégis visszaidézem a III. vagy IV. osztály néhány eseményét.

 Ha figyelmen kívül hagytuk az akkori politikai rendszer fonákságait és túlkapásait, éltük mi mégis az egyszerü –a magunk által megteremtett -  kicsivel szabadabb világunkat. Már megjelentek az elsö hosszú hajú fiúk is, a miniszoknya amúgyis etablizálódott, soha életemben annyi csinos fiatal, kívánatos lányt nem láttam mint akkoriban, és milyen jólesö érzés volt tudni:  - igen – ök hozzátok jönnek, titeket nézni, a zenétekre táncolni!

Szabadság? De mi is az tulajdonképpen? Nem egy illúzió? És ma? Szabadok vagyunk? Nyitvahagyom ezt a költöi kérdést.

 Próbálkoztam én is a hosszú hajjal, de a gimnáziumban nem engedélyezték. Amikor a III. osztályt befejeztük, kiderült, hogy az én matematikai és fizikai tudásom nem volt mégsem elég arra, hogy ne bukjak meg – pótvizsgázni kellett augusztusban. A tanár, aki mindkét tantárgyat tanította, nem csak a klasszikus értelemben “pikkelt” rám. Több volt emögött: kifejezetten útált engemet, mint zenészt. Mert ösztönösen megérezte, mennyire lázadó lettem, mennyire szabaddá tett a zene – még bizonyos priviléget is mondhattam a magaménak.

Így aztán nem is csodálkoztam különösebben azon, hogy megbuktatott. Tudtam, hogy tudok. Ennek egy példája volt az, amikor egyszer matematika-órán az igazgató helyettesítette ezt a tanárt,és kihívott felelni. Jó félórát megkínzott (amit én nem is éreztem ennek), és a végén 5-öst adott.

 Tartotta például a fizikaóráját a tanár. Kihívott felelni – semmi esélyem nem volt még csak meg sem nyikkanni. Teljesen leblokkolt a rosszindulata. Majd bal térdén a nadrágot meghúzva, jobb lábát a katedrára feltéve hajolt oda gúnyosan hozzám: “ – Na Balázs! Trombitázol még?!” – közben a képzeletbeli levegögitárt pengette.

Júliusban az osztály elmehetett Fonyódligetre, hogy a nemrég megkapott üdülötelep helyét tisztítsuk meg a gaztól. Ekkor már hevesen udvaroltam egy osztályombeli lánynak.

Szüleim nem akartak elengedni, mondván  „a gyereknek tanulni kell!” – de osztályfönökünk – Pócsai Antal – mégiscsak addig beszélt a lelkükre, amíg végre elengedtek.

Közben júniusban kihagytam kétszeri borbélyhoz való járást, így valamivel hosszabb volt a hajam.

Nos, ez a táborban általános gúny tárgyát képezte. Ugyanis az osztály valahogy az évek folyamán két táborra oszlott. Ismét éreztette a hatását az a bizonyos társadalmi különbség, amiröl a Lépések az idöben c. könyvemben az “Ellentétek” c. fejezetben írok.

Kialakult az a csoport, amelyik lelkesen járt a gépgyárba,akik elfordultak tölünk “léha zenészlelkektöl”, akik ugyanúgy egymás között lettek, mint mi – “ másként gondolkodók”.

Egy délután, miután elözö éjjel rettenetes vihar dúlta föl sátortáborunkat (amikor az az érzésem támadt, hogy szívem választottja nem föltétlen hozzám akart bújni a vihar elöl, hanem a “másik” táborból kiválasztotthoz) – hirtelen két fiú lefogott, az osztályfönök pedig ollóval belenyírt a hajamba. Így aztán el kellett menni szégyenszemre egy fodrászhoz. Létezik egy fotó a hajvágást követöen, amint osztályunk egy badacsonyi borász présházában üldögél, muskotályt iszogatva. Én nem látszom túláradóan boldognak ezen a képen. Lelkileg teljesen összetörve érkeztem haza. Elkezdtem nekikeseredetten tanulni, majd augusztusban sikeresen pótvizsgáztam mind a két tantárgyból, 3-asra.

Következett a IV. osztály.

Gimnáziumunk minden évben összel kivonult társadalmi munkára, segíteni a TSZ-eknek a betakarításban, vagy a békéscsabai Konzervgyárban. 1964 októberében ismét eljött a büvös hét, amikor nem kellett tanulnunk, ehelyett reggelente elvittek bennünket számtalan teherautón ki a szabad világba – vagyis valamelyik TSZ kukoricaföldjére vagy cukorrépaföldjére.

 A mi osztályunk a Kossuth TSZ cukorrépaföldjére került, a Körösön innen. Elözö este szokás szerint Schuszter Lalival jártuk az utcákat, “Luxit” hallgatni. A Szabó Dezsö utcán lakott egy lány. Frissen kifött körtepálinkával kínált meg bennünket, majd kérésemre adott másfél liternyit nekem, mondván: “ – ne fázzatok holnap!”

Hát – nem is fáztunk. Olyannyira nem, hogy énnekem körülbelül délelötti 11:00 órától teljes filmszakadásom volt.

Majd valamikor arra eszméltem föl, hogy a Szécsénkertben karistolok valami ismeretlen kertek között. Csak úgy zizegett a lábam alatt a száraz diófalevél.

Amikor hazaértem, péntek lévén – Kissmama tojáslevessel fogadott és túrósscsuszával.

Valami homályos, szörnyüséges dolog bolyongott a fejemben, de nem tudtam, hogy mi az, mi is történt. Valahogy nagyon megrémültem a világtól, bekúsztam a kissszobában az egyik ágy dunnája alá, és reggelig aludtam.

A hétvége nagyon nyomott hangulatban telt el. Nem mentem át Jóskához sem. Nem akartam semmiröl sem tudni, amiröl nem is tudtam, de féltem, valami szörnyü dolog történt odakint, a cukorrépaföldön.

 Nos – hétfö reggel aztán minden kiderült. A másfél liter körtepálinka elég volt ahhoz, hogy az osztály egy része – úgymond – kifeküdjön. Az egyik fiút elvitte a mentö szívproblémával.

Az elsö óra elött már remegtem, mint a nyárfalevél.

Majd, osztályfönökünk kíséretében megjelent“Király“. Szokása szerint kinyújtotta a nyakát, fejét tekergette, és gúnyos pillantással felmérte az osztályt.

 „ – Álljon elö az a pálinkás ember!” – szólt parancsa – “a többiek leülhetnek!”

Állva maradtam. Odajött egészen közel hozzám. Végigmért.

„ – Komám, te itt nem fogsz leérettségizni!“ – szólt, majd sarkon fordult és kiment az osztályból.

Néma csönd volt. Az osztályfönök sem szólt egy szót sem. Így mentem haza.

Rémülten elrebegtem, bevallottam Anyukának, mi is történt. Ö pedig másnap reggel bement az igazgatóhoz.

Hát – végülis leérettségiztem.

 Közelgett a mi ballagásunk – a bálon még mi játszottunk, aztán vége lett a gimnáziumnak.

 Júliusban indult Békéscsabán müszaki rajzoló tanfolyam. Nosza, én is jelentkeztem, holott a rajzolással eléggé hadilábon álltam. Lali bevitt a Jawa motorkerékpárjával, elkísért az iskoláig (a Rózsa Ferenc Gimnáziumban volt a tanfolyam), én pedig bementem a terembe. Tele volt, lehettünk biztosan vagy 50-en, ha nem többen. Én hátul, az ajtó mellett foglaltam helyet. A tanfolyamot vezetö hölgy pedig minden bevezetés nélkül valahogy így kezdte: “ – akkor…tudják…beszerezni két háromszögletü vonalzót, két különbözö hosszúságú vonalzót, ceruzákat különbözö keménységüeket, körzöt…szögméröt…” – én pedig egyre jobban pánikot kaptam: - ugyan, mit keresek én itt? Odakint vár Lali, Békésen vár a zene… - nosza, felálltam és szó nélkül otthagytam a társaságot. Lali kérdö pillantására csak legyintettem, aztán elmotoroztunk haza, induljon csak a zene!

 A “D-CITY GROUP”-pal lassanként megtanultunk 10 – 15 számot, rendszeresen bejártunk a KISZ-be is, ahol Rigler Pista bácsi egy kis büfét müködtetett. Érettségi után az ÁFÉSZ-nél dolgozgattam, hol leltáríróként, hol pénztárosként. Rendben volt tehát minden. Schuszter Lalival továbbra is róttuk éjszakánként a Décserikert elvadult rengetegjét, vagy a kihalt békési utcákat, hallgattuk „Luxit“, ahogy  Radio Luxemburgot neveztük.

Ekkor már megismertem az elsö szerelem lázas szenvedélyét és szenvedését is, de a zenélésre ez nem hatott ki.

 Schuszter Lalinak sikerült elintéznie, hogy mi a Nagycukiban  fölléphetünk!

Ez, ha jól emlékszem, 1965 szeptemberében volt. 

Nosza, kézikocsin elhúztuk a „fölszerelést“ oda, a zongora körül fölállítottuk a cuccot (én csak a rádió-erösítöre emlékszem, melyet egy vödör vízbe belevezetett dróttal „földeltünk“ le. ((Máskor meg egy vízzel töltött beföttesüveg volt a földelés.)) Azt sem tudom már, hogy ki segített nekünk, csak azt tudom, hogy szörnyü ideges voltam, hiszen ebben a fölállásban ez volt az elsö  i g a z i - amatörzenekari -fellépésünk. Amikor nem az elöre megszervezett bálon lépünk föl, hanem teljesen magunkra utalva, magunkra hagyatkozva – minden kérdést nyitottan hagyva...

 Koraestére aztán egy kis konyak és sör segítségével annyira megerösítettük a lelkünket, hogy elkezdtünk játszani.

              A terem üres volt, Balázsné Rózsika néni a pult mögött, Mucus a felszolgálónö pedig a pult elött álltak, mi pedig végre egy véleményen voltunk, hogy melyik számmal kezdjünk. Más egy teremtett lélek nem volt ott, a Nagycuki soha nem volt ilyen üres.

Én – hogy ne lássam a bejáratot (meg semmit), háttal fordultam a pultnak, a zenekar felé fordulva. Játszottunk. Föleg a SHADOWS-tól, és kizárólag gitáros számokat, mert énekelni nem tudtunk. Eljátszottunk olyan 8 számot, szünet következett.

Megfordulok – és elállt a lélegzetem: a bejárati rész tömve volt emberekkel! Lehettek olyan 30-an, akik egy csoportba összehúzódva álltak az ajtó és a pult között.

Halálos csönd. Szakadt rólam a víz. Aztán…egy eget rengetöüdvrivalgás, TAPS! Odajöttek hozzánk, megveregették a vállunkat, gratuláltak: - megérkeztem Békésre mint zenész! (Nem is olyan régen jelentkezett egy régi barátom, hogy Ö ott volt azon a bizonyos estén a Nagycukiban.)

 A játszásunk második részére már nem emlékszem, a nagy izgalomban ugyanis lehajtottam néhány felémkínált konyakot, a höséget egy kis hüs sörrel enyhítettük – összefolyik már minden.

 Azonban megmondhatom:  -  ÉLETEM  ELSÖ, ÉS TALÁN A LEGNAGYOBB  SIKERE VOLT AZ!

 Olyan ez, mint az elsö szerelem: nem lehet elfelejteni, nem lehet megismételni.

 Játszottam én késöbb itt Stuttgartban a Königstraßén 10 ezer tomboló ember elött, vagy az Egyetemen 3 ezer diáknak is, de az, az a pici kis fellépés akkor, 1965 szeptemberében, az számomra a legnagyobb siker marad. (Lesz majd a távoli jövöben egy koncert, ahol 6 ezer fös lelkes tömeg fog bennünket csillogó szemmel látni és hallani, de ez majd csak 32 évvel késöbb fog megtörténni.)

 Ezzel a zenekarral egyszer még Köröstarcsán is fölléptünk a Kultúrházban, ahol már valami sajátépítésü erösítöm volt, de egy csö kiment és nem lehetett szabályozni sem a hangszínt, sem a hangeröt, a termet egy borotvaéles, kegyetlenül sivító és hangos gitárhang szelte át – azóta is rémálmok gyötörnek, ha fellépések alkalmával valami nem úgy müködik, ahogy kellene.

 Közben én mindezzel párhuzamosan a Nagy Gyurkáék zenekara felé is kacsintgattam. Akkoriban az Ipartestületben találkoztak és játszottak többször is, sokszor csak örömzenélni. Egyszer viszont megkértek, hogy szálljak be, valami ünnepi alkalomból kellett játszaniuk.

Ebben az idöben kapott Ilyés Sanyi barátom egy csodálatos elektromos gitárt Szegedröl. Lakkozott, fehértestü csodaszép volt, nosza, bátorságot merítve megkérdeztem, hogy kölcsönadná-e. Ideadta. Csak – vigyázzak, ne legyen egy karcolás se rajta.

Hej, de szépen is szólt az a gitár…

Egy Debrecenben repülötisztnek tanuló békési srác, Vágó Pista “Pücsü” itthon volt látogatóban, Gyurkáék korosztályabeli, és hozott egy zöld borosüvegben repülögép üzemanyagot. Ez sima, 90%-os alkohol volt, iható, nem mérgezö.

Meghúztam az üveget – és elállt a lélegzetem. Tüz, vulkán, Belzebub – mind ott tomboltak a nyelöcsövemben. Levegövételröl szó sem lehetett, kiittam gyorsan egy korsó sört, majd mégegyet…lassan kitisztult a horizont, minden rózsaszínü lett, én valami magánszólóba kezdtem…majd teljes filmszakadás.

 Másnap reggel szörnyü macskajajosan, iszonyú fejfájástól gyötörve kúsztam ki az ágyból. Elsö pillantásom a szönyegen heverö gitárra esett és azonnal kijózanodtam: a játszólapja teljesen össze volt karcolva.

     Sanyi nagyon mogorva lett, amikor a gitárt visszaadtam neki, de megbocsátott.

Most egy nagyon rövid kitéröt teszek, elmesélni, hogyan ragadt rám a “KULACS” becenév.

     Ekkor már nagyon aktívan  kiélveztem fiatalságom minden lehetöségét, baráti körünk kibövült a Szociális Otthon mögött lakó Flóra Bandival, aki nagyon beleillett a mi világunkba.

Akkoriban Békésen, talán a világ legjobb frissen sült kolbászát a ligeti sörkertben, a “BAGOLY”-ban ehettük, ahol a Faragó házaspár ügyelt arra, hogy a vendégek ne szenvedjenek sem szomjúságban, sem éhségben.

Oda járt le baráti körünk, Schuszter Lali, Horváth Jóska, Flóra Bandi, Somlai Csabi, Petneházi Pista “Pemete”, Gébert “Tonics” Tamás és én.

 A rendelés így folyt le: jött Rózsika néni, a kérdö pillantásra, hogy mit iszunk én így válaszoltam: “ - én kérek huszonöt kisfröccsöt…”  (Az a “25” kisfröccs persze viccnek volt szánva, de mégis – és  talán ez az ára ennek a müfajnak, a zenészek legtöbbször itallal a kezükben, vagy egy pohár mellettük a földön, a zongorán, az erösítön, de mindig elérhetö közelségben az alkoholhoz – így vannak ábrázolva.)

Világéletemben nagyétkü voltam annak ellenére, hogy akkoriban egy szellö is elfújt volna, de a szomjúság az talán még ennél is nagyobb volt…

 Ízlett nekem a sör-bor-pálinka triója, és közben-közben faltam a forró kolbászzsíros kenyeret vagy forró sültkolbászt, puha foszlós fehér kenyérrel.

Egy ilyen alkalomkor mondja nekem Flóra Bandi: “….te, mondd már…én nem értem…te…te… úgy tudsz vedelni…mint…mint egy kancsó…nem, nem…mint egy……….K U L A C S !”

Hát ez rajtam maradt. Eleinte vicces volt, majd egyre inkább « márkajelzö“ lett: « Kulacsék megint játszanak… «  - hát így lettem Kulacs.

<p