Az 1965-ös év második fele: zenekari és baráti összetartozásunk és a D – CITY GROUP fellépéseinek napsütötte, felhötlen egét mindinkább beárnyékolta az a bizonytalanság, hogy vajon behívnak-e még engemet abban az évben katonának???
Nyárvégén még befestettük Flóra Bandiéknál a hajamat hollófeketére, Kun Lajos, az egyik jó barátom (késöbb sógorom) csinálta a “gavallérsarkat” a cipönkre, így aztán majdnem olyan “cúgos” lett a cipönk, mint amit a Beatles meg a többi angol zenész hordott.
Október vége felé történt: az egyik este benn ültünk a „Kiscukiban“. Ez a Kultúrházban müködött, a föbejárattól jobbra, kívülröl, lépcsön kellett fölmenni. Itt be volt állítva egy DUNA TV készülék, és egy-egy félpillantással mindíg láthattuk, ha valami érdekes eseményt mutatnak. A hangulat szinte családias volt.
Ahogy akkor este is jött a TV híradó, egyszercsak a Rolling Stones együttest láttuk játszani. A “The last Time” c. számukat játszották, egy élö felvétel volt. Óh, az a lelkesedés, ami akkor bennünket elfogott! Rám leírhatatlan hatást gyakorolt. Egyrészt egy iszonyú nagy akarást éreztem, hogy én is így akarok fellépni, nagy színpadokon.
Másrészt meg nagyon féltem, hogy tényleg behívnak katonának, és akkor oda van minden: remény, karrier, jövö, fiatalság.
Hát tényleg behívtak. Én, aki, ha már Csabára át kellett menni, pánikba estem, mert nem szerettem elhagyni Békést és mindaddig nem ment ki a görcs a hasamból, míg fel nem tünt ismét a Református Templom fehéren világító tornya – tehát én, ki lettem ragadva kisvárosunk meleg bölcsöjéböl.
Elkövetkezett a bevonulás napja: 1965. November 26. A SILÓ színpad melletti kisebb termében gyültünk össze, ahol a söntés is volt.
Szakadó hóban vittek át bennünket Békéscsabára a Balassi Müvelödési Házba, onnan pedig – amikor szétosztottak bennünket, ki hova fog kerülni - szakadó hóban meneteltünk ki a Nagyállomásra. Szeretteim közül Balázs Nagyapa kísért el, a szakaszunk mellett jött, néha megtörölte a szemét. Majd az induló vonat ablakából intettünk egymásnak – akkor azt hittem, hogy mindörökre.
Budapestre kerültem, egy viszonylag kis zászlóaljhoz. Megtudtuk, hogy rádió adó-vevö kiképzést fogunk kapni.
Civilruhánktól elbúcsúzva, kiosztották nekünk a katonai ruházatot. Viselöt és ünneplöt egyszerre. Csizmát és cipöt. Megmutatták a szobát, ahol majd a szakaszunk fog aludni.
És – uramisten! – beosztottak engem és még három társamat már akkor, azonnal, hétvégi konyhai szolgálatra. Amikor még azt sem tudtam, hogy hova is jutottam egyáltalán. Krumplihámozás egy hámozógéppel, hagymapucolás, mosogatás, segítés a reggeli, ebéd és vacsora kiosztásánál. Csak így, minden elözetes figyelmeztetés nélkül.
Vasárnap este az ügyeletes tiszteknek stíriai metélt volt elkészítve. Ez valami olyasmi, mint az osztrákok “Kaiserschmarrn” – ja, édes étel. Ebböl jutott nekünk is, és az ízére még a mai napig is emlékszem.
Valamikor a kiképzés végefelé, egy szabadfoglalkozás alkalmával a kultúrteremben valaki egy gitárt pengetett. Odamentem, és elkértem a gitárt – ideadta. A bevonulás után, az egyik kiképzöórán találtam egy darab lécet a padban, erre egy gitárnyakat rajzoltam föl a bundokkal és húrokkal és így “gyakoroltam”, a szakasz nagy derültségére. Biztosan viccesen hatottam a többieknek, de nekem életfontosságú volt, mert így legalább nem felejtettem el azt a kicsit, amit már tudtam.
Rövidke gondolatmenet: mit is jelent az, hogy tudtam, mit jelent az, hogy tudok? Mint zenész, azt hiszed, hogy jó vagy. Sikerülnek bizonyos dolgok, úgy érzed – na – most aztán marhajó voltál, nincs nálad jobb…aztán odacsöppensz véletlenül egy másik zenekar koncertjére, és a gitáros…hm…hogy lehet ilyen rohadt jól játszani…!?
Hányszor éltem én ezt át, mindannyiszor azzal az érzéssel, hogy eldobom a gitárt, mert olyan jól, ahogy szeretnék, sohasem fogok tudni játszani.
Minden relatív. Ez emlékeztet engem arra a három folytatásból álló filmre, amelyben a föhös ugyan halhatatlan, de ha jön egy jobb kardvívó és levágja a fejét, akkor öneki is vége: “Csak egy tud gyözni, a végén csak egy gyöztes marad meg!” HIGHLANDER I., II., III – volt a címük.
Hát ilyen a gitárosok « gitárrérók » világa. Örök rivalitás, kényesség, irígység, féltékenység, elégedetlenség.
Nagyon nagy barátság kell, hogy legyen zenészek és föleg gitárosok között ahhoz, hogy érezzék: - igenis, nekem vannak nagyon jó zenész barátaim.
Milyen büszkén jelenthetem ki: - igenis, nekem vannak nagyon jó zenész – ezen belül gitáros - barátaim, mind a mai napig, odahaza is és itt Németországban is!
Nos, ideadta a katona-sorstársam a gitárját, én pedig a “Sam & The Pharaos” – tól a Wulle-Bulle c. számot játszottam és ÉNEKELTEM! Meg kell mondjam, életemben elöször és utoljára, mert van ugyan hangom, de ez éneklésre nem alkalmas – különben is mindig koncentrálni kellett a szólókra.
Az egyik zenekedvelö örnagy is éppen ott lézengett, rögtön odajött és másnap már igazi Napiparancsban lett velem közölve, hogy le kell járnom a klubba zenélni. Na, ezt nevezem én testhezálló feladatnak! Így történt, hogy amíg a többiek a riadót gyakorolták, addig én a többi zenésszel elkezdtem a rendszeres gyakorlást.
Nemsokára egy futár ment le Békésre, és Szüleimtöl elhozta a gitáromat.
(Ezt a gitárt Apukám építette, a nyakat Steigerwald Ernötöl vettem Békéscsabán és a hangszedöket Nóvé Pista tekercselte meg, ö is szerelte össze az elektromos részt.)
Ez a gitár sem volt valami kényelmes hangszer, mert a húrok magasan a játszónyak fölött húzódtak. A nyaka ugyanis egy idö után kezdett behajlani, a húrok ezáltal mind jobban eltávolódtak a játszólaptól, ezért nagyon nehéz volt rajta játszani, a hangszedök meg ráadásul még mindig nem elég erösek voltak. (Lassanként már olyan görbe lett a nyak, hogy íjjászkodni alkalmasabb lett volna vele…)
Egy pesti srácnak volt egy nyugatnémet FRAMUS gitárja. Ö egy emelettel alattunk, egy másik századnál szolgált. Valami nyugatnémetországi nagybácsi küldte neki ezt a gitárt. Nem tudott rajta játszani. Azt mondta, ha tanítgatom, akkor használhatom a Frámuszt. Ez a gitár aztán akkora különbség volt, mint amekkora a különbség egy Trabant és egy Mercedes között. (Vagy még nagyobb.) Egy 1965-ös model volt, ma már szinte megfizethetetlen.
Rábeszéltem a gyereket, hogy gyakoroljon az én gitárommal, mert ha ilyen nehezen lefogható, lenyomható húrokkal gyakorol, akkor késöbb sokkal könnyebb lesz játszania a Frámuszon. Bevette…
Erösítöm egy svéd HAGSTRÖM 100 Wattos combo lett. (Combo ejtsd kombó = hangszóróval egy dobozba egybeépített erösítö.) Ez egy, az egyetemista szakaszban szolgáló srácé volt, de ideadta szívesen. Full-csöves volt, vagyis az erösítö rész csövekkel müködött. Akkoriban még nem építettek tranzisztoros erösítöket. (Itt jegyzem meg, hogy akkoriban ezt nem is nagyon értékeltem, ma döbbenek csak rá, hogy egy nagyon, de nagyon jó felszerelésem volt, amiért ma egy vagyont fizetnének azok a professzionális gyüjtök, akik csak a legjobbat veszik.)
Felléptünk rendszeresen, “managerünk” Kmetty örnagy volt, egy igen jóindulatú, régivágású katonatiszt.
Játszottunk Budán a METRO – együttes klubjában – itt többször is -, Budaörsön az ezredünknél is, több orosz laktanyában is, majd 1966 végétöl kijártunk vidékre is, és ez így ment egészen a leszerelésig.
1967 nyarán megrendezték a budai beatzenekarok fesztiválját. 63 zenekar leépett föl, és mi az ELSÖKLETTÜNK!!!
Nem kis büszkeséggel írom le, hogy addigra szert tettem egy bizonyos improvizációs készségre, amivel egyrészt valóban jó szólókat tudtam varázsolni, másrészt meg ügyesen el tudtam ezzel palástolni a gyengéimet. Nameg természetesen –olyan számokat választottam mindig a repertoire-ba, amelyeket biztosan játszottam – mégis, a programunk igen jó volt.
Ott is megéltem ugyanazt, mint amit 1968-tól aztán a KISZ-ben is: délután (napiparancsra), 14:00 órakor megjelentünk a kultúrteremben. A felszerelést azt mindig otthagyhattuk készen, fölállítva. Elkezdtünk próbálni. A Hagström erösítö mellett volt még egy kis érdekes dobozkám: valami magyar erösítö. Egy kis fémdobozban volt. Tiszta hangzásra alkalmatlan volt, de ha az ember feltekerte, akkor nagyon jól torzított. Ez is csöves volt. Elékötöttem a Hagströmnek, és az egyik katona, aki “civilben” TV szerelö volt, készített egy lábkapcsolót, úgyhogy felváltva használhattam különbözö hangzásokat: tiszta (clean) hangzást akkordozáskor, enyhén torzítottat bizonyos számoknál, és a szólókra aztán ezt a kis dobozt acsítgattam.
Aztán, lassan elkezdett elterjedni a katonák körében a következö: mivel 15:00 órától 18:00-ig szabadfoglalkozás volt, egyre többen kezdtek el beszállingózni a próbáinkra. Ahogy az idö telt, a számok betanulásával elkészültünk, elkezdtünk nekik játszani. Nem hallottunk mi akkor még aa tömegtombolásokról, de ott, a kultúrteremben iszonyú ngy tombolások törtek ki: a katonák ütemesen emelgették a padsorokat, a számaink ritmusára. Az “I can’t get no –Satisfaction” Stones számnál robbant ki a legnagyobb tombolás.
Aztán még valami elörevetette késöbbi nagy sikereim elöjelét: természetesen elöfordult, hogy egy-egy katona éppen kimenöröl jött vissza, egy kis pálinkával, ezzel-azzal. És, hogy “bevágódjon” nálunk, kaptunk az italokból. Úgyhogy olyan 17:00 óra fele már nagyon izzadtam (izzadtunk), és én egyszer – valami nem is tudom, hogy mitöl hajtva – FÖLEMELTEM A GITÁRT A FEJEM FÖLÉ, HÁTRA A TARKÓMHOZ, ÉS ÚGY SZÓLÓZTAM! Ennek leírhatatlan hatása volt: ettöl kezdve igazán érezhetövé vált az, hogy bizonyos kiváltságokat élvezhettem.
Ennek ellensúlyozásául, egy személy nagyon ellenségesen nézte tevékenységünket: a politikai tiszt. Kinézete is veszedelmes volt, mindenki tartott töle, ö pedig – mint egy leopárd – nem lépdelt, hanem lappangott, hatalmát éreztetve.
Egy ilyen próba végén odajött hozzám: “ – Balázs elvtárs! Miért játszanak csak ilyen bumm-bumm majomzenét!? Miért nem játszanak valami szolíd, tisztességes dalokat is?!” – ezzel sarkon fordult és elment.
Én pedig, ifjonti daccal elkezdtem játszani a “Moszkvaparti esték” – c. dalt. A kultúrterem kijáratánál megállt, hátrafordult, visszanézett rám, és vészjóslóan elkezdett bólogatni. Egy kicsit megijedtem, mert mindenki félt töle, de látszólag nem történt különösebb. Igaz, a legközelebbi hétvégi eltávozásnál nem engedtek ki, ehelyett beosztották a szakaszunkat különszolgálatra: örség, konyha, kapu. Én a kapuhoz kerültem.
Ez a kapusszolgálatom alatt egy különös dolog történt: egy amerikai színesbörü pár odajött hozzánk az utcáról, hogy szeretnék belülröl megnézni a laktanyánkat. Nos, a kapus tiszthelyettes azonnal hívatta a szolgálatvezetö tisztet, az egyböl hozta magával ezt a politikai tisztet.
Ö pedig lehívatott az egyetemi szakaszból egy angolul tudó katonát. (Akinek az apja történetesen egy nagyon híres amerikai tudósító volt, és késöbb ö is apja nyomdokait követte.)
Majd elkezdödött a szózata: “ – Önök megsértették szocialista hazánk törvényét! A szocializmus ellenségeit nem türjük meg sem katonai létesítményekben, sem a szocializmust épitö üzemeinkben, gyárainkban sem!“ – és így tovább, a „szocializmus“ szót gyakran emlegetve. A két amerikai megrettenve, megszeppenve, megdöbbenve álltak ott. (Késöbb mesélte el az egyetemista, hogy ezek egy amerikai polgári mozgalom tagjai voltak, akik a szocializmust – mint egyetlen lehetséges államformát – ismerték el, ezért küzdöttek, és ennek a megismerésére jöttek el Magyarországra.)
Ez az incidens után én is óvatosabb lettem, ha vele találkoztam. De a kultúrterem-beli tombolások változatlanul mentek.
1967 augusztus 17-én behívatott a századparancsnok magához. Megrettentem, a térdem reszketett. – Na – gondoltam – a politikai tiszt most megbosszulta magát! – Nem. Nem ez történt. Odahaza meghalt Balázs nagyapa! Azonnali engedéllyel hazautaztam a temetésére.
Ebben az idöben volt az elsö nagy szerelembeesésem is, amelyik már a gimnázium IV. osztályában megkezdödött. A lány 3 évvel volt nálam fiatalabb.
Nagyapát eltemettük, augusztus 19-én délután elbúcsúztam szüleimtöl, majd találkoztam a lánnyal. Ekkor történt egy olyan csodálatos dolog az életemben, amelyik csak egyszer történhet meg. Erröl késöbb verset is írtam, és megfestettem egy képben. Telihold ezüstös fényében, testet-lelket izzító szenvedélyek égésében olvadtunk egybe a Décserikert védö fái alatt. Amikor a szenvedély órákig tombol, éhséged nem csillapodik, még, még, még…! – Ezzel az érzéssel értem vissza Budapestre. Aznap – augusztus 20-án vidéken játszottunk, egy aratóbálon. Megmámorodva az élet szépségétöl, megszomorodva Nagyapa elvesztésétöl, az érzelmek kavalkádjában játszottam akkor este – hatalmas sikerrel. Be is rugtam – nade a zenekarból is, mindannyian.
Majd lassan közelgett a leszerelés novembere 1967-ben. Valamikor októberben – az egyetemista szakaszban szolgáló technikusuk jóvoltából – fölkeresett egy pesti banda, a DOGS együttes. Ebben az idöben úgy emlékszem, DEMJÉN FERENC “RÓZSI” náluk énekelt. Ezt a mai napig sem tudom biztosan – akkor ezt mondták. A szólógitárosukat behívták katonának, engem hallottak Budán játszani, és megkértek, hogy nem mennék-e el hozzájuk gitározni.
NEM – et mondtam. Haza akartam menni. Haza, Békésre, és soha többé onnan nem elmenni! Mert úgy éreztem, vár a szerelmem, vár Békés, vár az otthon.
A leszerelésünk napján odajött hozzám a politikai tiszt, és útravalóul csak ennyit mondott: “ – Maga nem fog sohasem érvényesülni…” – Vállat vontam – és ezzel kilépett az életemböl.
A szerelmem idöközben aztán mégsem várta meg a leszerelésem. Ez érzelmileg nagyon fölkavart, mert ez volt az elsö csalódásom ilyen téren, és úgy éreztem: egy senki vagyok, ha nem kellettem neki. De az idö lassan elkezdte begyógyítani a lelki sebet. Anyukám szerzett állást az ÁFÉSZ-nál (Általános Fogyasztási és Értékesítö Szövetkezet).
Mint leltáríró kezdtem el december 1-töl dolgozni, tehát nem sok lazsálási idö maradt.
December közepén mégegyszer fel kellett mennem Budapestre. Századunk és azon belül pedig szakaszunk is kiváló lett, és a Margitszigeten rendeztek egy nagy ünnepséget részünkre. Mégegyszer beöltöztettek bennünket a régi ünneplö uniformisunkba, majd ezzel egy idöre elszállt a katonaság az életemböl.
1967 novemberében vagy decemberében volt a KI MIT TUD Békés megyei elödöntöje Békésen, a Kulturházban, a SILÓ-ban.
Ott ültem a közönség között. Mintha csak egy idegen bolygón lennék! Csupa ismeretlen bandák, békésiek is, jók mind – a csabaiak meg egyenesen fenomenálisak! Ja, a csabaiak. Az örök nagyképüek (legalábbis ez volt a benyomásom róluk)! És micsoda bandák!
Én csak ültem ott, egymagamban a nagy tömeg között, egyre növekvö dühvel, elszántsággal, elhatározással: várjatok csak…!
Mert hogy idehaza is zenélni fogok ismét – hát ez nyilvánvaló volt.
Míg 2 évig odavoltam, Békésen is történt zenei téren sok minden, amelyekröl tudok is mit mesélni, meg nem is. Kérdezgettem barátaimat, de az ök emlékezetében is elmosták az évtizedek az eseményeket.
