A Zene az életem, VII. Rész

 

1985 nyara.  Fellépések tömkelege a tánczenekarral, siker, jó pénz. Csak legalább a zene stimmelne…    …mert esz a fene. Ez az idöszak a Nagy Rockkoncertek ideje, itt Stuttgartban váltják egymást, többek között a  WHITESNAKE, DEEP PURPLE, ZZ TOP, VANHALEN,TOTO,vagy a fantasztikus gitárosGARY MOORE - és még sorolhatnám a számtalan többi nagy keményrock zenekarokat is, nagyon szeretem ezt a zenét, lassan egyre többször gyakorlok ilyen számokat a régi „schunkel-nóták“ helyett, mint pl. „Tulipánok Amszterdamból“ vagy „Hej Susanne, egy májfolt van a seggeden“ nem, ez nem az én világom.

 Szeptemberben kaptam egy állami lakást, 4 szobás, 84 qm-est, nagyon jó helyen, 2 km-re a városközponttól, dierekt egy villamosmegállónál.

Helga ekkor már többször nálam éjszakázott a kislányával, mert nem akart botrányt a férjével, sem odafönt a Sportklubban az egyesületükben, de másrészt meg hazugságban sem akart élni – kijelentette, hogy elhagyja öt, és így hárman szorongtunk egy 16 qm-es szobában.

Így a lakásajánlat nagyon jól jött. 1985, November 9-én, Sandra 10-ik születésnapján beköltöztünk a lakásba –a mai napig is itt lakunk.

Aznap este egy lakodalomban kellett játszani, így a lakást Helga és egy baráti házaspár rendezte be – én pedig zenéltem.

 

Akkor éjjel kerestem 600 DM-t.

Bár november elejét írtuk, de korán elkezdett fagyni. Hajnali 4 óra körül, amikor hullafáradtan, félig alva róttam az autóval a kilométereket hazafele, egy mellékúton kicsúsztam egy kanyarban a füre – nagyon éber lettem hirtelen, és  - kijózanodtam. No, nem az alkoholtól, mert én 1977 óta egy csepp alkoholt többé nem ittam, idekint sem, hanem, mert rájöttem: a jó pénz meg az ilyenfajtasiker, hogy ötven részeg a nyakadbaesve istenít – biztosan sok zenésznek tetszik ez, de nekem elegem volt. Mást akartam.

 

Nagy rockkoncerteket, kedvencemet, a HARDROCK – ot, vagyis keményrockot játszani, lehetöleg nagy tömeg elött.

 

Szilveszterkor lent játszottunk a Bódeni Tónál, Ludwigshafenben a HOTEL LÖWE – ben, kerestünk ezer DM-át fejenként.

 

1986 Febuárjában nagy farsangi bulik, márciusban lakodalmak, majd márciusban egyhónapos fellépési lehetöség Stuttgart-West ben egy táncos lokálban, a Rosenau – ban.

A ROSENAU (Rózsaliget) egy nagyon érdekes tánchely volt. Rendes étterem, elöl vendéglö-söntéssel.

Hátul pedig egy bálterem, egy elég nagy színpaddal. A közönség férjetlen vagy özvegy, idösebb hölgyekböl állt, melyeknek nagy része német volt, és a férfiak legtöbbje külföldi. Olasz, görög, vagy török. Nem alakultak ki szerelmes-párok, csak táncoltak a nök és a férfiak együtt.

Néhány valamivel fiatalabb hölgy is volt köztük – szívesen elnézegettem a kavalkádot játék közben. Péntek – szombat – vasárnap léptünk fel, öt fordulót kellett játszani. 10-10 perc szünetet tarthattunk. Este 9-kor 20 percet, mert ekkor kaptunk vacsorát.

Igazán jó volt mind a hely, mind a hangulat,  a közönség pedig szeretett bennünket. A kereset sem volt rossz: havi 1200 Márka fejenként, nettóban, a kezünkbe. Mehetett volna még sokáig…

 

De ekkor követtek el a dobos Achim és a basszusgitáros Karl-Heinz egy jóvátehetetlen hibát:

Volt egy közös kontónk, azon 2.000 DM közös pénz  -„vészhelyzetekre.“ Ezt a pénzt március végén kivették, tudtunk nélkül vettek részletre egy 6 ezer DM-ba kerülö dobfelszerelést, minket kettönket pedig kész tények elé állítottak, vagyis, akarva, nem akarva, de ki kell fizetni a dobot.

Hát, sikerült meghosszabbítanunk a szerzödést még április - májusra is, így ebben a két hónapban  i n g y e n játszottunk, hogy ki tudjuk fizetni a dobfelszerelést, és még maradjon is valami a pénzböl.

Ekkor betelt a pohár.

 

Közbevetve: - már 1982-töl kezdve fölvettem azt a gyakorlási szokást, hogy fölraktam egy lemezt, kazettát majd késöbb CD-t a lejátszóba, vagy manapság a YOUTUBE-on keresek egy jó zenekart akik ízlésemnek megfelelöen játszanak, és végigjátszom sokszor az ismeretlen számokat az adott együttessel. Ezzel a módszerrel sikerült az improvizálási készségem kifejleszteni, valamint nagyon gyors agymunkára volt szükség, és egy – egy ilyen „közös koncert“ után legalább úgy el voltam fáradva, mint az a bizonyos zenekar sajátmaga is, sokszor csuromvizes voltam utána, úgy beleizzadtam.

Kedvenc bandámnak, a WHITESNAKE - nek, volt az 1978 – 1980 –as live LP-jük, melyet azóta már DVD-n is megvettem, ezt 1984 januárjában videókazettán megszereztem, és már akkor is velük gyakoroltam nagyon sokat.

(2006-tól 2007-ig a PINK FLOYD 4 legismertebb LP-jével játszottam az összes számot végig, majd a P.U.L.S.E. –al, manapság ERIK NORLANDER, MIKE OLDFILD, ERIK JOHNSON, JOE SATRIANI a kedvenc „együttjátszási partnerom“.)

 

Így aztán a tánczenekar próbáin, sokszor, ha Andy valami ismeretlen néhány akkordot lejátszott, azonnal hozzájátszottam valamit, amit mosolyogva nyugtázott.

A Rosenau- után, júniusban elhatároztuk, hogy kiszállunk a tánczenekarból, és közösen egy stúdiót építünk föl.

Andy vett 2 szintetizátort a meglévö 3 –hoz, vett egy komputert, egy zeneszerkesztési programmal (ekkor már volt, 1986-ban).

Elkezdtünk saját számokat  csinálni, ez pedig szinte mindig hasonlóan folyt le:

 

-         Csütörtök délután. Cseng a telefon, Andy hív, van valami, hallgassam meg. Nosza, autóba ülni, átmenni Sindelfingenbe, a felvétel egy kis négysávos FOSTEX kazettásmagnón van rajta.

Meghallgatom, kibontom a gitárom, és játszom hozzá, kapásból, Andy vigyorog, elismeröen bólogat, aztán szól:

-         na, most fölveszem, játsszd el hozzá mégegyszer ugyanezt.

 

Hát itt jött a baj – mert ilyenkor elkezdtem a fejemmel gondolkozni, mit is játsszak és hogyan, jajj csak nehogy tévesszek…!

Persze, hogy tévesztettem. Újra játszani és mégegyszer és mégegyszer, míg végre egy elfogadható szólót ki tudtam hozni a gitárból.

Egyszer aztán azt mondta Andy:

-         tudod mit? Ha megjösz, egyszerüen játszol a számmal együtt, és rögtön felveszem az elsö szólódat.

-         Ettöl fogva aránylag türhetö dolgokat hoztunk össze.

 

Azonban az ördög megint belémszállt, mert ugye minek az idill, ha lehet zürösen is csinálni – mindenestre megúntam a melódiás számokat, “mert én ugye arra vagyok elhivatva, hogy keményrock-ot játsszak és ne ilyen csöpögös melódiákat” – hej, ha végre most kivételesen egy icipicit az ESZEMREhallgattam volna, de nem, ez egy igazi „hübelebalázs“ döntés volt:  - otthagytam Andy-t. Csalódása leírhatatlan volt.

 

Ebben  a döntésemben az is nagy szerepet játszott, hogy a magyar hatóságok megtagadták 1986-ban a hazalátogatási kérelmem. Nem indokolták meg, csak egyszerüen nem mehettem haza.

 

Ez nekem rendkívüli nagy depressziót okozott, agresszív voltam, és ezért akartam magamat kitombolni a hardrock-ban. Írtam ekkor egy hosszú verset, melyben kipanaszkodtam magamat – dehát végülis az ember mindenbe beletörödik – ez is elmúlt.  Majd csak évek múlva tudtam meg “bennfentes” helyröl, hogy állítólag én “idekint,valamikor, valakinek  valamit  mondtam”– és ezért volt a “haragszomrád”. Hja, könnyü velünk, védtelen kiszolgáltatokkal azt csinálni, amit akarnak -  itt is, ott is – mindenütt.

 

Sokáig gondolkoztam azon, hogy a verset közreadjam-e, aztán úgy döntöttem, ha megmutatom, hogy akkor hogyan éreztem, talán egy behatóbb képet tudok adni az akkori lelkiállapotomról:

 

                                    Búcsú egy álomtól

 

Öt évet álmodtam, egybefüggö édes álmot

Gyógyír volt, mely mélyenfekvö fájást, sebet csillapított.

Láz enyhítö hüs emlékei egy elhagyott világnak,

Reményt keltö tervek szárnyán ellenállni a sodrásnak.

 

Kiszolgáltatott, segélyreszoruló, gazdagok portáját takarító –

Nem így képzelted a mesés Nyugatot…

De ha lecsaptak rád, legyintettél – nekem még mindig ott a régi hazám,

Csak az éveket várd ki, s élhetsz életed új tavaszán.

 

Számoltam a perceket, napokat s éveket,

Lemértem az erdön sétálva a lépteket,

Otthon is ilyen messzi, míg a Fötérre jutsz –

Nem tudhattad, hogy csak magadnak hazudsz.

 

Én csak ide kijöttem – Eh! Mit jelentsen ez!?

Öseink kilóméterek ezreit rótták – jutalmuk Európa közepe lett.

Ha menni kell, hát menj, ne torpanj meg

Siess, mert az öregkor közeleg!

 

Álmodoztam, milyen lesz az elsö találkozás,

Az öt éve nem csillapítható várakozás,

A Temetöbe is menned kell, ez legyen elsö utad!

Nem az örömtöl, de ne szégyelld, ha szemed könnyekre fakad.

 

Ott állsz majd az Ö sírja mellett, ki régi életed egy része volt –

A legfontosabb, és valamikor azt hitted, neved Öáltal tovább lobog.

Kit ötperces korától ismertél s legjobban szerettél – ott nyugszik…

Mindent elfeledö örök álmot alszik.

 

Álmodtam azt is, ha sírjára kis karácsonyfát állítok,

Ott lesz a másik is, a hütlen, ki nevetve elhagyott.

De kirekesztünk minden haragot, gyülöletet,

Egy hely a világban, hol hárman megosztjuk a régi emlékeket.

 

Oly sokszor képzeltem: megyek reggel a Piacra,

Vásárlok sült kolbászt, lángost – mint valaha.

Bejárom a régi utcák, rétek, kertek sorát,

Megnézem a Rákóczi úton is a régi portát.

 

Szüleimmel útrakelünk, üljenek mellettem büszkén

Lássák, nem volt hiába – várni az évek szükén.

Vagy Húgomat, Öcsémet, kiket már öt éve nem láttam, csak fényképröl -

Ismét átölelve meséljek nekik itteni életemröl.

 

Nem! Minden hiába volt. Most felriadtam!

A bonni Konzulátustól egy levelet kaptam,

Mely szerint nem vagyok méltó a magyar útlevélre,

Sem a fájdalmat, honvágyat enyhítö magyar határ átlépésre.

 

Elkövettem? Nem követtem? Vagy…mégis? De mit?!

Loptam, raboltam ? Ugyan már ! S meg sem öltem senkit !

Öt éves, szabadon választott börtönöm kapuja nem nyílik

Bünhödöm tovább ! Vezeklem az idök végeztéig ?

 

Vagy egyszer mégiscsak úgy döntenek az illetékesek

Volt ami volt – elmúlt, ismét tiszták a vétkesek?

Ha már tolószékben ülök, vagy éppen már enni sem tudok,

Mi örömöm lesz akkor, ha félhalott vagyok?

 

Most! Most akartam látni a változást!

De mit változást! Szüleim, Testvéreim élete sorát.

Inni egy kávét a régi eszpresszóban,

Tudom, nem állnának a volt barátok libasorban –

 

- Asztalomnál. Elfeledtek, elárultak, mindig irígyek is voltak

Úgy volt az jó, amíg engemet csak kihasználhattak.

Megloptak ott is, megloptak itt is – talán a hiba mégis bennem rejlik?

Megbíztam mindenkiben, de a jót hamar elfelejtik.

 

Vagy – mikor itt kivert kutyaként menekültem, megcsalatva, elüzetve a lakásból –

Mint egy örült, rohantam volna ki a világból.

Ott álltam az erdöben egy esös szombat délután,

Kétségbeesve bolyongtam a kötéllel, erös gally után –

 

- Kutatva. De nem bírtam eldobni ezt a csúfos életem,

Meghalni gyáva voltam,így továbbélve várom végzetem,

Mely jön. Úgyis utólér, mindenkit eltalál a sors nyila

Ki csak álmodozik, csodákban hisz – nem lesz öregkora.

 

Nézem a fáradt nap délutáni aranysugarát,

Mily vídáman játszik az erdei úton, tócsa állja útját.

Megfürdik benne, csilláma szemembe süt, vakít,

Így égek majd el lassan, s a BOHÓC többé nem alakít!

 

©Balázs Gábor

1986. December 4.

                                                 *

 

 

Csak úgy mellesleg megjegyezve: Andy hü maradt önmagához. Továbbra is saját számokat komponált, valahonnan fölhajtott egy fiatal, 17 éves, nagyon ügyesen játszó gitárost, ezzel néhány jó számot készített. A gyerek hamarosan továbbált, Andy pedig elkezdett slágerzenét komponálni, majd megírt egy musicalt Twist Oliwer–röl, ezt színpadra vitte, a BBC készített is egy DVD-t erröl, ezen alkalomból egy neves angol színész játszotta a tolvajbanda fönökének a szerepét.

Ma filmzenét komponál. Nagyon finom, érzelemteli, romantikus zenét csinál, felesége a szövegírásban müködik közre.

Idöközben egy másik musicalt is írt, a KIS LORD-ot zenésítette meg. A címe: “CEDRIC”. Ha rámentek a honlapjára, egy kisfiú rajza látható a lapon – ö a Cedric, a rajzot én készítettem, nevem is ott van mellette.

 

1989-ben történt még aztán vele kapcsolatban valami – még ha ö közvetlenül nem is tehetett semmiröl - valami, ami nagyban hozzájárult a zenei ténykedésem akkori befejezéséhez. De erröl majd késöbb.

 

Most pedig vissza hozzám.

Itt Stuttgartban 1983-ban megalakult egy rockzenekarokat egyesítö társaság, a MUSIKER INITIATIVE ROCK.

Helmut Krämer (az 1983-as bandából), volt az egyik alapítótag. Ebbe az egyesületbe 1986 végén léptem be, elkezdtem az üléseikre járni, és jól éreztem magamat közöttük. (Nem tudom, mond-e valakinek a DIE FANTASTISCHEN 4 – elnevezés ( röviden FANTA 4) valamit, ez egy már régen befutott stuttgarti banda – nos, ök is ott kezdték.)

 

A tagzenekaroknak biztosítottak föllépési lehetöséget, eljártam a bulijaikra, amelyek nagyon forró hangulatúak voltak.

 

Föltünt egy mosolygós képü, baseball-sapkás, piros T-shirt-es srác, tulajdonképpen a véletlen folytán mindig mellé kerültem, ha gyülés volt.

Elmesélte, hogy van egy rockzenét utánjátszó bandájuk, de saját zenével is próbálkoznak, a ROCKSTATION.

Most éppen egy gitárost keresnek, mert Eddie, a gitárosuk egyedül már nem gyözi, tehát szólózni kell – és ritmusgitárt is játszani.

Öt is Helmutnak hívták, Helmut Zudrell.

 

Nosza, elmentem a próbájukra, a stuttgarti Egyetem egyik klubszobáját bérelték, odakint, az UNI Vaihingen-ben.

 

Próbajáték – hm... ...na jó, próbáljuk meg...

 

A dobos „Blauer“ nagyon bizalmatlan volt velem szemben, de a többiek is eléggé visszafogottan viselkedtek. Ez elbizonytalanított. Viszont ekkor már néha meg-megittam egy pohár sört, aztán jó 2 hét után, amikor az egyetemi kocsmában hajnalig „beszélgettük“ meg a zenekar céljait – nos megtört a jég.

A számok? Crème de la crème! Ami csak szem szájnak (fülnek) ingere: ZZ TOP; WHITESNAKE; DEEP PURPLE; VAN HALEN; LED ZEPPELIN; AC/DC; STONES; URIAH HEEP stb..., stb...

 

7.      Az elsö közös fölépések! Beleilleszkedtem a zenekarba, örületesen tetszett ott lenni, nagyon jól éreztem magam.

 

Még odahaza csináltam meg a KISZ-ben olyan 1970-töl kezdve, hogy amikor a hangulat a tetöpontjára hágott, felemeltem a fejem fölé,illetvemögé a gitárt és úgy játszottam – a hatás mindig ugyanaz volt: tombolt a nép.

 

Nos, 1987 márciusában föllépési lehetöséget kaptunk az egyesületünk törzskocsmájában, ez Stuttgart szívében volt a City-ben, és DOWNTOWN volt a neve.

 

Talán minden magyarázkodás nélkül leírom röviden a koncertünket: a kocsma olyan  50 qm alapterületü, színpad van egy kb. a KISZ-belihez hasonló nagyságu.

Lépcsökön kellett lemenni a kocsmába.

Fogadási rítus: tequila a tartozékokkal, tehát sóval és citrommal. Ezután egy korsó sör – majd beléphetsz. A nök is, tehát Helga is végigcsinálja a procedúrát, Sandra (ekkor már 12 éves, mivel nincs babysitter, így velünk jön) kap egy nagypohár kólát.

Nem tudunk rögtön beszerelni, mert elöttünk játszik még egy banda: THUNDER.

Énekesük Werner, (gimnáziumi tanár), egy hatalmas középkori egyenes karddal hadonászik, a dobosnak sem látni a kezét olyan gyors, a basszusos backgroundot is énekel, a gitáros pedig egy Alex nevü srác, aki ha szólózik, furcsa grimaszt vág - eltünik az arca az álla és a homloka között. Amúgy tényleg nagyon jók, a tetöponton Werner bevonszol egy nagy vasból való kovácsüllöt a színpadra, és ezt veri egy 5 kilós kalapáccsal – kétségtelenül hatásos.

Ezután jövünk mi, sok zenész a klubból segít nekünk, közben állandóan jön a színpadra a tequila és a sör.

A cuccaink elég jók, nekem egy másik 1968-as Marshallom van, csöves, ez is modifikált.

Nem szaporítom a szót: Helmut az elsö és utolsó olyan fantasztikus hangú énekes, aki a tökéletes ének mellett basszusgitározott is, és olyan igazi „SHOWMAN“ volt, mint aki manapság már nagyon ritka, a stílusát talán az AC/DC énekeséhez tudnám hasonlítani.

 

A BÉKÉSMATRIX-on a VIDEÓTÁR-ban van is erröl a koncertröl egy jó félórás videó!

 

Angolul konferálta a számokat, amerikai angolul, tökéletesen, nagyon gyorsan pergö nyelvvel, a tömeg pillanatok alatt a kezünkben volt.

A jól összepróbált számokat mi is láthatóan örömmel játszottuk, mi Eddie-vel ügyesen felosztottuk a teendöket, majd amikor már a tömeg tombolt, akkor földobtam a fejem fölé a gitárt... lassan itt is kezdtek megismerni.

 

1987 májusa, Stuttgarter Universität,  „Umsonst & Draußen“ – vagyis “ingyen és odakint”, az egyetem elötti mezön játszunk.

 

Éppen véletlenül itt van Debrecenböl „Cilinke“ Kára Béla, aki jó keyboardot szeretne itt Stuttgartban venni, amiben segítek is neki-  most ö hordja a zenekarnak a sört, miután ö is zenész karszalagot kapott, de már alig tudja magát áttörni a tömegen, mert idöközben olyan jó 3 ezren tolonganak már az emelvényünk elött.

Ekkor történt egy csoda, amit Cilinke vitt végbe: elkezdtük játszani a DEEP PURPLE-töl a HIGHWAY STAR c. számot. Ö az orgonaszólónál jelekkel mutatva megkérte a billentyüsünket, hogy engedje oda a keyboardhoz. Hát, Kára Béla egy olyan fantasztikus, hatalmas szólót levágott, hogy az a háromezer fös tömeg tombolt  és szószerint a lábunk elött hevert.

Nagyon nagy sikere volt, de nekünk is. Iszonyú nagy tombolás – hej, te KISZ...itt vagy ismét...?! Szinte úgy éreztem magam, mint egy régi, KISZ-beli bulin…

 

1987 július.

Az elsö „Stuttgarter Stadtfest“ vagyis stuttgarti városi ünnep. Minden sarkon áll egy színpad, jobbnál – jobb bandák lépnek föl.

Mi a nagy sétálóutca, a Königstraße végében lépünk föl az egyesület színpadán.

Hm! Az utca széltében, hosszában tömve emberekkel, a mi bandánk következik. Erre az alkalomra megtanultuk VAN HALEN-töl a „JUMP“-ot, és a DEEP PURPLE-töl a „HIGHWAY STAR“ –on kívül  a „BURN“-t is, valamint az AC/DC-töl a WHOLE LOTTA ROSIE-t.

Szentséges Atyaúristen! Micsoda tömeg! Micsoda hangulat! Micsoda tombolás! Nosza fölkapom a gitárt a fejem fölé...üvölt a nép...hú...de jó is zenélni!!!!

 

Rendkívül nagy sikerünk volt, a legszerényebb saccolás szerint is legkevesebb 10.000 (!) ember tolongott a színpad elött, amin játszottunk, és ameddig csak a vakító reflektoroktól elláttunk, nekünk tapsoltak a kezek, ránk nevettek az arcok – hej, de milyen jólesö érzés volt ez.

 

Így, ilyen jó hangulatban készültünk HAZA!!!

 

Igen, a hatóságok kegyesen engedélyeztek  egy  e g y s z e r i beutazást. Mindegy, a lényeg az volt, hogy hazalátogathattam végre.

 

Óh Békés, Te szeretett kicsiny városka, nem csalódtam akkor semBenned!

 

Mindenki örömmel és szívesen fogadott, és tudom, hogy ez nem a rozoga Ford Taunusnak szólt, hanem nekem. Tehát – amit a versemben elöre megjósoltam - nem úgy történt. (Vagyis – a mai napig is örömmel fogadnak otthon a régi barátok és ismerösök.)

Csodálatos 4 hetet töltöttünk el otthon, találkoztam Jónás Jancsival, aki akkor hivatásos zenészként játszott, Gyulán fölkerestük a Park  Hotelben, odaadtam neki kipróbálásra a Gibsonomat, amit természetesen hazavittem megmutatni. Találkoztam még néhány volt zenész barátommal is, és a békésiek is lépten-nyomon megállítottak – nem, Békés még nem felejtett el, és mint Kulacsot sem.

(Csak...hát...a...festöt, akit aztán 2005-re majd újra felfedeznek, – de ezzel párhuzamosan  a „Kulacs-mítosz“ fog lassanként elhalványulni, amit mai szemmel és értelemmel úgy fogalmaznék meg: nem tudnak már velem mit kezdeni.)

Visszajöve Stuttgartba, rendszeres fellépések következtek minden elképzelhetö színpadon, söt, egyszer még Bamberg-ben is fölléptünk egy disco-palotában, no nem mint elözenekar, hanem mint fö attrakció, hatalmas sikerrel.

 

8.      A siker folytatódott. Tavasszal készítettünk egy demo kazettát egy mobil studióval.                                     Májusban meghívtak bennünket egy BIKER találkozóra, Ditzingen (Gyula testvérvárosa) közelében. Az egyik rocker motoros társaság a württembergi HELLS ANGELS volt, a másik nevére már nem emlékszem, ludwigsburgiak voltak.

 

Megérkezés: mint Woodstock, vagyis délután esö volt és most bokáig gázolva a pocsolyában cipeljük a felszerelésünket a színpadra.

Marcona, hosszúhajú, szakállas, tetovált  “klisé-rocker” típusok nyújtják felénk a joint-ot, amit persze elutasítunk, de a térdem és a hasam úgy remeg, mint valamikor legelöször Méhkeréken. Harley Davidsonok százai állnak parádés sorokban a sátrak mögött, mint csillógó, krómozott acélkerítések.

(Helga úgy félt az egésztöl, hogy Helmut barátnöje, Sigrid autóval hazavitte Stuttgartba, jó 50 km távolságba, még mielött egyáltalán fölpakoltunk volna a sszínpadra.)

No, a rockerek türelmesen megvárták, amíg beszereltünk, aztán elkezdtünk játszani – eleinte kissé bizalmatlanul álldogáltak néhányan a színpad elött (a dobozi kisgyerek fintorával), de aztán kezdett felengedni a hangulat – nem! Tévedés! Hangulat volt már elöbb is, még ugyancsak szokatlanul nagy is, de most végre a zenekari bizalmatlanságuk kezdett el feloldódni, mert már vagy 120-an állnak a színpad elött és tombolnak. Ebben nem kis szerepe volt Helmutnak, aki a legvadabb texasi radio-speaker stílusában kötötte össze az egyes számokat. (Helmut az IBM-nél dolgozott mint részlegmanager, hetente 2 – 3 – szor repült “át”az USA-ba, innen volt a perfekt amerikai-angol tudása. Sokszor elöfordult, hogy öltönyben, nyakkendövel, direkt a repülötérröl érkezve jött el a próbára, ott mindig volt egy jeans és egy T-shirt neki eltéve.)

 

Május végén Helmut a 30-ik születésnapját ünnepelte, lazaccal, kaviárral, champagne-al, nagyon elökelö volt – túl elökelö a zenekarunk hardrock image-éhez képest. Én ennek éltem, azonosítottam magam a rockerekkel, mindenfajta sznob elökelösködést útálva és mellözve – nem is éreztük magunkat azon az estén Helgával jól. (Ideírom, habár még korai, hogy 2011-ben éppen emiatt a mérhetetlen sznob viselkedésük miatt hagytam el a PARK AVENUE-zenekart is.)

Az est tetöpontja volt, amikor Helmut felnyitotta a 300 DM drága vörösboros üveget, amelyet ajándékba kapott, és mindenki ihatott egy kis kortyot a kristálypohárból.

Nos…az ecet ehhez képest egy mézédes tokaji aszú lett volna!

Mindenki élvezettel cuppogtatott, én le sem nyeltem csak “közelröl megnéztem a sarokban álló hatalmas Aloa Vera tüskés leveleit”. (Utána pedig az elvásott nyelvemmel félóráig selypítettem.) Helga pedig jó svábosan azt mondta, amit az ilyen borra a jó svábok mondani szoktak: “dieser Wein ist furztrocken” – magyarra lefordítva – “ez a bor  f i n g s z á r a z  – ami általános megrökönyödést keltett, az est-estély-állófogadás többi részében aztán inkább hidegen méregettek bennünket. Hát igen, mi voltunk számukra a köznép… (v.ö.“Lépések az idöben” c. könyvem “Ellentétek” c. fejezetével.)

 

Helmut megajándékozta magát és az élettársát egy Maledive – szigetek-beli nyaralással.

Amikor visszajött, elmesélte a következöt: úgy strandolás közepette, 35 C°-nál, megismerkedett egy londoni zeneproducerrel, akinek egy neves stúdiója volt. Megmutatta neki a Demo kazettánkat (3 saját felvétel volt rajta), ami az illetönek nagyon tetszett.

MEGHÍVOTT BENNÜNKET LONDONBA!!!

 

Ezzel jött vissza Helmut, amit aztán egy júniusi próbán nekünk – csak úgy mellesleg – elmesélt.

Örületesen be voltam lelkesedve, hiszen éppen ez volt a célom: kitörni, saját zenével jó pénzt keresni, profizenész lenni – és ismert!

 

- Nos – a többiek egyáltalán nem voltak belelkesedve, csak hümmögtek, meg bólogattak.

Hát igen – én, a kis archivárius, a muzeum pincéjében, az alacsony havifizetéssel – nekem nem volt veszítenivalóm, ezen csak nyerhettem volna. Helmut elöadói, showman-képessége, a zenekar jó összeszokottsága, a jó saját számok – ugyan, miért is ne…?

 

Azonban a többiek mind végzös egyetemisták voltak, utolsó évükben, mindnek megvolt már a jövöbeli helye nagy cégeknél, és maga Helmut? Vajon milyen áron cserélné el a nagy manageri fizetését a bizonytalan zenészsorsért? Eddie és “Blauer ürhajótechnikát, Sidi (keyboardos, Eddie unokatestvére) pedig geofizikát tanult, ragyogó jövövel a horizonton.

Tehát a zenekar NEM-et mondott.

Természetesen nagy vitába keveredtem velük, és mielött júliusban hazautaztunk volna Békésre, ezzel búcsúztam el tölük: “jól gondoljátok meg, mire visszajövök döntsetek…különben én döntök…!”

Amikor visszaérkeztünk és eljött az elsö próba napja, a felszerelésemet ott találtam kipakolva a próbaterem elött, a folyosón.

Ez volt a válaszuk.

Be se menve a terembe, otthagytam öket.

 

“Óh! Irgalom atyja ne hagyj el!”

 

Ezzel megkezdödött a bolyongásom. A Musiker Initiative Rock – röviden M.I.R. vezetösége csak annyit füzött hozzá: “Gábor – nagy marhaságot csináltál!”. De ezen kívül is, valahogy kezdett szétesni a M.I.R. Addigra már nemcsak a bandák határolták el magukat egymástól,  hanem nyílt ellenségeskedésekre is sor került, tehát hogy ott be tudjak szállni valamilyen bandába –  egyelöre ez lehetetlen volt.

Mégis, ekkor léptem kapcsolatba a budapesti POKOLGÉP együttessel, akik egy itteni Heavy Metal bandát a “THE BEAST OF PREY”-t meghívták a Sportcsarnokba. Az itteniek aztán nem visszonozták a meghívást, ezáltal én maradtam hazugságban a POKOLGÉP elött.

Lassan kezdtem ismét megcsömörleni az egész hazug társaságtól, ráadásul azon fáradozásom, hogy egy saját bandát hozzak össze, azon siklott el, hogy sem normális próbatermet, sem normális zenészeket nem sikerült összehoznom. Ekkor kezdtem el legelöször saját számokat készítgetni. (Nem olyan régen rábukkantam egy kazettára, hát az akkori számok olyan szomorúak, az én játékom olyan depresszív volt, hogy gitárt úgy sírni azóta sem hallottam.)

 

Egyszer Andy bukkant fel. Nagy büszkén mutatta a kazettát, amit a gitárosgyerekkel készített el – az irígységtöl majd megvesztem, hiszen ha Andyval együtt dolgoztam volna, akkor most én szólanék a kazettán és persze ez sem növellte a gitározási hangulatomat, egyre depresszívebb lettem.

 

Novemberben meghívott Andy egy ifjúsági házba valahol a Feketeerdö mélyén. Elmentem megnézni,  hogy milyenek élöben.

Keményrockot játszottak, a fiatal gitáros hol a hátán, hol a vállán, hol a lába között  nyaggatta a gitárt – de aztán rájöttem, hogy ö csak az effekt-lehetöségeket használja ki, végülis semmi érzés nem volt a játékában, csak technika meg sémák.

A körülbelül 150 fiatalokból álló közönség udvariasan állta körül öket, a számok után tapsoltak, de élet nem volt a teremben.

A szünetben elkezdett a dobos egy lassú blues ritmust játszogatni, Andy meg hammond-orgona sound-dal hozta az akkordokat, a fiatal gitáros meg nagy vigyorral kezembenyomta a gitárt.

 

Improvizálni tudtam, bluest szerettem is játszani, nosza összehoztunk egy félórásra sikerült sessiont.

A végén a közönség óriási zúgásban és tapsviharban tört ki, odajöttek hozzám, veregették a vállamat – hát még sikerem is volt… !

A fiatal kölyök meg csak kényszeredetten vigyorgott…

 

1989 február. Andy felhívott és közölte, ha találkozunk, ideadja az újságcikket, amelyben úgy ír az újságíró arról az estéröl, hogy én mentettem meg a bulit, és egyben meghívott a fiatal gitárosgyerek, NIKO születésnapjára.

1989, egy februárvégi szombat. Amikor elindultunk, Stuttgartban száraz volt még az út. Sindelfingen alá érve észrevettem, hogy az aszfaltút síkos, be van fagyva. Hirtelen fékeztem, erre az autó (ekkor már Opel Asconánk volt, egy katasztrófaautó) kivágódott, mi pedig kicsúsztunk az út szélére, majdnem lezuhantunk egy 10 m-es árokba. Helga és Sandra sikoltoztak, nekem a hajam égnekállt – még szerencse volt, hogy egy autó sem jött szemközt. Rossz elöérzetem volt.

 

A születésnapi party a város borpincéjében volt, sok meghívott vendéggel, terülj-asztallal. (Az apucinak volt egy autószalonja.) A kölyök büszkén mutogatta a születésnapi ajándékot: egy Marshall torony, 2 boxból (az ezüstszürke vásznú hangfalakkal) és egy 200 W-os csöves erösítöböl állott, akkori ára 7.200 DM.

Ezt a modellt használták a „nagyok“ is, természetesen az idetartozó álomhangzással egyetemben.

Miután a gyerek kitombolta  és ünnepeltette magát, jött a meghívott zenészek fellépése, egyfajta  jam – session.

Én egy magánszólót választottam. (Késöbb ennek az egyik verzióját játszottam el a Nosztalgiakoncerten 1997-ben Békésen is, a tortaátadás után – nade ne menjünk ennyire elöre.)

Megmondtam, hogyan kérem a torzító-beállítást, egy hosszú, nyújtott hangzásra volt szükségem (sustain), aztán elkezdtem játszani.

Már sokan odaálltak elém a színpadhoz, amikor hirtelen lefulladt a torzított gitárhang, ehelyett valami lagymatag, félig clean-hangzás jött elö. Így persze képtelenség volt a szólómat folytatni – abbahagytam.

Több szánalmas mosolygás mint taps volt, elfordultak tölem, erre a kölyök félhangosan megjegyezte: „hja, tudni kell, hogy mit csinál az ember...“, csak éppen a „hihihi“ hiányzott.

Égö arccal pakoltam össze a gitárom, intettem a lányaimnak, aztán elmentünk, föl a lépcsön.

Ekkor már olyan éjjel fél kettö lehetett.

Odakint rettenetes hóvihar tombolt, jó 20 cm-es hó feküdt mindenütt. Így nekiindulni?!

Az autópályát választottam, gondolván, hogy azt biztosan takarítják, és a távolság amúgyis csak 10 km, Stuttgart határáig.

A gondolat szép volt, de a valóságban maguk a hókotrók is elakadtak. Lépésröl – lépésre, csúszva, kúszva, alapgázon vánszorogtunk el Stuttgartba, reggel fél 4 volt, mire hazaérkeztünk.

 

Bennem  olyan gyülölet támadt az egész hazug és hamis zenészvilág ellen, hogy még akkor éjjel elhatároztam, hogy BEFEJEZEM!

 

Be! Örökre, és soha többé nem veszek gitárt a kezembe!

Haragom és gyülöletem olyan nagy volt, hogy két hét múlva el is adtam minden zenekari cuccomat – Gabor Balazs befejezte zenész pályafutását Németországban is – jöjjenek hát a festészet és az írások évei, jöjjön a nyugalom és a béke idöszaka!

 

Legalábbis akkor így éreztem…

 

Andy évekkel késöbb mondta csak meg, hogy a kölyök ezt szándékosan így csinálta, ez volt a bosszúja azért, amiért egykor az ifiházban a blues-zal lepipáltam. Nem, jó ez így ahogy van, festem a képeket!