4. rész

Azt írtam korábban, hogy messze a környéken páratlanok voltunk. Ez csak részben igaz. Ami a kicsapongásinkat illeti – igen.

A zenélést illetöen nagy változások történtek megyeszerte. Ekkor már müködött jónéhány csabai banda is.

A fújósokból álló  SZIGMA együttes már 1967-ben föllépett Békésen a Ki Mit Tud akkori elödöntöjén.

Vagy egy jazzrock-ot játszó formáció, a 6 SZÍV.

De létrejöttek igen jó más bandák is, nagyon márkás felszerelésekkel.

Akkor egy jó nyugati márkájú erösítöhöz vagy hangszerekhez csak azok a szerencsések jutottak, akiknek rokonaik voltak Nyugaton vagy a szüleik elég gazdagok ahhoz, hogy beszerezzék fiacskájuknak a lehetö legjobb hangszert – mármint ahogy én ezt akkoriban így láttam.

A SZIGMA gitárosának például egy 1966-os GIBSON Les PaulStandard “sunburst”gitárja volt, hetedhétországra szóló csodahangszer.

Öszintén megmondva, emiatt is nagyon ritkán jártam át Csabára az ottani bandákhoz, mert  csak a szívem vérzett, a nyálam csorgott a sóvárgástól, és majd megevett a fene az irígységtöl, mert nekik olyan jó cuccuk volt.

Békéscsabán, az akkori Csaba Szálló – ma HOTEL FIUME – épületében müködött egy úgynevezett “Télikert”. Itt sokat fellépett a Szigma, de más együttes is, a jó felszerelések miatti “fejfájós barangolásaim” egyik állomásaként bejártam ide. Vagy a sarkon, a Csaba Cukrászdában léptek föl rendszeresen zenekarok – az egész ottani atmoszférát személyes megbántásnak vettem, úgy éreztem – mintha minden oldalról szánakozó, lekicsinylö tekintetek követnének. Szörnyü kisebbségi érzésem volt, és a közönség köre számomra olyannyira dekadensnek hatott, hogy a szent borzadálytól fölzaklatva rohantam el egy idö után onnan, hazabuszozva, hogy odahaza még a Nagycukit nyitvatalálva, boldogan hajtsak le egy – két konyakot és sört – a magam biztonságos világában.

Ez a tulajdonságom aztán az évek sokasága alatt többször is gondot okozott, egyre érzékenyebbé váló lelkem mint nagyon aktív membrán vette föl a legkisebb ellenséges (vagy annak vélt) rezgést is, azt hiszem, valamiféle “zenészi üldözési mániát” kaptam, amiben még a mai napig is szenvedek.

Ugyanígy, akkor még ösztönösen, mára pedig már a rengeteg - személyesen átélt - tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy nagyon megútáltam minden olyan zenészt,(és nemzenészt is) aki magamutogató, lenézö másokkal szemben, vetélkedö, piperköc, pökhendi, magasan az orrát fennhordó – és még egy csomó olyan tulajdonságokat hordoznak, amelyeket az én erkölcsi normám szerint mélységesen elítélek, és az ilyeneket megvetem.

Ha emberi magatartásra a szó pozitív, tisztességes formájában a “Rocker” szót használjuk, (nem összekeverendö a Hell Angels és egyéb bünözö rockerekkel!), akkor én egy rocker voltam, vagyok.

Nem megtorpanni a kihívások elött, nem kikerülni öket – de gondoljunk csak bele… Lényegében nem az élet a legnagyobb kihívás?

Hogy azt a szörnyü kisebbségi érzésemet leküzdjem, éjjel-nappal gyakoroltam a gitárral. Mégis – “az ellenség soha nem aludt!”

Így például, Mezöberényben is volt egy nagyon jó zenekar:

A LYRA EGYÜTTES.

1967 Karácsony elsönapján este is elmentem a KISZ-be, és legnagyobb csodálkozásomra ök játszottak! Nagyon jók voltak, én pedig belülröl föttem az irígységtöl. Egyik számukra emlékszem, a BEE GEES-töl a Hollyday c. számra. Jól zenéltek, szépen, több szólamban énekeltek, hm…volt mit tanulni tölük !

A    LYRA  vezetöje és szólógitárosa Putnoki Pista volt, akiböl hivatásos zenész lett és a mai napig is zenél. Énekesük Vrbovszky Miki, « Öcsi » volt, a többi zenész nevére már nem emlékszem. Putnoki Pistának már  akkorLANEY  erösítöje volt, és úgy emlékszem, egy piros Gibsona. (Vagy talán ezt nála mégiscsak késöbb láttam, 1975-ben,  amikor a Ligetben játszottak…?)

Ott voltak aztán Mezöberényben még a legendás Ábelovszky-ék.

Gyulán is több zenekar alakult meg ebben az idöben, késöbb, amikor 1972-töl néhány hónapig Gyulán zenéltem, megismertem öket is. Volt már ebben az idöben is Gyulán egy nagyon híres orgonista, vagyis billentyüs –Tabajdi Ernö « Enci » - a továbbiakban keyboardos (billentyüs).  Egy olasz   FARFISA orgonája volt, akkoriban a keyboardok még esetleg elérhetö netovábbja. (Ami elérhetetlen, az a legendás   HAMMOND  orgona volt, addigra a nyugati zenekarok fö billentyüs hangszere.)

Talán, mielött folytatnám, itt teszek egy kitéröt minden zenekar fájó pontjára, a felszerelésre, azzal a megjegyzéssel, hogy ez kizárólag csak a zenélésre, zenészekre vonatkozik, és kizárolag az én látásmódomból adódóan.

Énnekem nem az akkori kommunista rendszer túlkapásai vagy nem–túlkapásai tüntek  elviselhetetlennek, hanem az elzártságunk, kirekesztettségünk a nyugateurópai világból. Nem csak az ideológiára  gondolok, hanem az anyagi javakra, a kereskedelemre, a piacra. Arra, hogy bárhol Nyugat-Európában bemehettél egy hangszerboltba, és megvásárolhattad a legmárkásabb hangszereket, felszerelést, te, az egyszerü, kétkezi ember is.

Mi, a nagy többség a Szocialista Béketáboron belül, mi, akik hüen gyakoroltuk az akkori rendszert, bután be lettünk csapva.

Erröl így írok a Lépések az idöben c. könyvem « A villamos » c. fejezetében, a 139. oldalon :

   « Ekkor már nagyon kritikusan szemléltem a „Nagy Baráti Építötábort », az elvtársi negédesség fátylába burkolt nincsent, hogy  « ami van azzal elégedj meg, ami meg hiányzik arról ne is tudjál » - de tudtam róla. Van egy bizonyos nyugati világ, ahol minden másképp van. »

 Nekem odahaza sohasem volt olyan jó felszerelésem mint amilyenröl álmodoztam, söt -  sokáig csak kölcsöngitáron játszottam. Nem volt „nyugati nagybácsim,“ a bankban pedig a havi 930 forint fizetéssel nem sokra mentem, tehát semmi esélyem nem volt arra, hogy jó felszerelést tudjak venni. De mégis megjegyzem, hogy sikerült a FLOWERS idejében egy olyan magyar gyártmányú gitárra szert tennem, amelyet a GIBSON ES 335-röl koppintottak le, és meglehetösen jól szólt.

Magyarországon a „zenészegyenlöség »  számunkra akkoriban így nézett ki : akiknek a szülei orvosok, mérnökök, ügyvédek stb… jólkeresö, gazdag emberek, vállakozók voltak, azok beszerezték gyerekeiknek a nyugati márkás zenekari felszereléseket. Vagy megküldte a  « klisé - gazdag nyugati rokon. »

Amikor én 1967-ben a 63 budai zenekar felszereléseit megláttam, majdnem sírva fakadtam : volt ott   Selmer, Orange, Marshall, Fender Twin Reverb erösítö,Fender Stratocaster és Fender Telecastergitárok,Gibson gitárok stb...

Már a Framusés a Hagstörm is a legjobbak közé számított – amit akkor igazából sajnos nem is nagyon értékeltem, miután nem is ismertem ezeket a márkákat, de ha belegondolok, ma mindkettö vagyontérö, gyüjtök között nagyon keresett hangszer ill. erösítö.

Nem tudom, sikerült-e érthetöen leírnom azt, amit mindezzel mondani akartam, de nehéz ilyen dolgokat szavakba foglalni, miután ez a zenész-felszerelési-örültség engemet még itt, Stuttgartban is a mai napig is üldöz, még ha ma már egészen más okokból is.

Ráadásul – és talán éppen emiatt is – sohasem lett belölem egy nagy « ereklyegyüjtö » - elkótyavetyéltem egy nagyon csodálatos Gibson  gitárt és egy – a legjobb fajta - Marshall erösítöt, mert nem érdekelt ez a márkanév-kultusz, mondván : « - egy jó gitáros kezében még a seprünyél is megszólal. » Azt hiszem, ezt csak a magam megnyugtatására találtam ki, és végeredményben nem is igaz.

Mindezt kizárólag csak a zenész szemszögéböl írtam le, az élet más területeit érintö egyenlötlenségekröl vagy igazságtalanságokról nincs szándékom nyilatkozni – azt úgyis érzi és tudja mindenki.

Békésen is müködött több más zenekar is, hiszen Balogh Zoliék, Szabados Janiék ebben az idöben már aktívan játszottak.

Mégis, a békési fiatalok fö szórakozási helye a KISZ lett.

Nos, hogyan is zajlott le egy hét itt a KISZ-ben?

Hétfön délután, munka vagy iskola után, olyan 5 óra tájban találkoztunk ott. Sipaki néni, egy áldott aranyos jó néni, Sipaki Pista (kertész + Sipaki Cukrászda) Édesanyja takarított akkoriban a KISZ-ben. Ö nyitotta ki nekünk az ajtót. Nagyon finom kolbászt, szalonnát, puha kenyeret hozott magával meg paprikát, paradicsomot, és mindig megkínált bennünket „egyetek gyerekeim“ – szeretettel anyáskodott fölöttünk.

A büfét Rigler Pista bácsi 5 óra után nyitotta ki. Itt mindjárt meg is vettük az elsö üveg Köbányai sört (3 forint 60 fillérért.)

Szabó Pista hozta a magnót, és megmutatta azokat a számokat, amelyeket rádióból sikerült neki fölvenni, és alkalmasak voltak nekünk, az eljátszásra.

Elkezdtünk gyakorolni.

Este olyan fél 7-töl kezdtek jövögetni a fiatalok, megvették a sört, biliárdoztak vagy egyszerüen odahúztak egy széket a közelünkbe és figyelték, hogyan próbálunk. Késöbb, amikor elkezdtünk vagy 10 számot gyakorlásképpen eljátszani, némelyik még fel is állt ütemesen mozogni a zenére, lányok is jöttek és nemegyszer elkezdett néhány pár táncolni is.

Este 10-kor befejeztük, mert a KISZ vezetöje Lénárd Imre amúgyis állandóan mérges volt ránk, hiszen ott lakott az épület végében, egy szolgálati lakásban, ahol a színpad mögött a fal állt, ott kezdödött az ö lakása.

Kedden – szerdán-csütörtökön és pénteken ugyanígy zajlott le minden este a próbánk.

Szombaton megesett, hogy mi délelött még összejöttünk, egy-egy frissen tanult számot összegyakorolni, hogy estére  már el is játszhassuk. Amikor például a Ki Mit Tud  szombatesti adásában, az     I L L É S   együttes az „Amikor én még kis srác voltam“ c. számmal  

az elsö díjat nyerte, mi ezt vasárnap délelött összepróbáltuk, és este már játszottuk is – óriási sikerrel.

A külsö, utcai vasajtó be volt hétvégeken napközben zárva, mégis, egy-egy srác bemászott a kökerítésen, hogy széket és asztalt foglaljon az estére.

A  TÁNCTEREM.

Csak saccolni tudom, hogy olyan 12 – 15 méter hosszú lehetett, ehhez jött az alacsony színpad a zenekar részére, a terem szélessége meg olyan 5 – 6  méter volt...?

Volt egy belsö terem, itt voltak az asztalok és székek felállítva, úgy, hogy 40 – 50 ember kényelmesen elfért ott.

DE NEM  300!!!

Mert átlagosan ennyien fordultak meg ott hétvégi bulikon. Fölvigyázó Laczkó Ernö bácsi volt, a bíróság írnoka, jegyzöje.

Szikár, energikus, idösebb férfi, aki nagyon szigorú volt. Elsösorban hozzánk, a zenekarhoz, másodsorban a közönséghez. Sokszor jöttek a rendörök is ellenörizni, hogy minden rendben van-e.Eleinte minden rendben is volt – amíg csak néhányan lézengtek a teremben, ami egyébként nem is igaz, mert mielött még Ernö bácsi kinyitotta volna a bejárati ajtót, addigra már odakint az udvaron vagy 80-an várakoztak (télen is, -10C°-nál.)

Az este ahogy telt, és a sör fogyott, valamint a vágnivaló füst, a hangos (és jó) zene mely az idegekig hatolt – ez mind hatással volt a fiatalokra. Némelyikböl izgágaságot, agressziót váltott ki, másokból örömérzést – nos, bizony, este olyan fél 10 fele el-elcsattant az elsö pofon.

Ez legelöször engemet nagyon nagy sokkhatásként ért, ez a vad, nyers agresszíó. Azóta sokszor elgondolkoztam azokon a KISZ-beli verekedéseken – azt hiszem, akkoriban mi mindannyian vadak voltunk.

Hátunk mögött volt az ´50-es évek langyos slágerzenéje, a Rock´n  Roll nem mindenkinek volt a kedvenc zenéje, (nekem sem), addigra mindannyian, az egész világon tudatalatt vártunk a Nagy Változásra, amely a Beatles-sel el is jött..

Már addig is, ha a hangulat a tetöpontjára emelkedett, el-elsikította magát egy-egy lány, de amikor a Beatlestöl az  A HARD DAY´SNIGHT – a Nehéz nap éjszakája c. filemet a moziban megláttuk, akkor véglegesen rájöttek a békési fiatalok is, hogy mennyivel jobb és hatásosabb síkítva tombolni – egymást beleüvölteni a zenei kábulatba. Nyugodtan merem állítani – és erre szerencsére van legkevesebb 400 tanúm, hogy ott, a KISZ-ben ugyanolyan tombolás, sikítás és üvöltés  volt mialatt mi játszottunk, mint szerte a világon bármelyik nagy koncerteken, nagy bandáknál.

Hej, micsoda idök is voltak azok! Hej de mennyire is sírok ezen idök után! Hej, micsoda életünk volt és hej…mennyire fiatalok voltunk!

Ha fagyos hétvégeken – mint elsök – 5 óra tájban megérkeztünk a nagyterembe, amelyben a csempekályha ontotta a száraz, jólesö meleget, Rigler Pista bácsinál a büfében az elsö korty hideg sör friss íze, az egyre gyülekezö közönség csöndes zsongása, a lányok illatozó üdesége, ahogy mindenki szépen kiöltözve jelent meg – úgy, mint egy ünnepélyre. Igen, úgy éreztem, a közönségünk értünk jött el, értünk öltöznek föl ilyen ünnepélyesen, hiszen ez ünnep is: a tietek, a miénk – és mi jó vendéglátók leszünk. Azok is voltunk.

Amikor a zenélésünk elkezdödött, eleinte még volt hely a tánctéren, majd ahogy az idö múlt, a zaj egyre nagyobb lett, az alkohol egyre jobban fogyott,a táncolók és tombolók százai tolongtak elöttünk – hát igazán nem csoda, ha idönként verekedés is tört ki, amelyet aztán Ernö bácsi mesterien és sokszor eröszakkal fejezett be, amennyiben a legizgágábbnak adott egy többcsillagos pofont – aztán ismét rend volt.

Néha, a hangulat tetöpontján, az egyik kedves barátom, aki hozzátartozott a szükebb baráti körhöz, Zima Bandi odajött a színpadhoz. Felültem a nyakába, és a hátam mögé emelve a gitárt szólóztam. Ott, abban az izzó, forró kráterében a fitalságunk boldogságának – ott volt az én igazi világom. A mai napig is keresem ezt, amely mára mégis – örökre elveszett...

Nyáron? Néha kinn játszottunk a KISZ udvarán, ilyenkor még nagyobb közönség jött össze.

Történt egyszer, hogy a táncterem színpadát átépítették, így azon a hétvégén nem kívül, hanem a belsö teremben játszottunk. Ott, ahol normális körülmények között a fiatalok ültek az asztalok körül.

Ez is valamikor télen volt. Ahogy a tömeg nött, a csempekályha hösége, a néhány stampedli kevert és a sör hatására szörnyen melegem volt, izzadtam.

Játék közben egyszer csak egy gitárhúrom elszakadt. Mivel igen közel álltam Háló Pistától jobbra, a kicsapódó acélhúr súrolta a fülét, fel is sértette. Féktelen nevetésben törtünk ki, amitöl még jobban izzadtunk akkorra már mindannyian.

Egy hirtelen gondolattal levetettem az ingemet és félmeztelen játszottam tovább. Háló Pista majd Szabó Pista is követtek. Erre nagy sikoltozás tört ki, és az elöttünk táncoló fiúk és lányok elkezdték levetni az ingeket és a blúzokat  - némelyik még a melltartóját is elkezdte hátul nyitogatni – Laczkó Ernö bácsi a mikrofonhoz rohant és ordítva parancsolta meg, hogy azonnal öltözködjön föl mindenki “…és ti is, csirkefogók…!” – nos, ezek mi voltunk.

Megint kijött a rendörség, ezután be is zárták a KISZ-t egy hónapra, el voltunk tiltva a játszástól, ez volt a büntetésünk. (De ugyanakkor meg “kikölcsönözhettük” a felszerelést, és a SILÓ-ban játszottunk abban a hónapban, söt, a karácsonyi bálat is ott játszottuk.)

Ez az eset, mint “meztelen bál“ sokáig nagy port kavart fel – pedig semmi nem történt, csak éppen fiatalok voltunk.

Valaki beszerzett valahonnan egy öreg, bolhás paplant.

Ezt leterítettük a színpad elött a köpadlóra, és a rajongóink legkeményebbjei ott elöl fetrenghettek a szönyegen, ahogy kedvük telt.

Ez a paplan – és persze a rajongóink aztán kezdtek bennünket mindenhová elkísérni. A srácok béreltek különbuszt, és mi is vagy velük együtt utaztunk a fellépés színhelyére, vagy egy külön kisbuszban – attól függöen, hogy jött-e értünk valami jármü külön.

1969 április 30-án lenn a Piactéren  játszottunk.

Ezután jött az a bizonyos  “májfadugás”, aminek keretében Csillik Bandival, Csató Pistával és egy csabai sráccal májfát dugtunk egy nemrég általam megismert csodaszép lánynak.

Hát ez a májfadugás nem a legjobban sikerült, ugyanis a Ligetben letörtem egy nagy gallyat, ezt húztuk magunk után, a  Bocskai utcán befalaztunk téglával egy kökaput. Mint késöbb kisült, más leleményes fickók meg a Jantyik utca és a Bocskai utca kis összekötö sikátorában, az elözö nap kidöntött akácfák törzseit fektették ki a földútra, amelyen néhány motoros és biciklis átbukfencezett – ezt is a mi számlánkra írták. Rendörségi vizsgálat volt, bírói meghallgatás, de Anyukám közbenjárására megúsztuk az egészet egy bírói figyelmeztetéssel.

Azért írok erröl, mert két jó barátom Csillik Bandi (vagy többen úgy ismerték, hogy Csillik Gyula) és Csató Pista “Kolbász” sincsenek már közöttünk, hogy elmondhassák akkori emlékeiket.

A békéscsabai Ifjúsági KISZ Tábor is meghívott bennünket 1969 nyarán ott a táborban játszani.

Itt is leterítettük a bolhás paplant, néhány srác Békésröl belógott valahogy és szokás szerint elkezdtek tombolni a paplanon. A bál egy nagy, széles teraszon volt megrendezve.

Az idegen – a megye minden részéböl ottlévö – fiatalok elöször megdöbbentek, megrökönyödtek – majd ök is odabátorkodtak hozzánk, és mostmár vegyesen tomboltak elöttünk vagy 150 – 200-an.

Ezek aztán elvitték hírünket megyeszerte. Éjjel pedig a többemeletes szállás tetején a cseréptetö gerincén kukorékoltunk – senki nem mert bennünket leparancsolni onnan.

Résztvettünk a mezökovácsházi  BEATZENEKAROKFESZTIVÁLJÁNis. Elöbb még Gyulán és Békéscsabán is résztvettünk az elödöntökön. Békéscsabán  nagy volt a tét. A zenekarunkat erösítendö, meghívtuk Gyuláról Tabajdi Encit, hogy segítsen ki bennünket orgonával. Hát, az ötlet jó volt, de Enci nem volt hajlandó velünk legalább egyszer összepróbálni, így minden elökészület nélkül  álltunk ki. Egy improvizált számra emlékszem: Hongkongi Vírus volt a címe. Továbbjutottunk, de ebben Encinek nem volt túl nagy szerepe.

Mezökovácsházán is iszonyú forró hangulat uralkodott, a megye összes részéböl jöttek a zenekarok, jöttek velünk vagy két busszal a rajongók is – ott is másodikok lettünk.

1969 öszén behívták Liszkai Pistát katonának. Meg voltunk döbbenve, mert hiszen nekünk JÁTSZANI KELL!!!

Liszkai Pista elment hát, Jónás Jancsival gitároztunk tovább, mentek a bulik. Szása egy idöre elhagyta a zenekart, de kérésünkre fél év múlva visszajött.

Ekkor volt az, hogy sikerült 5 ezer forintot összevakarnom, és vettem a csabai Hangszerboltban egy szép, natúrszínü, elektromos gitárt. (Amikor a FLOWERS feloszlott, eladtam Balogh Jóskának, de hogy ma vajon hol lehet...?)

Ebben az idöben  - éppen Jancsi révén, aki már ekkor is Eric Clapton rajongó volt és játszani akartunk CREAM számokat is - divatbajött a gitárosok körében a WAH-WAH (“WAU”)pedál. Ez roppant egyszerü találmány: egy pedál mozgat egy potenciómétert, amely magas vagy mély hangszínt produkál.

Nos, Jancsi föltétlen játszani akarta pl. a White Room-ot a Creamtöl, de ebben a szóló Wah-Wah-al megy.

Teljesen véletlenül jöttem rá, hogyha a gitár hangszedö-hangszín-átkapcsolóját gyorsan le-föl mozgatom, akkor egy hasonló effektust hozok létre, mint a wah-wah.

Nosza, ettöl kezdve elszabadult a pokol: a haveri körböl mindenki wauzni akart. Ez így nézett ki: jöttek azok a bizonyos számok. Az elsö srác odaállt elém egy üveg sörrel a kezében, én kitátottam a számat (mindez persze játszás közben történt), és nyelés nélkül, egyhuzamban leeresztettem a sört, ezután a srác mozgathatta le-föl a hangszínkapcsolót a gitáromon.

Miután egy este eljátszottunk olyan 6 – 8 waus számot, hát legkevesebb ennyi üveg sör ingyen volt biztosítva számomra. (Aztán már sok másik szólót is wau-val akartam játszani…)

Azokon a hétvégi estéken, amikor mi a KISZ-ben játszottunk, megpróbált a SILÓ is néha rendezvényt csinálni. Vagy egy másik helyi zenekart léptettek föl, vagy tüntetöleg meghívtak valahonnan egy idegen zenekart, de az eredmény szinte mindig ugyanaz volt:

                              t á t o n g ó  N a g y t e r e m.

Így aztán gyakran az történt, hogy delegáció jött át hozzánk, hogy nem játszanánk-e még ott a SILÓ-ban vagy éjfélig, ha mi itt befejezzük.

Nosza, fél 10-kor bemondtuk, hogy segítö kezekre van szükség, így áthordtunk mindent kézben a Kultúrházba, és ott folytattuk 10 óra után.

Jók voltunk és veretlenek.

Jöttek az elsö fellépések a ligeti Bagoly sörkertben, a hatalmas ösrégi tölgyfák alatt tombolt a fiatalság.

Lassan kezdtem én is elhinni, hogy ez a siker örökké tartani fog, azt hiszem, elszaladt velem a ló – pontosabban a ló elszaladt, de én ott maradtam a nyereggel – mindenesetre az egyik hírhedt verekedös gyerek a begipszelt fél karjával egyszer úgy vállonvágott, hogy az utcai árokba repültem, mire az akkorra már feleségemmé lett lány, egy hordozható rádióval fejbevágta – tulajdonképpen ez mentett meg engemet egy csúfos leégéstöl.

Tehát a halhatatlanság-érzése fuccsba ment – én is sebezhetö voltam mint mindenki más. De mégis, elszaladt velem a ló…

Erröl így írok a «  Lépések az idöben » c. könyvem « Húsvétok » c. elbeszélésében :

                  « Teleevett és teleivott hasamat délután szunnyadóra fogtam, hogy estefelé friss szomjjal siethessek a KISZ-be, hagyományos húsvéti bálunkat játszani, melyeknek tömegverekedésekbe fúlt végein az áljózanság mámorában kerestük a hazavezetö utat, fölrandalírozva a Rákóczi út nyugalmát. Csak a tavaszi éj hunyorított rám feddöleg csillagszemeivel, ismervén a jövöt… »

Ekkor még a Szabó Dezsö utcában laktunk, egy piciny szobában, melletünk közvetlenül egy lakatosmühely volt.

Ennek a piciny szobának az egyetlen ékessége egy kerek öntöttvas kályha volt.

Gyakran lejöttek a FLOWERS tagjai is hozzánk. Megérkezvén, befütöttünk a kályhába, ifjú feleségem fözött egy nagy fazék zöldséglevest, elökerült egy kis bor is, és boldogan, gondtalanul éltük fiatal életünket. Azt hittem, ez örökre így lesz.

A változás azzal kezdödött, hogy hirtelen vége lett a FLOWERS – együttesnek, feloszlott. Lénárt Imrééknél megszületett a kisbaba, és mivel a lakásuk közvetlenül a színpadi fal mögött kezdödött, minden áthallatszott. Ezért ö beszüntette a hétvégi bulikat.  Ez már 1971 koratavaszán volt, arra már nem is emlékszem, hogy a húsvéti bálat még mi játszottuk-e. Majd még néhányszor elkaptuk a KISZ-beli fölszerelést, hogy máshol játszhassunk.

Amikor Kisfiam 1971 április 19-én megszületett, elhatároztam, hogy szegre akasztom a gitárt – vagyis ekkor adtam el Balogh Jóskának. Ö is gitározott, az öccse Zoli is.

Hüséges jó zenész kenyerespajtásom, mai napig is jó barátom, Balogh Zoli így ír erröl az idöröl:

                   “ …Valahogy úgy kezdödött, hogy Jóska bátyám Gyulára járt gimibe, és valahonnan hozott egy gitárt. Mint kiderült, Liszkai Pista barátja adta kölcsön. Egyszer otthon hagyta, és elkezdtem rajta „pötyögtetni.“ Ez – azt hiszem – 1966 – 67 körül lehetett. Valahogy így kezdödött, és ez a “pötyögtetés” a mai napig is tart.” … “Sikerült megtanulnom néhány akkordot, amit Liszkai Pista rajzolt le a bátyámnak. … Eltelt legalább egy év, mire viszonylag elfogadhatóan kezdtem játszani. … Hányszor mentem el a KISZ-be, hogy ellessem TÖLED, hogy is kell egy számot eljátszani – de nagy élmény is volt!” “A gimnáziumi évek alatt aztán már verbuválódott össze egy együttes, a LEAD FEALS (ólombolhák), de mi a SILÓ-ban voltunk honosak: Békefi Laci dobos, Durkó Jani basszusgitár, Csontos Jani ritmusgitár és jómagam szólógitár.”

“A giminek volt egy táncos összejövetele a SILÓ-ban. Polgár Lajos  igazgató Úr odajött a színpad elé, és nézte a zenekarunkat. Mi éppen az OMEGÁTÓL játszottunk egy számot, a szöveg így szólt: FENT EGY KIRÁLY, S A FÖLDÖN EGY BOLOND” – ahogy rám nézett, azt hittem leszédülök a színpadról. Ugyanis öt, a gimnázium igazgatójáat nevezte mindenki “KIRÁLY”-nak. Másnap behívott az igazgatói irodába – rosszat sejtettem. Kijelentette, hogy holnaptól meg kell alakítanom a gimnáziumi zenekart. Tagok lettek: Salamon Feri, Molnár Zoli, Rigó Jani és jómagam. De nem volt hosszú életü, mert nekem ott volt a másik zenekarom a kultúrotthonban.”

Itt megszakítom Zoli elbeszélését, megjegyezve, hogy Salamon Feri “Salamon Öcsi” egy kiváló basszusgitáros lett, a FAMILY együttes basszusgitárosa, majd felment Pestre. Volt egy idöben az APOSTOL együttesben is. Rigó Jancsi is a FAMILY együttesben kezdte el a gimnázium után, dobosként, ma a békési nagysikerü TORONYBAND dobosa. Molnár Zoli pályája hosszú ívben fölkanyarodott, mint basszusgitáros profi zenész lett, bejárva a világot. Ma Hajdúszoboszlón él. Annyit szeretnék még büszkén megjegyezni, hogy Zolinak én mutattam meg a gitározás alapfokát.

De folytassam Zoli elbeszélését : «  - Telt múlt az idö. A Silóban is cserélödtek a zenekar tagjai, így lett a dobosunk Domokos Imre. A gimnázium volt tanára Pócsai Antal, aki orosz nyelvet oktatott, lett a Kultúrház igazgatója. Ez már 1971-ben volt. A FLOWERS már szétoszlófélben volt, Te (mármint én, a szerzö) egy idöre abbahagytad, de mindig mondogattad, hogy jó lenne a két zenekarból egy közös csapatot összehozni. Közben Liszkai Pista is leszerelt a katonaságtól. Hát valahol ettöl kezdve indult el a mi kapcsolatunk, közös zenélésünk. Azt hiszem jó bulikat csináltunk. – Hát nem? –  Létrehoztuk a “FIVÉREK” nevü zenekart. Tagjai: Öri Lajos orgona, Öri Pityu dob, én elsösorban énekeltem, de ritmusgitárt és szólót is játszottam, bátyám Jóska basszusozott, Liszkai Pista is ritmusgitározott, te pedig Gabi szólógitároztál.

Majd valamikor szétvált a zenekar. Megalakult a BÖLSZ nevü együttes, tagjai voltak: Balogh Jóska, Öri Pista, Liszkai Pista, Szabados Jani. Mi ketten is összehoztunk egy zenekart, amelynek a neve NEW FLAWERS lett. Eleinte Liszkai Pista ének-ritmuskgitár, (késöbb kivált), Czikkel Jani dob, Ilyés Imre basszusgitár, Balázs Gabi szólógitár, jómagam ritmusgitár – ének. Jó csapat volt. Sok-sok buli, na és MÉHKERÉK!”… “Amikor a csapatunk feloszlott, te egy idöre Gyulára mentél át, (1972 – a szerzö), én meg hol itt, hol ott szálltam be egy-egy békési bandába. Majd 1973-74-ben összejöttünk Falusi Lacival, aki dobos volt, és létrehoztuk Békéscsabán a MELÓS-ban (Építök Kultúrotthona) a PALLADIUM RT nevü zenekart.” … “ A 70-es évek végefelé még játszottam Gyomán, majd Mezöberényben a LYRA együttessel 1983-ig. Ennek tagjai voltak: Zolnai János dob, Rigó Tibor orgona (ma a TORONYBAND keyboardosa – a szerzö.), Harik Mihály basszusgitár, Szabados János ritmusgitár, (Ugyancsak TORONYBAND),jómagam szólógitár (végre a helyemen!) Ezután hosszú évek kihagyása, majd 1997-ben a füzesgyarmati ENTER együttes.”

Hát eddig szól Balogh Zoli elmesélése. Mai napig is zenél, de ma már csak saját szerzeményeket komponál. 2013-ban eljött Békésre Molnár Zoli Hajdúszoboszlóról, és a mobil sstudiójával fölvették Balogh Zoli három olyan számát, amelyeket a Toronyrádió is le-lejátszik – sokan kérik. Nagyon slágergyanús! Kívánom, hogy legyen vele sikere!

Megjegyzés a jelenkorhoz: 2013 szeptembere, otthon vagyunk. Gyakran mentünk a Korona utcáról át az új Csókhídon a Picra, vagy a Fötérre. Mindannyiszor elmentünk az egykori KISZ épülete mellett. Döbbentem álltam meg a drótkerítésnél, befele bámulva a szinte már romos épületre. Ha ez így halad, önmagától fog összedülni. Milyen kár érte! Ugyanakkor meg csak bámultam a vaksi ablakokra, melyek mögött valaha a táncterem pompázott, hogy ugyan – hogyan fért be ide egykor 300 fiatal?

Kár, hogy mi, akik egykor ott játszottunk, nem rendelkezünk azzal az anyagi tökével, amiböl meg lehetne venni a Várostól az épületet, tatarozni, rendbehozni, és egy zenész klubot kialakítani, ahol rendszeresen lennének zenés rendezvények, de nem holmi „egyedüluntató lakodalmas álmuzsikusokkal“, hanem a békési és környékbeli jó zenekarokkal, színvonalasan, mindenfajta felhígulás nélkül.

El fog múlni ez az épület is. Belátható idön belül. Mint ahogy lassanként mi is elmúlunk. A hajdani lelkes, fiatal zenészek, és a hajdani lelkes, fiatal közönség.

A felejtés kegyetlen törvénye fogja ránkteríteni örökreszóló fekete leplét egy olyan világban, ahol bárminek is csak MA van értéke. Ma eldobjuk a tegnapit, holnap eldobjuk a mait – minek a régi dolgokon még rágódni?