A Zene az életem, VI. rész 

Megtörtént hát az elhatározás, befejeztem.

 Kínos, megkeseredett hónapok következtek, mert nem voltam benne biztos, hogy döntésem jó volt-e.

Volt egy rendezvény a Ligetben. Nem emlékszem már, hogy ez április 30-án volt-e, május elsején, avagy augusztus 20-án.

A mezöberényi LYRA együttes lépett föl, ott volt a hatalmas nagy színpad felállítva mindjárt elöl, a hajdani kosárlabdapálya területén.

Mennyi ember…! Micsoda kivilágítás…! Ott volt a város apraja, nagyja, mindenki jókedvüen, csak én lettem mind búskomorabb. Meg is bántam már, hogy olyan hamar feladtam a zenét, hiszen az volt az életem tartalma, de az az út, amelyen addig a zenélésben haladtam, már zsákutcává lett. Miután nem jutott az eszembe valamilyen jó megoldás, így csak az események legkülsö pereméröl szemléltem azt a tényt, hogy Békés nagyon jól kijön az én zenészi mivoltom nélkül is. Ezért, csak ott bolyongtam a sokadalomban, majd meg vesztem az irígységtöl, mert a lyrásoknak sikerük volt, Putnoki Pista egy Gibson Les Paul Standard – gitáron játszott, hatalmas LANEY-erösítök a színpadon– nem, jobb is, hogy befejeztem…

Az ötödik részben leírtam már, hogy még disco-val is megpróbálkoztam, ott ültem fönn az új klubban a volt bírósági épület nagytermében, sok barát, ismerös volt venn, de csak szánakozó pillantásokat vetettek felém. Akivel közösen próbáltam meg a diszkózást, (sajnos nem jut eszembe a neve), hamar észrevette, hogy egy ép mondatot sem tudok kinyögni a mikrofonba, egyszer belemondtam valamit, de valami irtóztató hülység lehetett – én meg megrémültem a saját hangomtól.

Egyszóval – tényleg vége lett, befejeztetett.

Jött a Méretes Szabók és Szücsök KTSZ-ben eltöltött idö Békéscsabán, ahol pénzügyi csoportvezetö voltam, majd egy örületesen hibás lépéssel elvállaltam Békésen a Sas utca végén lévö MÉH – telep vezetését, gondolván – úgyis ott lakom az utca elején – hát nem egy nagy szerencse?

Nem szerencse volt, hanem egy végzetes, egészségemet egész  életemre befolyásoló szerencsétlenség.

Miután az elözö telepvezetönek az egész város barátja volt, úgy tekintettek engemet, mintha én dúrtam volna ki onnan, pedig a szegedi központ akart töle megválni. Ráadásul az a nézet uralkodott, hogy - ugye a MÉH telep az egy aranybánya, ott azonnal meg lehet gazdagodni, csak ügyesnek és élelmesnek kell lenni – így tekintettek rám. Pedig nem voltam én sem ügyes, sem élelmes, a világ legrosszabb, leghiszékenyebb, legnaivabb és legbutább “üzletembere” voltam. Mindehhez jött az a tény, hogy állandóan loptak a telepröl. Hát így történt aztán, hogy a sok névtelen levél és egyéb névtelen feljelentések hatására 1977, március 26-án, szombaton este 22.00 órakor összeomlottam, egy szívinfarktushoz hasonló keringésrendszeri és idegrendszeri összeomlás történt.

Ijedtségem nagy volt, félelmem a kórháztól még nagyobb – így nem mentem el az orvoshoz. Aztán sokkal késöbb, itt Stuttgartban állapították meg, hogy a vegetatív idegrendszerem ment akkor, 1977-ben, tönkre.

Ettöl fogva nem ittam, nem dohányoztam, még a kávét is elhagytam.

Mindennek közvetlen elözménye egy számomra is furcsa esemény volt.

Mivel a félelem a sok ellenség, irígy és rosszakaró miatt annyira belémköltözött, hogy már ép gondolatom nem volt, elkezdtem délutánonként odahaza kisfiam színes filctollával rajzolgatni. Tájképeket. Kívánság tájképeket. Elmenekülni. Behúzódni egy kuckóba. El a valóságtól!

Egy ilyen délutánon akadt kezembe a Képes Újság egyik száma. Elkezdtem lapozgatni, és fölfedeztem egy verset.

Gyermekekröl szólt, a gyermekek ártatlan világáról, a gondtalan arcaikról, tiszta szemeikröl, tiszta lelkükröl. Belémnyilallt, szívemet és lelkemet találták el ezek a sorok. Én is tiszta, ártatlan akartam lenni, egy meghitt, idillikus, gondtalan világban, ahol vigyáznak fölöttem.

A mardosó vágyódástól elsírtam magam. Ott zokogtam az asztalnál. Ezután történt az a bizonyos idegösszeomlás, amely a krónikus keringésrendszeri panaszokat váltotta ki nálam.

Az 1978-as földrengéskor még ott dolgoztam, de közvetlenül ezután otthagytam az ócskavastelepet. El onnan! Nem az én világom volt. Közben már intenzíven festettem.

Ekkor kerültem át Békéscsabára a Munkácsy Mihály Muzeumhoz, kiállításrendezö grafikusnak – ez furcsán hangzik, de autodidakta tulajdonságom, már ami a rajzolást, majd késöbb a festést illette – már ekkor megmutatkozott. Itt a muzeumban aztán, egy nagyon tehetséges festö kollegától, Streit Miklóstól rajzolási és festési alaptrükköket, kurzusokat kaptam.

A délutáni rajzolgatások révén derült ki, hogy ehhez van bizonyos érzékem. Az a képességem viszont, hogy autodidakta módon tanulom meg a dolgokat, vagyis, hogy megmutatnak valamit, és én meg tudom csinálni – ez késöbb derült ki „menetközben“, de attól kezdve a rajzolási képességem nagyon gyorsan fejlödött, szinte napról-napra, ugrásszerüen.

Új érzések támadtak bennem, hirtelen egy újfajta kifejezési vágy tört rám, aminek következtében bementem valamikor úgy május közepén a Papírboltba, megkérdezni, hogy van-e tubusos olajfestékük. Édesapám ugyanis, aki valamikor az 1930-as években Gyökössynél tanult festeni, újra elkezdte 1977 márciusában a festést. Kezdettöl fogva szép olajképeket festett.

Én meg attól a sok örültségtöl, ami ért, - menekülésképpen a valóságtól – ahogy hirtelen elkezdtem rajzolni, kisült, hogy  nyilvánvalóan átörököltem a gének révén Apuka tehetségét. Éreztem, de nem tudtam, hogyan kell festeni.

Hát így kerültem én a Papirboltba, és megvettem a hat különbözö színü olajfestéket, néhány ecsetet – és azóta festek!

 1979 februárjában otthagytam a muzeumot.

Amikor odamentem, elég hamar rájöttem arra, hogy megintcsak rosszul választottam. Mint kiállításrendezö és grafikus, ahogy maga a meghatározás is mondja: kiállításokat rendezni, lebontani, újat fölépíteni majd lebontani, ábrázolásokat, szövegeket rajzolni (akkoriban még mi írtuk és rajzoltuk kézzel a plakátokat és a szövegeket) – és mindezt rengeteg munkával, erönket meghaladó cipekedésekkel, túlórával. Állandóan úton lenni, hiszen a megye múzeumai a hatáskörünkbe tartoztak. Anyagot beszerezni, fürészelni, ácsolni, üvegezni, vasssal dolgozni, képeket felakasztani stb… Nagyon fárasztó munka volt, és az a tudat, hogy mindez néhány hét múlva újra le lesz bontva, eldobva, és kezdödik elölröl minden – nem, nagyon hamar rá kellett jönnöm arra, hogy én még most sem vagyok kézmüves. Ugyanúgy nem, mint ahogy a gimnáziumban sem voltam lakatos tanuló.

Mivel a festésben is idöközben ugrásszerüen továbbfejlödtem, egyre jobb képeket sikerült festenem, bizonyos tudathasadás történt bennem.

Rengeteg festö müveit állítottuk ki. Amúgyis imádtam a festményeket. Ott volt a hatalmas Munkácsy-gyüjtemény, órákig csodáltam a festö zsenialitását.

Amit hm… - ezt nem mindig lehetett minden kiállított festményröl állítani.

Mindehhez, a kollegák messzemenöen udvarias magatartása minden pökhendi, nagyképü, öntelt és beképzelt “müvész”-szel szemben. Már akkor betegesen undorodtam a “nagy személyiségek” istenítésétöl. Én a legszívesebben a fejükhöz vágtam volna a sokszor csak mázolmány képeiket. Tulajdonképpen ez adta meg aztán azt a lökést, ami által 1979 februárjában otthagytam a muzeumot.

Ettöl fogva önállósítottam magam, és csak festettem. Kijártam a piacokra Békésen, Csabán, Gyulán, a képeim olcsók voltak nagyon, így sokan is vették öket – odahaza kezdtek mint festöt elfogadni. Én nem rösstelltem kimenni a piacra – ha az embernek a megélhetésért kell megküzdenie, megtesz mindent, hogy túlélje a vészt.

De mi is történt a többi zenésszel Békésen? Nem sokat hallottam attól kezdve felölük.

Jónás Jancsi addigra már végleg odaát volt Békéscsabán a Familynél, sikert – sikerre arattak éveken keresztül. Jancsi késöbb foglalkozását tekintve is hivatásos zenész lett.

Nálam akkoriban ismét életbe lépett a szokásos önvédelmi rendszerem: nem tudni  semmiröl semmit, a külvilágot a lehetöségekhez mérten ignorálni, begubóztam, nem mentem zenekarok bulijára, nem hallgattam zenét, csak festettem mint egy megszállott.

Néha-néha összetalálkoztam hol Balogh Zolival, hol Liszkai Pistával (övele a viszonyom addigra sajnos meglehetösen megromlott), vagy más régebbi zenészhaverokkal, de nem volt már közös témánk – Kulacs többé már nem létezett.

A festö – Balázs viszont egyre jobb minöségü képeket festett, jöttek a paraszti idillikus életképek (a mai napig is kedvenc témáim), sokan vettek képet az “ifjú Balázstól”, meg az “idös Balázstól”.

Nem tudom, hogyan is lehetett, de a hatóságok engem békén hagytak. Az akkori békési rendörfökapitány, Párzsa János is festett. A Piacon odajött hozzám, elbeszélgettünk a festészetröl, nem, nem követelt ö tölem sem elárusítói engedélyt, sem valamiféle idevágó müvészeti szakképzettségi dokumentumot – nem, békén hagyott ö is, és mindenki.

De ugyanígy, Békéscsabán és Gyulán is minden nehézség nélkül árulhattam.

Egyetlenegyszer igazoltatott 1980-ban a dunai révnél egy rendör, fönt, valahol a Börzsöny lábánál, amikoris egy többhetes országos körutat tettünk (még erre is tellett, olyan jól kerestem a képeimmel), és a személyi igazolványomban nem volt semmilyen bejegyzés, hogy ki a munkaadóm. Ekkor kaptam egy igazolást a Képcsarnok Vállalat Export Osztályától, hogy nekik dolgozom. Valahogy minden olyan könnyen, lazán, és egyszerüen ment, és valóban – mint felnött – életemben elöször, jól éltem, vagyis családommal együtt jól éltünk.

Ekkor ismét úgy éreztem, hogy ez az állapot még nagyon sokáig így fog tartani.

De nem ez történt…

…1981 április 8-án eltemettük Kisfiunkat, kint nyugszik a Rózsában. 1981április 19-én lett volna 10 éves…

Megzavarodtunk. Összeomlott minden. Eladtuk már februárban a Sas utcai házunkat (ma ott egy pékség müködik), a Petöfi utcán egy háznak az egyik szobájába költöztünk, amit müteremként béreltem akkor már néhány hónapja.

Ekkor határoztuk el, hogy elmegyünk Békésröl. Nagyon kellemetlen volt, hogy az emberek ujjal mutogattak ránk a hátunk mögött, úgy bántak velünk, mintha csak Gabika betegségében és halálában bünösek lennénk, nem, nem volt ott többé maradásunk.

Ekkor már nem kellett kijárnom a piacokra, hanem Budapestre utaztam föl hetente vonattal, a Képcsarnok Vállalat Export Osztályára, ahol a festömüvész-üzletvezetö, Wessely Tibor fogadott, elbírálta a képeimet és bevették, külföldi eladásra. Megpróbált kisebb tanácsokkal is ellátni, hogy mit - hogyan is fessek, de rövid idöre rá azt mondta: „-Gábor, fess úgy, ahogy tudsz!“ Az eladott képeket nyugatnémet Márkában fizették ki, havi átlagban 300 Márkát kerestem.

Júniusban a Hortobágyi Lovasnapokon engedélyt kaptam képek árusítására, három nap alatt annyi képet eladtam, hogy az árukból

befizettünk egy Ausztria-Nyugatnémetország-Svájci körútba. Münchenben a csoporttól elköszöntünk, hogy valakit meglátogatunk Stuttgartban és majd egy hét múlva Bécsben találkozunk, (úgysem hitték el), aztán 1981 júlis 20-án Stuttgartban kötöttünk ki egy ismerösnél, Gerhardnál. (Ö korábban párszor meglátogatott bennünket Békésen, és mindig is hívott, hogy lépjünk le Magyarországról, menjünk ki Nyugat-Németországba.) Érkezésünknek nagyon megörült, mi másnap már be is jelentkeztünk a Külföldiek Hivatalába, hogy itt maradunk. - Jó, menjünk Kalsruhe-ba a gyüjtötáborba – de aztán még ott maradtunk pár napot Gerhard-nál.

Aztán valahogy elment a kedvünk az egésztöl: Békés hívott haza!!

Bécsben, amikor a Svájcból visszaérkezett túristacsoport meglátott bennünket, teljesen megdöbbentek: „visszajöttetek ti örültek...?!“

Igen, haza akartunk menni. Bár itt volt nálam még a fekete faböröndöm is, tele olajfestékkel és ecsettel, vászonnal, de mégis – haza, hazafelé!

(Amikor a buszunk a kiutazáskor a hegyeshalmi határátkelöhöz érkezett, a határör átnézte a csomagjainkat a vámossal együtt. Meglátták a fekete, fából készült kofferem (eredetileg szerszámosláda volt), és megkérdezték, hogy kié, és mi van benne. Jelentkeztem, hogy az enyém. Mire a vámos: „ – és ha most egy szobafestö utazna, az is hozná magával a létráját....!?“

Azt hümmögtem, hogy szeretnék alpesi tájképet festeni ott kinn a természetben. Nem nagyon hitték, de aztán minden további incidens nélkül hagytuk el a határt Ausztria felé.)

Amikor hazaérkeztünk Békésre, az ismerösök, barátok csak bámultak ránk. „Ó ti bolondok, hát visszajöttetek!? Mit kerestek itt! Ilyen marhákat...!“

Talán az utolsó körösparti kép Gabiról: 1981 aug. BB

Egy augusztuseleji napfényes délutánon ott ültünk a müterem padlóján, bámultam a TV-készülék poros képernyöjét, és kimondtam: „hát tényleg marhaság volt visszajönni.“

 Ekkor felgyorsult minden: vízumaink Ausztria és Németország felé még   N Y I T O T T A K voltak, nem pecsételték le öket a határon sem menet, sem jövet - érvényesek voltak még szeptemberig.

Nosza, a piros (szocialista országokra szóló) útlevélbe egy Jugó utat pecsételtettünk, 1981. augusztus 17-én rátértünk a következö útvonalra: Békésröl busszal –Békéscsabára, onnan vonattal: -Budapest-Belgrád, majd augusztus 19-én: Maribor-München-Stuttgart.

Hej, amikor Szüleimtöl elbúcsúztunk, azzal, hogy lemegyünk a jugó tengerpartra egy hétre, kívül mosolyogtam, de belül bizony zokogtam – tudtam, hogy ez a hét örökre szól, és elválaszt mindentöl, mindenkitöl, aki és ami Békéshez kötött, a 34 évemmel. Amikor az Aljon gyalogoltunk az Irányi utca felé, aranyban fürdött az egész Szakiskola-alatti kis nyárfaerdö, kakukk éneke szólt, és a lelkem zokogott. Fuldokolva nyeltem a könnyeimet: vajh, látlak-e Kiserdö még egyszer az életben így...? Nem láttam többé – mert amikor már újra láthattam, akkor már nem vettem észre...

Amikor Gerhardnál ismét felbukkantunk, majd kiesett az ajtón a nagy csodálkozástól, de nagyon megörült.

Másnap, augusztus 20-án bejelentkeztünk a karlsruhei menekülttáborba, ahol már 4 hete  vártak ránk!

Mi – mint ahogy a házaspárok – egy kétágyas szobát kaptunk, tisztességesen berendezve, és egy kis tusolófülkével, beépített illemhellyel.

Az elsö éjszaka furcsa álmom volt: azt álmodtam, hogy Mezöberényben vagyok, és nem tudok átjutni Békésre. De félelemmel eltelve, rémálomszerüen éreztem a veszélyt.

Izzadtan riadtam fel. Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy hol vagyok, majd ahogy az ablakon kifele bámulva megláttam a szomszédos barakkokat, akkor ébredtem föl teljesen – és örömérzéssel, a biztonság érzésével, megnyugodva aludtam el ismét.

         Egy szeptemberi napsütéses délután. Összeismerkedtünk egy csomó menekült honfitársunkkal, ment a mesélés a tábor lebetonozott udvarán.

Az egyik: „most megy Mohácson a nagy csukafogás, összejövünk mi, haverok, aztán fözzük a halászlevet.

Mire én: „nálunk odahaza most fözik a haverok a pörköltet, bográcsban a Körösparton, tán mi is kimegyünk a jöv....“ – ebben a pillanatban megakadtam – nem, nincs jövö hét, sem jövö hónap, sem jövö év – ki tudja, mikor kerülök ismét haza....

ÉS EBBEN A PILLANATBAN EGY ISZONYÚ, FÁJDALMAS, MÉLY ÉS NAGY HONVÁGY FOGOTTEL.

HONVÁGY. Mi is vagy te tulajdonképpen? Nem csak egy álruhába öltözött sóvárgás, vágyódás? Valami után, ami már nincs, elmúlt, vagy … vagy ... talán soha nem is létezett? Nem vagy te véletlenül csupán - csak egy ILLÚZIÓ – mint megannyi más, hazug csábító kép, valami szépröl, ami után vágyol, de soha el nem érheted?

Mindenesetre az idök folyamán kialakult énbennem egyképzeletbeli Békés, ahova– ha itt valami sérelem ért -  gondolatban elmenekülhettem.  Oda, ahol vagy a Nap süt örökké az illatozó tavaszban, a forró nyarakon, az indián nyarak öszén, vagy a Karácsony meghittsége terjed szét a ropogó hóban a városkán. A nyüzsgö Piac, a Liget ódon tölgyfái, amelyek védöen hajlanak a Bagoly fölé – ahol a zeneszól, hiszen...Kulacsék játszanak ott..., a Körös tiszta, langyos vize – vajon tényleg minden így van? Hiszen a tölgyfák sincsenek már meg, talán, ha még egy árválkodik ott...

De éppen ez az! Az emlékezetemben létezik egy Békés, ami után vágyok, ami a hazám volt, a HON-om, ahol én fiatal voltam - és ezaz a bizonyos HONVÁGY.

Ha még ez sem magyarázza meg pontosan azt, amit érzek, akkor itt a folytatás : hiányzik a pörkölt, a piaci lángosba csomagolt sültkolbász, a húsvéti sonka íze. Hiányzik az orjaleves. A találkozás barátokkal, haverokkal, ismerösökkel. Édesanyám hiányzik, Testvéreim, rokonaim. A családi ünnepi asztalnál az együttlétünk, az aranyló csigaleves a tányérokban.  A Református és Katólikus templom harangszava. Az ismerös utcák, a Liget, a Piac, a Kiscuki, Nagycuki, a fagylalt, a somlói galuska, a torta, a korareggel ködbeburkolt fénye a Nagyhídon állva, vagy a Fötér zsongása – egyszóval : BÉKÉS !

Elöreszaladok két évet : egyszer – 1983 májusában – látogató jött hozzánk Karlsruhéból. Hozott ajándékba egy habfürdöt. Udvariasan elfogadtuk, betettem a fürdöszobában a kád peremére a többi tisztálkodószer közé.

Majd egyszer azt gondoltam, hogy kipróbálom. Teleeresztettem a kádat jó meleg vízzel, beletéve egy kupaknyit a habfürdöböl, majd beleültem.

Ebben a pillanatban megcsapott a mezök illata! Hirtelen odahaza voltam, feküdtem a kertünk végében a mezöben, lenn a kis pataknál. Olyan intenzív volt ez az érzés, olyan intenzíven éreztem a fü, a virágok, a friss föld illatát, hogy átadtam magamat az emlékeimnek.

A békák monoton éneke andalítóan hatott rám. Fölöttem, a diófa lombjai közül a sárgarigó füttyentett rám, hogy “kell-e dió fiú!” nem messze, a Szöllösiék alatti nagy nyárfás lombjai közül pedig a kakukk riogatott, hogy “kaputt”, “kaputt” – igen, ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy minden kaputt, minden odalett, minden tönkrement. Föként az életem.

Hosszú idöbe telt, amíg ismét visszanyertem ezután az intenzív élmény után a lelki egyensúlyomat.

Békés és a békési 34 évem itt él bennem. Minden pillanatban. És bármelyik pillanatban “lehívható” – de néha elég egy árnyék, egy hang, egy illat vagy egy íz, egy dallam, hogy azonnal beugorjon egy kép a régmúlt idökböl.

Ehhez egy példát szeretnék elmesélni, és ezért mégegyszer elöreszaladok négy évet. Amikor 1985-ben mostani lakásunkba költöztünk, ugyanekkor nyílt a szomszédban egy élelmiszerbolt.

Oda jártunk át bevásárolni. A bolt elsö részében volt a zöldség – gyümölcs osztály. Amikor legelöször bementem oda, hirtelen megcsapott a friss zöldség és a gyümölcsök illata. És ebben a pillanatban odahaza voltam, a szécsénkertbeli kertünk kis kunyhójában, melyben ugyanezek az illatok valaha olyan intenzíven behatoltak emlékezetembe, hiszen mekkora élvezettel is szívtam be a frissen leszedett alma, körte, szilva, barack illatát, amelybe a paradicsom, paprika, répa, karalábé, karfiol keveredett, és mindezt körbefogta a frissen lekaszált here bódító illata.

Ott álltam, ácsorogtam, lelkem reszketett a vágyódástól, amíg csak rám nem szólt egy fiatal eladólány: “kann ich Ihnen helfen?” – vagyis, hogy segíthet-e. Hiszen joggal hihette, hogy csak a tanácstalanság miatt ácsorgok ott…

Hányszor, de hányszor ugrottak be már azóta villámszerüen  emlékképek, melyek egy pillanatra visszaragadtak abba az idöbe, amiröl ekkorra már meg voltam gyözödve, hogy az a Paradicsom volt. Mely számomra örökre elveszett.

Miközben ezeket a sorokat írom, és az ezután következö dolgokra gondolok, minduntalan Arany János egyik balladájából jut eszembe egy visszatérö mondat: „Óh! Irgalom atyja ne hagyj el!“

Igen, mert ekkor, 1981öszén kezdödött el az új életem egy vadidegen világban, amelyröl semmit sem tudtam, és éppen a tudatlanságom miatt sok negatív dolog is ért. Kultúrsokk, még akkor is, ha erre fölkészültem. Más népek, más szokások. Hosszú idöbe telt, amíg rájöttem, hogy az én (mi) odahazai illúziónk egy olyan világról, ahol a szerencse az utcán hever egy nagycsomó pénzköteg kíséretében – ez mind hazugság. Mára már természetesen integrálódtam, ma már élem az itteni ÉLETET, amelyik egy teljesen normális, hétköznapi élet, olyan, amilyent „a németek élnek“ – és bár van különbség az otthoni vagy az itteni élet között, de mára már az sem túl nagy.

De egyelöre a táborban vagyunk, és gúnyos vigyorral vesszük ládaszámra a szölöt, narancsot, banánt, amit egy élelmes kereskedö szállít hetente kétszer a táborba, néhány Márkáért egy egész láda gyümölcsöt kapva. (Aminek az egyenes következménye az volt, hogy gyorsan megcsömörlöttünk tölük, és gyakran odaajándékoztuk több mint a felét az Afrikából menekültek gyermekeinek.)

Gúnyos vigyorral és elégtétellel vettük a gyümölcsöket, ha azokra a sorbaállásokra gondoltunk, amelyek árán egy kis megbarnult banánhoz jutottunk, ha jött néhány kiló a Csillik-boltba.

Közben néhány táborbeli, erdélyi magyar csak kifogott a tóból néhány díszpontyot, és egy este egy lomtalanításban szerzett nagy lábosban fözték a halászlevet.

A hozzávalókat...hm..., nos – volt a tábor utcájának a végén egy élelmiszer-vegyesbolt. Nem tudtam elképzelni, hogy amikor bementünk csokoládét venni, miért néz az összes eladó olyan mérgesen ránk, állandóan követve minden lépésünket.

Majd lassan kiderült, hogy a zsebpénzt kímélendöen,  (ami havi 50 DM volt), néhányan (számosan!) „kölcsönvettek“ a boltból mindent, amire szükségük volt. Hát ezért figyeltek minket olyan árgus szemekkel.

Ettöl a fajta „beszerzéstöl” undorodtam. Nem elég, hogy ez az ország befogad minket, nem elég, hogy jól bánnak velünk, hát így hálálják meg sokan, hogy lopnak???!!!p

Undorodtam a „beszerzöktöl“ is, akiket a táborban  “hösökként” ünnepeltek. Egyre jobban elzárkóztam az egésztöl.

Egyszer, ahogy olyan jó 10 fös magyar csoportunk a városban sétált, felfedeztünk egy sörpincét. Mint kisült, a Kalsruheban állomásozó amerikai csapatok katonáinak a kedvenc sörözöje volt.

Különlegessége az 5 literes üvegcsizma volt, amely teletöltve sörrel, ott díszelgett az amerikaiak asztalán, és egyik is, másik is ivott belöle, felváltva. Ha kiürült, jött a következö.

Mi is helyet foglaltunk egy asztalnál. Az amerikaiak át-átpillantgattak hozzánk. Furcsa érzésem támadt. (Gondoltam – ne adj isten – nehogy már történjen valami…)

Majd, ahogy a mieink is megrendelték az elsö, majd a második és harmadik csizmát , úgy jött meg egy romániai magyar, Péter nevü  gyereknek az ereje. Elmesélte, hogy szénégetö volt, aztán verekedésért ült is egy picit.

Egyre többet forgolódott a katonák csapata irányába, majd odafordult hozzám: “ - te tudsz németül (!), mondd meg nekik, hogy szeretnék valamelyikkel birkózni.”

Mire azt válaszoltam, németül igen, de angolul nem. Öneki ez mindegy volt, csak erösködött – hát összeszedtem az angol szókincsemet, ami kb. 10 szóból állt, és inkább idepasszoló (box + bírkózó) pantomimes mozdulatokkal próbáltam elmagyarázni az engemet áhítattal hallgató amerikaiaknak Péter társunk kívánságát.

Nem válaszoltak, csak mintha egy halvány mosoly suhant volna át az arcukon.

 Majd fölállt az egyik. Ha annakidején, a gyulai “közvetlen” bálban a desperádó kinézetü fekete legény félelmetes volt, akkor ez a mostani magasan felülmúlta az akkori jelenséget: nem volt magas, de annál szélesebb. Ekkora izmokat addig még sehol sem láttam, Schwarzenegger Conan-ja kisinas volt ehhez képest.  Hanem az még semmi! De a szeme! Valóban olyan fekete karikákkal, mint egy tenyészbika. Olyan rémísztöen fenyegetö tekintettel, hogy Péter leült és csuklani kezdett. A katona pedig odanyúlt az asztalunk közepére, a hüvelyk – és mutatóujjával szépen kényeskedve, kisujját messze eltarva, pehelykönnyedén  felemelte a tele lévö 5 literes üvegcsizmát, majd ugyanolyan könnyedén visszahelyezte akkurátusan az asztalunk közepére. Aztán megfordult, és visszament az asztalukhoz.

Mi pedig szó nélkül felálltunk, és felmenve a lépcsön, megkönnyebbülve láttuk, hogy nem követnek bennünket.

Fölfedeztem nem is olyan messze a tábortól egy müvészellátó boltot, és nemsoká már festettem az elsö olajképet.

Ez a kép aztán októberben kalandos körülmények között kikerült a sétálóutca egyik kirakata elé, 2 fiatal magyar kíséretében, akiket elfogott két civilnyomozó, illegális képeladás miatt, majd engemet is kihallgattak, mint a kép festöjét, és kilátásba helyeztek egy figyelmeztetést.

„Óh! Irgalom atyja ne hagyj el!“ 1981 Karácsonya elött 3 nappal érkezett egy ajánlottlevél a karslruhei Bíróságtól, amelyben elítélnek illegális munkaadás miatt, mivelhogy az én megbízásomból árulták a képet.

Fizessek 300 DM büntetést, vagy 60 napra leültetnek!

Nos, ez alapjában megrendítette minden Németországgal kapcsolatos illúziónkat. Szabadság??? Hát nem az a szabadság, amivel a nyugati propaganda évek óta bennünket csalogatott, hogy “gyertek, itt megtaláljátok a szerencséteket, itt hamar meggazdagodtok…!” – tudatlanságom hatalmas volt, félelmem még hatalmasabb lett. Arra a Karácsonyra már nem is emlékszem – azt hiszem, Gerhard még karácsonyfát sem állított. Ö akkor már alkohollal küzdött – ez is csak utólag derült ki.  1981 Szilveszterén oda voltunk valahol vendégségben, de már akkor az sem érdekelt – csak vissza, haza!

Szilveszter után írtam egy 11 oldalas levelet Szüleimnek, hogy Apuka üljön vonatra, jöjjön értünk és vigyen haza bennünket. Akkor már mindegy volt. Annyit tudtunk, hogy odahaza a hatóságok már nem börtönözték be a disszidálókat, csak hát soha többé nem mehettek ki semmilyen országba sem. Még a békési Rendörségröl is kaptak Szüleim biztató szavakat, hogy „-tessenek hazahozni Gabiékat, nem lesz semmi“ – hát megírtam a levelet.

Majd eltelt egy hét, eltelt kettö, és azt mondtuk – várjunk még. (Ezt a levelet aztán sohasem küldtem el.)

Mondanom sem kell, hogy a honvágy bennem ismét kiújult, égetöbb volt mint valaha. Csak tudnám, hogy mit csináljunk…!

1982 februárjában megjelent Vangelis & Jon Anderson: I’ll find my way home c. számuk. Ez lett a himnuszom: megtalálom az utam haza! Egy hétig lázasan feküdtem az ágyban, a fal fele fordulva, belebetegedtem a honvágyba.

Márciusban kellett volna menni az Amerikai Nagykövetségre, a kivándorlás elötti meghallgatásra, – nem mentünk el, maradtunk Németországban! (Pedig Sántha Laci, aki akkor már Texas-ban élt, kezességet vállalt értünk és várt bennünket.)

Kedves Olvasók! Semmi vész, fogunk mi még zenélni, eleget, még többet is mint amennyit kellene, de ezeket az elözményeket le kellett írnom, különben nem lenne érthetö a hozzáállásom, viszonyom és véleményem az itteni világról, ezen belül is a zenei életröl idekint, mely engemet is magábaszippantott, bekebelezett – de kibírtam – ezt 32 év ittlét után nyugodtan kijelenthetem.

1982: a festés éve. Kijártam a bolhapiacra « Flohmarkt »-ra, és egy szerbiai-magyarnál kitehettem a képeimet a sátrába árulni.

Itt ismerkedtem meg egy idös úrral, akiröl kiderült, hogy Aradról származik, tudott magyarul.

Az ö révén kerültem kapcsolatba a Müemlékvédelmi Hivatal Régészeti Ostályával, akik rajzolót kerestek. Egy ott dolgozó grafikus nö készített elö, így egy csomó jelentkezö közül engemet vettek fel !

Egy idös régész, Dr. Zürn írt egy könyvet a fémkorszakon belül, « AHALLSTATT-KORSZAK SÍRLELETEI », az ásatást Ausztriában, Hallstatt-ban végezte.

1981. november 2-án kezdtem ott a munkát, mint rajzoló-grafikus. A kiásott leletek egy harmadát én rajzoltam a könyvéhez, mint illuszrációt, örzök is egy tiszteletpéldányt, miután az elöszóban engemet is megemlít, mint munkatársat.

1982 nyarán vettem a Flohmarkt-on egy töröktöl egy gitárt 150 DM-ért,Majd 1982 november végén megvettem a Gibson Les Paul Custom Gold bordószínü gitárt, melynek a fém részei aranyozottak voltak. Ehhez egy Roland Jazz Chorus 120-as combo erösítöt és 6 padlóeffektet.

1983 február : megint a szentélyben, a hangszerboltban keringek, véletlenül belebotlok egy – a földön kucorgó – basszusgitárosba,

Rudi a neve – nosza összehozunk egy bandát. Basszus: Rudi (nem tud ugyan rendesen játszani, de akkora dumája van, hogy a mi bandánk képzeletünkben már Amerikában koncertezik), dobos : Jimmy, ügyes srác ; ének-ritmusgitár : Volker – az elsö jóhangú énekes idekint; és szerénységem a néhány hónapos gyakorlással. Mindössze egy föllépésünk volt, Fellbach-ban, a Calypso disco-ban, egy délutáni gyermekprogram keretében.

A banda rövid életü, májusban Volker elköltözik Frankfurtba – ezután kiszállok én is.

Júniusban egy zenekari hirdetésre elmegyek egy bandához, mindenük van : hatalmas próbaterem, külön kabinnal elrekesztett fölvevöstudióval, és színpaddal.

Gyanakvóak voltak, de meggyöztem öket.

Közben egy rossz szokásom született : elkezdtem intrikálni, gonoszkodni, szervezkedni a zenekarban, ahelyett, hogy meghúztam volna magam.

Gerhard 1982 telén kijelentette, hogy ha visszatér az elvonókúráról 1983 tavaszán, addig el kell mennünk a lakásából. Igy aztán – rövid keresés után - lakást egy milliomos építésznél kaptunk, cserébe « egy picit a kertet kellene ápolgatni, nameg egy picikét segítünk a lakás takarításában » - bérletet természetesen fizetnünk kellett.

A pici kert 260 qm-es volt, 84 tö rózsával, úszómedencével, fákkal, bokrokkal.

Rengeteg munka volt, amelyet a napi rajzolási munkám után kellett elvégezni.

A háziúr kedvenc mondása volt: “Gábor, a maga hobbyja az én kertemet ápolni, az én hobbym meg – pénzt csinálni!”

Öreg, II. Világháborút végigvitt katonatiszt volt, akinek a pincéje egy szent ereklyetároló kegyhely volt, tele II.Világháborús emlékekkel, minden ehhez tartozó relikviákkal, többek között a görögországi “huzamosabb nyaralás” fényképei 1943 – 1944-böl, szobrok, a XX.századba átültetett ókori római hadijelek stb…, meg annak az ördögnek a fotója a falon, aki a második Világháborút és a világégést kirobbantotta. Tiszti pisztolya egy vitrinben díszelgett, felette a Vaskereszttel.

Amikor Helmut Krämer bandájába kerültem 1983-ban, mást sem csináltam, mint alvás, munkábajárás, kert –és ház ápolása, festés, gyakorlás, heti 3 x próba.

A banda türte egy ideig a hülyeségeimet, mert közelgett 1983. október 3-a, egy szombati nap, amikoris 150 meghívott –föleg zenész és újságíró – vendég elött be akartuk mutatni hivatalosan is a zenekart.

Egy nappal elötte, péntek délután, egy meleg öszi délutánon a kertben kapáltam.

Óh! Irgalom atyja ne hagyj el!

Megcsípett a jobb alsó karomon valami légyszerü szárnyas féreg.

Másnap délben már piros csík húzódott föl a jobb hónaljamig. Nosza, Bethesda -Krankenhaus – gondoltam – kapok egy tetanuszt és kész. Nem, ott tartottak! 3 nap infúzió!

Felhívtam a kórházi ágyból Helmutot, nem hitte el, hogy beteg vagyok! Meg volt gyözödve, hogy bojkottálni akarom az estét.

Hétfön kiengedtek, kedden zenekari próba jött.

Természetesen játszottak ök szombaton nélkülem is. Helmut meghívta egy gitáros barátját, Wernert, késöbb a felvételen hallottam – fantasztikusan játszott.

Közben kisült, hogy a dobos azon az estén berúgott (itt sem vizet isznak), a basszusossal is botrány volt, így Helmut közölte velünk, hogy ö elhagyja a zenekart.

Mire én naivul megkérdeztem, hogy keres egy másik próbatermet? A válasza: “-Nekem VAN próbatermem!”

Vagyis – mi mehettünk.

Otthagytam hát Helmutékat, beszálltam itt is, ott is egy-egy rövid ideig valamilyen formációba, de valami mindig továbbhajtott, nem éreztem magamat jól.

Megismertem két – Bácskából származó – magyar srácot. Mindkettö zenélt, hol az egyikkel, hol a másikkal jöttem össze, de valami igazi banda csak nem akart kialakulni.

Az egyikkel elcseréltem a Roland combót egy 100 W-os Marshall-ra – nos, ez volt idekint máig is az egyik legjobb erösítöm. Csöves erösítö, 1968-as modell és a legendás 1961-es box, modifikált – csodásan szólt.

Közben – szörnyü nagy ügyvédi és kitoloncolási – fenyegetések közepette sikerült elmenekülnünk abból a milliomos-villából.

1984: nyárelején olvastam egy hirdetést, egy alakulóban lévö tánc –és showband keresett gitárost. Elmentem egy próbára, különösen a keyboardosnak (Andy Max) tetszett a játékom – ottmaradtam.

Jó idök jöttek, rengeteg fellépéssel lakodalmakon, sátoros ünnepeken, utcabálakon, táncos szórakozóhelyeken. Jól kerestünk. Nem az a zene volt ugyan, amit én szívesen játszottam volna, de miután akkoriban szünt meg a rajzolói állásom és a stuttgarti Állami Muzeum alkalmazottaként, mint a rómaikori leletek gyüjteménykezelöje félnapos munkaidöben kezdtem el dolgozni, hát jól jött a havi átlagos 1000 DM, amit ezzel a zenével megkerestem. (1985-töl már teljes állásban dolgoztam, és 2012 –ben onnan mentem nyugdíjba mint archivárius.

Kaptunk novemberben egy Stuttgart-West-ben lévö sportegylet éttermébe egy disznótoros bulira meghívást.

Nagyon jó hangulat uralkodott, éjfélkor már azt hittem, odahaza vagyok a KISZ-ben: ittak, verekedtek, puszilóztak, a nyakamba estek, hogy „Gabor, du bist gut!“ – végre egyszer igazán fölengedtem én is.

Aztán elkezdtek a fejem fölött gyülekezni a viharfelhök. Egyre több jel mutatott arra, hogy házasságom szétesni készül.

Óh! Irgalom atyja ne hagyj el!

Az 1984-es szilveszteri bálat is ott játszottuk a sportlokálban. Roppant jó volt a hangulat – a KISZ-re emlékeztetett.

Egy kis fiatal asszonyka mindig felém mosolygott, ha tánc közben közelünkbe ért a férjével. Én visszamosolyogtam. Újabb kör, újabb mosolygás.

Jött az éjfél: kurjongás, zaj, lárma, az egész város rakétákat lövöldöz az égre – kiálltam egyszál ingben a teraszra, a fagyba, ott álltam.

Egyszerre egy meleg kis kéz érintette meg a kezemet – az a kis mosolygós nö volt.

„Boldog Ujévet“ kívánt, és megkérdezte, miért vagyok szomorú. Elmondtam, hogy nekem az az érzésem, a házaságomnak vége.

1985 fenruár: hát az irgalom atyja elhagyott! Én pedig elköltöztem a közös lakásból.

Ismerösöknél laktam hónapokon keresztül, mígnem májusban kaptam egy egyszobás lakást, habár a lakásigénylés egy állami lakásra is be volt már korábban adva, hiszen állami alkalmazott voltam.

Mondjam? Ne mondjam? Az a kis nö ismét megtalált, felhívott, találkoztunk – és lassan kialakult közöttünk egy kapcsolat. Ö is válófélben volt, volt egy nagyon aranyos tízéves kislánya, Sandra, öt pedig Helgának hívták.

Jött a nyár, sok fellépéssel, újra vídámsággal – na Balázs, mi fog jönni ?! Óh irgalom atyja – ne hagyj már végleg el !