Két éves katonáskodásom alatt Békésen is sokminden történt - ami a zenekarokat illeti. Fiatal srácok álltak össze és kaptak is elég fellépési lehetöséget.

Balogh Zoli és Kovács Sanyi “Szása” 1967-ben alapított egy zenekart, basszusgitáros Durkó Jani volt. Ök is felléptek a SILÓ-ban és máshol is.

Föltünt a békési zenei élet egén egy srác, aki nem csak, hogy  jól gitározott, hanem jól is énekelt, szépen tudta magát kísérni: Ferenczi Jancsi “Jaxi”.

Jaxinak megvolt az az elönye, hogy pontosan tudta, mit szeretne a közönség hallani. Szerelmes slágereket, fülbemászó számokat játszott az általa alapított zenekarral.

 Erröl az idöröl így ír Szilágyi Pista “Sziszi” barátom:

         “ Volt a Dózsa utcában egy Sas kaszinó (Pártház), ahol esténként összejöttünk mi malomvégesiek. Fiatalok és öregek, TV-t nézni. Akkortájt még nagyon kevés családnak volt TV-je. Itt ismerkedtem össze Varga Janival meg Garas Gyurival. Ök akkor még Csabára jártak suliba, a Híd – és Vízmübe. Késöbb csatlakozott hozzánk a néhai Domokos Jóska. – Tudod – abban az idöben kezdett világsikerü lenni a Beatles és egymás után nöttek ki a földböl a nagy nyugati zenekarok. Így minket is, mint minden fiatalt, magával ragadott a sikerük, és mi is elhatároztuk, hogy alakítunk egy zenekart. A döntés ugyan megszületett, de a kezdet nagyon nehéz volt. Vettem egy Mambó magnót, amely még mai is megvan és müködik! (Ennek késöbb még szerepe lesz.)”

 “Erröl kezdtük tanulgatni a Szabad Európából vagy a Noviszádi Rádióból felvett slágereket. Közben éjszakánként építgettem az elsö erösítönket, mivel nagyon szerettem az elektromos – és rádiótechnikát is. Varga Jani pedig egy gitárt készített, a nyakat a bundokkal Csabán, Steigerwald hangszerésszel csináltatta meg. (Akinél az én sajátkészítésü gitárom nyaka is készült. A szerzö.)

Garas Gyuri a nagybátyjától dobfelszerelést kapott, mert ez persze eddig nem volt nekünk. Így kezdtünk el aztán szegényes felszerelésünkkel próbálgatni. Mihelyt meghallotta ezt egy-két fiatal, attól kezdve nem is hagytak minket békén, pedig mindössze még alig 15 – 20 számot gyakoroltunk addigra össze. Így történt aztán, hogy mire észbekaptunk, már szombati bulit terveztek velünk a Sas kaszinóban. Mi pedig nem akartunk a szemünknek hinni: telt ház volt!

Attól kezdve aztán nem volt már megállás! Jöttek a 2-es Leányiskolából, a liget utcai iskolából, a csatárkertböl, Sebökkertböl, a Viharsarok TSZ-töl a meghívások. A Viharsarok TSZ-ben az ifjúsági felelös Szabó Gabi volt. Öáltala kaptunk egy egyhetes balatoni nyaralást – jutalomként. Szép idöszak volt. Sajnos, közben az általam nagynehezen elkészített erösítö felmondta a szolgálatot. Hát mit ád a jó Isten: - keddi nap, hívat Tarkovács Imre, a Békési Helyiipari Iskola igazgatója. Azt mondja, az elkövetkezö szombaton müsor lesz az iskolában, színjátszó csoporttal és a néptánccsoporttal. Utána pedig mi csinálunk egy jó kis bált. Hát egy kicsit melegem lett, és mondom neki, hogy  Imre bácsi, most romlott el az erösítönk, és még pénzünk sincs, hogy vegyünk egy másikat. Rámnézett, és így szólt: - Sziszikém, itt van 5000 Forint. Most átmentek Csabára és vesztek egy erösítöt! Így is történt, 6780 Forintért megvettük az akkor kapható egyetlen erösítöt.

A szombati buli jól sikerült, és Imre bácsi ettöl kezdve az iskola állandó zenekarává fogadott bennünket. Ezután – mint az iskola zenekara – állandóan szerepeltünk Békés, Murony, Kamut és a SILÓ színpadain. Az erösítöröl és a Siló-beli föllépésünkröl fotók is készültek, ezeket Laczkó Ernö bácsi fotózta. (Aki késöbb, a FLOWERS idejében már a KISZ-ben vigyázott a rendre. A szerzö.)

Majd - ahogy ez sajnos szinte minden zenekarnál bekövetkezik – nálunk is kezdtek mutatkozni a szétesés jelei. Mindamellett játszottunk tovább, állandó törzshelyünk a ZSIDÓ lett.

Amikor a szétesés már elkerülhetetlen volt, szerettem volna egy másik zenekart összehozni. Több barátom is emlegette, hogy Jaxi egy jó gitáros. Egyszer messziröl meg is mutatták, hogy „Ö az!“ Személyesen akkor még nem ismertem. Ám egyszer mit ád a sors, 1966-ban egy szép koranyári délután a Siló elött sétálva összetalálkoztunk. Megszólítottam, hogy Jancsi, tudnánk beszélgetni egy kicsit? Attól kezdve a zene volt a fö témánk. Sokat jártam hozzájuk ezután. Elvittem hozzá a föntebb már említett Mambó magnómat, és attól kezdve Jaxi vette fel a nekünk tetszö számokat. Így kezdtünk el aztán rendszeresen gyakorolni. Közben dobost is találtunk, Domokos Imi személyében, majd Jaxi meghívta a zenekarba Nagy Sanyit basszusgitározni. Söt – a Sanyi szülei azt is megengedték, hogy náluk, otthon a háznál gyakorolhattunk.

Én vettem egy erösítöt, amihez Sanyi egyetlen egy éjszaka készített egy elöerösítöt, amivel aztán hozzá lehetett az erösítöhöz csatlakoztatni a három gitárt és két mikrofont. Így még a hangeröt is jelentösen meg tudtuk növellni.

De a közös zenélésen kívül is, sikerült Jaxit és Imrét átcsábítanom a Gépgyárba dolgozni, hiszen én már 1963 óta, amikor még Gépállomás volt, azóta dolgoztam ott, és természetesen ismertem mindenkit.

Sokat köszönhettünk Oláh Lajos igazgató Úrnak, Polgári Ferinek mint az ifjúságért felelösnek és Nagy Janinak, aki asztalos volt. Ök mindenben támogattak minket.

Nagy Jani készített 2 db nagyméretü hangfalat, és egy gépgyári naggyülés alkalmával játszanunk kellett az összes vezetö elött.

Szorgalmasan gyakorolgattunk Sanyiéknál, akik a Kormos malommal szemben laktak – mindamellett már népes nézösereg mellett. (Ezt késöbb a KISZ-ben mi is így csináltuk a FLOWERS-szel. A szerzö.)

Ezután megkaptuk a KISZ helyiségét. (Megjegyzés: én erröl nem is tudtam, azt hittem, hogy Nagy Gyurkáék után mi voltunk ott az elsök 1968-tól. A szerzö.)

 Ott engedélyezték, hogy a Gépgyár védnökségével minden szombaton bálat  rendezzünk. Telt ház volt mindig. Ott voltak Pataki Pistáék  a barátai körükkel, Domokos Laciék, Szücs Gabiék és még nagyon sokan mások. Azonkívül játszottunk mi még másik helyeken is, így például a Gimnázium dísztermében, vagy késöbb többször is a gimi fiúkollégiumában a Petöfi úton. Nagyon kedveltek bennünket, a lányok hozták a szendvicseket és a hangulat igazán forró volt. A fiatalokra mindig nagy hatással volt Jaxi szerzeménye, a Marikám – Marikám, amit még a katonaság évei alatt szerzett, vagy a Gondolsz-e majd rám vagy a többi – akkoriban felkapott – magyar slágerek és világslágerek is. Sikerült mindent olyan jól betanulni, hogy mindenhova elhívtak bennünket. Játszottunk egyszer a Bagoly teraszán. Ebben az idöben a Piactéren fel volt állítva egy mutatványos bódé meg egy körhinta.

Hát, az a rengeteg fiatal, akik ott voltak, meghallották a zenénket és mindannyian átjöttek hozzánk. A Piactér pillanatok alatt kiürült, és a forgós másnap elköltözött. A Piactéren is játszottunk, ahol egy fellépésünkre külön színpadot is építettek.

Nagyon emlékezetes marad számomra 1967 május elseje. Kinn játszottunk a Szarvasi úti futballpályán. Napközben minden fajta rendezvény volt: futballmeccs, kézilabda, sátrasok. Majd eljött az este és játszanunk kellett volna. Igenám, de nem volt áramunk!

Erre Nagy Sanyi felmászott a villanykaró melletti fára, és onnan áthajolva, bekötött egy kábelt a villanykörte foglalatába. – Csak éppen a körtét felejtette el visszacsavarni. Így aztán, az innen-onnan beszürödö fényben játszottunk. A fiatalok természetesen rendkívül élvezték a lassú számokat a sötétben.

Majd telt-múlt az idö, én elkezdtem futballozni a Békési Spartacus megyei I. osztályú csapatában.“

 Eddig tart Szilágyi Pista „Sziszi“ elmesélése.

 Amióta ismét otthon voltam, muszáj volt a régi gitárommal gyakorolnom. Leszerelés elött ugyan a pesti fiú fölajánlotta a Frámuszát, megvehettem volna 3 ezer (három ezer) forintért! (Ennek a Framus-nak a mai gyüjtöértéke kb. 5 ezer Euro!) Sajnos akkor nem volt 3 ezer forintom. Nagyon nagy pénznek számított az akkor! Így hát a régi gitárral kínoztam az ujjaimat.

1967 decemberében jött a DÜBÖGÖ–be egy pesti trió: dobos, szaxofonos és egy zongorista nö. Fölmerült az ötlet, hogy vajon nem szállhatnék-e be, mint gitáros. Addigra már nagyon meguntam a leltárírást.

Hát 1968 január 1-el beszálltam, már Szilveszterkor néhány számban együtt játszhattam velük. Szalonzenét és slágereket játszottak, amiket tulajdonképpen ki nem állhattam, de a zenélés lehetösége csábított. Ekkor lettem életemben elöször és utoljára hivatásos zenész.

Ez az állapot1968 februárig tartott, de akkor otthagytam öket. Közben megismertem egy csabai lányt, akivel szinte állandóan a hatodik Gébert-villában voltam. Tamás akkor még otthon lakott Békésen, családja többi tagja pedig elköltözött Budapestre.

 Zenész élet – léha élet – kipróbáltam. Nem volt rossz, de mégis, valami mást akartam. A lány visszaköltözött Csabára, én pedig kiszálltam a zenekarból.
 

Ekkor vettem föl a kapcsolatot Jaxival.

Jaxiék a “ZSIDÓ”-ban játszottak, vagyis a Kosárfonó klubházában, az Ady u. 2. szám alatt.  (Ez valamikor zsinagóga volt, ma már PÁLINKAMUZEUM.)

Felállásuk 1966-ban: Jaxi ének és ritmusgitár, Nagy Sanyi basszusgitár, Szilágyi Pista “Sziszi” szólógitár, és Domokos Imi “Lisztes” mint dobos.

Itt a hangulat nagyon családias jellegü volt.

Megtudtam, hogy a zenekarukban problémák merültek fel: Lisztes eljárt teherautó vezetöi tanfolyamra, Sziszi pedig egyre jobban le volt kötve a futballozással. Így történt aztán, hogy1968 márciusában beszálltam a zenekarukba. Nagy Sanyi is menni akart, így számomra mi sem volt természetesebb, minthogy Schuszter Lalit hívtam meg basszusgitározni, emlékezve a két évvel ezelötti jó indulásunkra a D CITY GROUP-al. Schuszter Lali a mai napig is nagyon jó barátom, de a zenélést illetöen meglehetösen különbözö véleményeink voltak, így  aztán az történt, hogy Lali elment a zenekarból – pontosabban feloszlattuk a zenekart és Jaxival egy új zenekar szervezésébe fogtam.

Játszottunk az Ipari Iskola báljain is, talán már a KISZ-ben is…, SILÓ-ban…is? Erre nem nagyon emlékszem. Arra sem, hogy mikor ismerkedtem össze Hajdú Lacival „Kockás“-sal.

Sokszor voltam náluk, Édesanyja finom pörköltöket fözött  nekünk, ott ültünk kinn a nagy nyitott teraszukon és álmodoztunk. Laci is énekelt, és akkordozott.

Néhány laza formációban még föl is léptünk közösen.

Aztán Schuszter Lali helyett Durkó Jani lett a basszusgitáros, aki akkor már Balogh Zoliékkal is együtt zenélt. Ez valamikor áprilisban volt, a húsvéti bálat mi már az új felállásban játszottuk.

1968 május elsején kint játszottunk a Gépgyárban, ez egy szerdai nap volt.

Ehhez a fellépéshez egy fájdalmas emlék füzödik: megismertem egy nagyon helyes, csinos, barna arcú lányt, akibe fülig szerelmes lettem, habár bizonyos „még több“ gondolatok is közbejátszottak vonzódásomban. Azonban ügyetlenségem folytán elveszítettem a lányt, majd valahogy ismét összejöttünk, és azon a gépgyári fellépésen tudtam meg, hogy másvalaki is volt a közbeesö idöben az életében.

Ekkor egy nagyon fájó érzelmi világba kerültem. De a fiatalság arra is jó, hogy a lelki sebek hamar begyógyuljanak – mégiscsak összejöttünk, és a hatodik villában buzgott az ifjú vér...

Hány éve is már ennek…? 2013-at írunk, tehát 45 éve. Hej, fiatalság, bolondság. Elcsépelt közhely. Elcsépelt közhely? Az én fiatalságom?! Ami az enyém volt? – Elmúlt. Mint ahogy minden más is…

De nem volt bolondság!

1968 május 2-án kezdtem a Magyar Nemzeti Bank Békési Fiókjában (a továbbiakban csak Bank) mint irodai alkalmazott dolgozni. Havi fizetségem 930 Forint volt. Az elsö fizetésemböl vettem egy ORBIT “zsebrádiót”. Nagyon büszke voltam rá.

Ez volt az elsö reguláris munkahelyem, mert addig  az ÁFÉSZ-ban  - bár folyamatosan, de mégis, más-más helyeken dolgoztam.

 Valahogy nem éreztem én magamat jól Jaxinál. Ö is vezéregyéniség volt, meg én is, és két dudás egy csárdában – mint tudjuk – nem fér meg. Föleg a nök meghódítása miatt voltam rá irígy, ez nálam valahogy nem nagyon sikerült, pontosabban nagyon gyáva voltam. Örültem, hogy azzal az egy lánnyal együtt lehettem, de a kapcsolatunk néhány hét után szétment, így aztán egyre növekvö irígységgel szemléltem Jaxi sikerét, mind a zenét, mind a nöket illetöen.

 Amúgy a baráti kapcsolatunk megvolt, de én el akartam menni a zenekarból.

Amikor aztán Jaxi a « « MARIKÁM – MARIKÁM » » címü saját számát megírta és a közönség a refraint együtt bömbölte a zenekarral, akkor aztán végleg irígy lettem Jaxira.

Mindamellett azok a slágerszerü érzelgös számok egyáltalán nem az én ízlésem szerint valók voltak – csak azt nem tudtam, hogy hogyan is kellene otthagyni azt a zenekart. Mert zenélni meg nagyon akartam. 

 Lassan már koranyár volt, lejártam én is a Körösre fürödni.

Egy szombat délutáni fürdés után Anyukám azzal fogadott, hogy két fiú keresett. Szerinte az egyik – ahogy bemutatkozott - a Szabó szücsmester fia a Rákóczi útról, a másikat pedig Kovács Sándornak hívták. (Néha, ha a Katona utcai kis csöpögöskút nem adott vizet, oda jártunk – jártam - hozzájuk vízért.) 

Egyiket sem ismertem, de azt gondoltam - majd megmondják mit akarnak. Vasárnap kora délután lementem megint a Körösre, egyszerre föltünt a gáton két srác és egyenesen hozzám tartottak.

-         Te vagy a Kulacs ? – kérdezte a vöröseshajú srác. Mint kisült, ö volt Szabó Pista. A másik fiú Kovács Sanyi « Szása » volt. Pista és Szása már az óvodáskoruk óta ismerték egymást, ahogy Szása mondja – éppen miattunk kaptak kedvet a zenéléshez, és  hiányzott egy gitáros.

-          Ez nekem kapóra jött, otthagytam Jaxiékat, és belementem egy új  zenekar létrehozásába.

Volt egy másik müködö zenekar is Jaxiékon kívül. Sokat nem tudok róluk, mert irígységböl szándékosan nem jártam el más zenekarok bulijára. Egy nagyon jóhangú srác énekelt ott, és jól játszott gitáron is, söt – kísérte magát éneklés közben.

A fiút Liszkai Pistának hívták. Szabó Pistáék  átcsalták öt hozzánk. Liszkai Pista hozta magával Csontos Janit is, aki jó szövegíró volt, és akusztikus gitárral akkordozott.

Egyelöre dobos nélkül próbáltunk, minden nap, Pistáéknál, a lenti mosókonyhában. A szomszédok nagy mérgére kiakasztottuk a hangfalakat a szölölugas karóira, és ment a gyakorlás. Késö délután kaptunk egy kis kolbászt, szalonnát, és tejeskávét – ó, hányszor ettem ott, a nagy szücsasztalnál… (Miközben Pista meg egy kis pálinkát csempészett ki nekünk.)

Mivel egyre több probléma merült fel a « ricsajunk » miatt, nekem az az ötletem támadt, hogy megkérdem a Décserikertben a hatodik villában egyedül lakó, nagyon jó barátomat, Gébert Tamást « Tonicsot », hogy vajon nem tudnánk-e ott a kis lenti épületben próbálni.

Tamás beleegyezett, így odapakoltunk, a « Kéglibe. » Ösz volt, egyre hidegebb lett, mi hordtuk a tüzelöt és jó meleget csináltunk.

Nyárvégén jött a zenekarba Háló Pista dobosnak,  így teljes lett a banda. Régi, használt dobokkal jött,  de Karácsonyra kapott a szüleitöl egy gyönyörüszép (és jól is hangzó) dobfelszerelést, és ö is beszállt a bandába.

Hosszú fontolgatás után a zenekar a következö nevet vette föl :

F L O W E R S

 A FLOWERS név márka lett. Megismerték a megyében. Híres, hírhedt banda lettünk, akit a rajongók tömege kísért el a sajátmaguk által bérelt különbusszal. Bátran merem állítani, 1968 és 1971 között páratlan siker koronázta föllépéseinket, messze a környéken nem volt hozzánk mérhetö zenekar.

Minden stimmelt: a zenekari tagok összetétele, az  azonos szinten mozgó hangszerismeretünk, a kiválasztott és játszott számok. Törzshelyünk (ma klubnak neveznék): a KISZ, (Kommunista Ifjúsági Szövetség háza) a Korona utcában lett.

De most még egyelöre ott tartunk, hogy tanuljuk a számokat szorgalmasan, ott az utolsó villában, és hol a környék kutyái ugatnak és vonyítanak veszettül, hol Szamosék libái gágognak éktelenül, hol Tarapcsik bácsi galambjai keringenek pánikban a háztetö fölött – egyszer még a rendörség is kijött a zaj miatt – hát fölköltöztünk a fölsö épületbe. Úgy állítottuk föl a hangfalakat, hogy kifele az utcára –Samu boltos kertje felé – menjen a hang. Valamivel türhetöbb lett a külvilág számára a próbánk. Jöttek a próbáinkra barátaink és a haverok is.

Egyszer beállítottak Hatházról a híres verekedös Pataki fiúk Eszterrel, a húgukkal, hogy a kislány szeretne énekelni.

Nagyon sok diplomáciai érzék kellett ahhoz, hogy elmondjam nekik, a húguk még nagyon fiatal, nem jöhet velünk, ha mi éjszakákon is zenélni fogunk – megértették.

De, hogy Eszter már akkor, 12 – 13 évesen is ismerte az élete célját – bizonyítandó – hogy Budapestre került föl, énekesnö lett.

Én az 1997-es NOSZTALGIAKONCERT – en ismertem föl ismét, ö is föllépett akkor velünk.

Valamikor késö összel került a FLOWERS a KISZ-be. A vezetöség vett nekünk 30 W-os  REGENT – kombó erösítöket, és 60 W-os énekcuccot is, tehát az akkori viszonyokhoz képest nagyon jó volt a zenekari összhangzás.

A zenekar végleges felállása: Liszkai Pista énekes, ritmusgitáros, Kovács Sanyi “Szása” énekes, Csontos Jani szövegíró, akkord-ritmusgitáros, Háló Pista dobos, Szabó Pista basszusgitáros és jómagam “Kulacs” szólógitáros.

Járt oda hozzánk a KISZ-be kezdettöl fogva egy fiatal fiú, aki akkor nemrég fejezte be a Technikumot. Nekem nagyon szimpatikus volt, hamar összebarátkoztunk, és mondta, hogy ö is gitározik. Csontos Jani teljesítményével általánosan kevésbé volt a zenekar megelégedve, kivéve Liszkai Pistát, volt is vitázás – viszont sikerült a zenekart meggyöznöm, hogy Jónás Jancsival tovább tudunk fejlödni – így bevettük a zenekarba.

1968 Karácsonyán már mi játszottunk a KISZ-ben. Erröl van egy szenzációs fotóm. Mennyi kedves régi arc, mennyi régi barát, akik közül sajnos mára már nagyon sokan elmentek…

Jónás Jancsival ezóta tart a barátságunk, a mai napig is. Ö ma a békési  TORONYBANDvezetöje. Ez a zenekar a Nosztalgiakoncert után, 1998-ban  alakult meg – de erröl majd még késöbb.