2006 tavaszán történt tehát valami. Feleségemet (akkor még élettársam volt) kifúrták a munkahelyéröl. Erre van egy csodálatos angol szócska: Mobbing = fúrás, kiútálás, valótlan dolgok híresztelése, pletykálkodás stb...
Ennek következtében fölmondtak neki.
A pert megnyertük, de ö oda vissza már nem ment, így hát munkanélkülivé lett és betört hozzánk a létfennmaradási-félelem, de amúgy istenigazából!
Ekkor kellett otthagynom a Park Avenue-t, és emiatt adtuk el az autót is. (Habár maradhattam volna, hiszen busz is van meg villamos, de addigra már a másik három zenész annyira betegesen sznobosan üzte az énekesnö körüli díva-kultuszt, hogy nem volt tovább maradásom.)
Engemet ez az egész anyira megviselt, hogy még egy pszichiátert is fölkerestem, de a valós egzisztencia-félelem által okozott nagycsomó pszichoszomatikus betegségekre, amelyek kitörtek bennem, nincsen terápia – csak aPÉNZ – de ebböl a gyógyszerböl nekünk ö sem tudott felírni – és senki, ezen a földön.
Zenei akarásom viszont ugyanolyan nagy volt mint eddig, söt – még nagyobb, mert a Park Avenue -val olyan zenei irányzatok felé nyílt meg az utam, hogy úgy éreztem :nekem mindig is ezt a zenét kellett volna játszanom, sok mérget, lelki emésztödést megspórolhattam volna.
Miután az énekesnö – Uschi - operaénekesnöi kiképzéssel rendelkezett,játszottunk jónéhány számot a finn NIGHTWISH – töl is.
De a többi is nagyon gondosan kiválasztott, ígényes szám volt. Nem tudom, hogy egy foglalkozás mennyire meghatározója a zenész stílus-irányzatának, de ebben a bandában volt egy privátakadémia gazdasági igazgatója, azután egy 50 ezres létszámot foglalkoztató amerikai cég németországi « vezérkarának » egyik tagja, aki iszonyú nagy tudással rendelkezett mind computer-studiótechnikai téren, mind zenei képességét illetöen, ö volt a zenekar komponistája is, a repertoir-unk 70 %-át saját számok tették ki.
Mindenesetre, mára már kialakult egy szilárd meghatározásom a progresszív rockzene müvelöiröl. Anélkül, hogy bárkit szándékosan érintenék és megsértenék ezzel, de az a meggyözödésem, hogy ez a zenei müfaj vonzza a sznobokat.
Még a dobosról : egy autóalkatrész-szállító cég üzletkötöje volt, talán a legnormálisabb a zenekarban.
Az énekesnö, a « díva » pedig egy stuttgarti nagy autószalon promotion-fönöknöje volt.
Én pedig ezt a zenét egyszerüen csak « éreztem ». Sok gitárost kipróbáltak, nálam ezerszer jobbat is, de én voltam az egyetlen, aki úgy « elkapta » a fonalat, ahogy ök ezt elképzelték – mert ráéreztem. Ez angolul FEELING – zenei kifejezésként jobban hangzik arra az állpotra, ha egy zenész bizonyos fajta zenéhez azonnal hozzá tudja játszani az odapasszoló szólókat, aláfestéseket stb…
Még a mai napig is ott lehetnék, ha nem szakadt volna ránk az a bizonyos megélhetési, létünket fenyegetö katasztrófa.
Nameg, ha a zenészek nem annyira döjfösek, fennhéjázók és nagyképüek lettek volna. De azok voltak, és az autónélküliségem a szemükben egyenlö volt az indiai kasztok legalsó rétegével.
Mindamellett egyvalamit még szeretnék itt elmondani : a döntés, hogy megválok a zenekartól, nem esett nehezemre. Hiába a jó zenészek, hiába a jó zene – ekkor már nagyon úntam az utánjátszást. Mindehhez jött az a tény is, hogy a zenekari tagok – engemet kivéve – mindenre használták a próbát, csak arre nem, hogy 19 :00 -töl 22 :00 óráig szorgalmasan gyakoroljunk, dolgozzunk ki saját számokat. Ehelyett volt pezsgöivás, kávéivás, sztoryk elmesélése – minden szám után egy cigarettát el kellett szívnia a dobosnak – hát valamikor ezt is megelégeltem.
Vagy, ha a díva a pezsgö elfogyasztása után beletrallázott a mikrofonba, amitöl a többiek ájultan estek össze « - ime – ez Ö ! » - a csodálattól olvadozva szédelegtek – néha hányingerem támadt mindezen dolgoktól.
Így aztán személyes tragédiánkat használtam fel ürügyül, hogy megváljak tölük.
Nagyon féltem ugyanakkor pedig attól, hogy most, amikor annyira benne vagyok a zenélésben, most kelljen abbahagynom !? Csak azért, mert nincs autónk ??!! Nem, ezt nem hagyhattam így elveszni...
Itt álltam hát egyedül, felszerelés, akarás, minden megvolt, de hol játsszak ?!? Autó nélkül nem jutok el egy bandához sem, mert a próbák még hagyján, van busz, villamos, helyközi vasutak, de a fellépések ?
Ugyan ki vinne haza éjjel háromkor holtfáradtan még az autóval ?
Ekkor történt az a bizonyos dolog, de mielött ezt elmesélném, egy idöutazásba kezdek.
Vissza, a ´60-asévek végéhez, ´70-es évek legelejéhez, amikor kezdtek megjelenni azok a zenekarok, melyeknek a precíz zenei stílusuk megnevezését elöször Csurka Petitöl hallottam: PROGRESSZIV ROCK, PSZICHEDELIKUS ROCK.
Ekkor fedeztem föl a PINK FLOYD-ot.
- Nem tudom, kire hogyan hat a zene. Énrám akkor van hatással, ha a hallgatása közben a lelkemben ismeretlen tájak, színek és érzések keveréke áll elö. Egy bizonyos transzos lelkiállapotba kerülök, hasonlóan mint a táltosok, ha a pergö dobuk elviszi öket a Tetejetlen Fán az Ösök Mulató Mezejére, Arany Atyácskához – tehát lelkem kikerül az evilági börtönböl – így kell egy jó zenének rám hatni!
- Egyébként ugyanígy hatott rám valaha, kisgyermek koromban, például Lajtha László: Soproni képek c.müve is.
És ugyanezt a hatást váltotta ki belölem a PINK FLOYD zenéje!
Négy nagy, világmegmozgató LP –jüket tartom a XX.sz. egyik kultúrörökségének:
1973: The dark side of the Moon
1975: Wish you were here
1977: Animals
1979: The Wall
Azonban, minden, amit elötte, vagy utána csináltak, az már nem volt akkora hatással rám, mint ez a 4 LP.
Lehet, hogy ezzel a megállapítással nem mindenki ért egyet, de ez csak az én véleményem.
Amikor 1975-ben, Gábor-napra a “The dark side of the Moon” c. LP-t kaptam ajándékba, ezt a lemezt este 18.00 óra és reggel 6.00 óra között újra és újra lehallgattuk, szinte szünet nélkül.
Volt még aztán persze a YES, GENESIS, TANGERINE DREAM és PASSPORT együttes idöszaka is (a Passport-ot láttam 1981-benélöben Karlsruhe-ban). Újabb idöszak volt Al diMeola vagy Paco de Lucia, Jeff Beck, még késöbb VANGELIS. Manapság Joe Satrianit, Steve Morset is szívesen meghallgatom, de mégis - a Pink Floyd – az számomra mindig a legfontosabb, legértékesebb maradt. Késöbb ezzel a meghatározással illették ezt a fajta zenét: ART ROCK
Persze, soha életemben nem mertem volna arra gondolni, hogy én valaha PINK FLOYD-ot is játsszak, a respektálásom velük szemben túlságosan is nagy volt, a tudásom viszont nagyon kicsi.
Majd 2004-ben a Rockstation II-vel próbáltuk meg a Shine on you crazy diamond-ot eljátszani, amikor az egyik zenés lokálban fölléptünk, ennek a számnak az eljátszása után azt mondta a tulaj:
- „ez nem volt Pink Floyd.“
Milyen igaza is volt! Hiányzott a játékomból a technika, David Gilmour játszási technikája.
Sikerült néhány videókazettát és DVD-t beszerezni, és elkezdtem nagyon behatólag tanulmányozni, hogyan is játszik.
A Park Avenue-nál hirtelen jobban sikerült a nekifutás, eljátszottunk 2 – 3 számot a PF-tól, és egyre jobban megközelítettem Gilmour stílusát.
Ekkor született meg bennem, 2006 nyarán az elhatározás, hogy ezentúl csak Pink Floyd-ot fogok játszani, létrehozok egy PF Tribute – Band-et. (vagyis egy PF – utánjátszó zenekart.)
Fölfedeztem az Internetben a világszerte egzisztáló Tribute Band-eket, sokat tanulmányoztam öket.
Összeállítottam egy 20 számot tartalmazó programot, kiválogatva a számokat a föntebb említett 4 lemez (vagy CD) anyagából.
Elkezdtem a számok egyenkénti betanulását. Napi 2 – 3 órát gyakoroltam, és júliusig már annyira kész voltam, hogy további zenészek után nézhettem, hogy létrehozzuk a zenekart.
Az elsö nekifutás nem sikerült, a keyboardos jó volt, de még másik 3 zenekarban is játszott, tehát nem volt ideje fölkészülni, a dobos meg egyszerüen nem érezte ezt a fajta zenét. (Az On The Rox dobosa.) Basszusos az addig már feloszlott Park Avenue –ból volt, énekes meg egy leégett, lezüllött énekes, aki mindig a WC-re rohant, aztán kisült, hogy koxos.
Nem sokat vártam (nem erösségem a türelem), elbúcsúztam tölük és továbbáltam.
Decemberig jött az újabb gyakorlási-örület-hullám, egyre megszállottabb lettem, egyre tökéletesebben játszottam a zenét, ahogy valamikor Richie Blackmoore – ral azonosítottam magam (na nem a tudásommal, hanem az arroganciáját vettem át akkoriban) – most végre a tudásommal éreztem magamat Gilmour-hoz közel, ami azt jelenti, hogy szinte ugyanúgy lejátszottam a szólókat, mint ö. Ezt minden beképzeltség nélkül ki merem állítani,és a saját magam által elkészített felvételek 2008 tavaszáról bármikor igazolnak.
Az Interneten keresztül kapcsolatba kerültem a magyarországi Pink Floyd Tribute Band – el, a HITROCK-al is.
(2008-ban, a Madzagos Napokon, Békésen léptek föl.)
Decemberben újabb hirdetést adtam föl, erre jelentkezett néhány zenész.
Röviden: januárra összeállt egy ideális csapat, nagyrészük a jazz világából jött.
Kicsit csodálkoztam, mert én, a kis senki – ugyan hogyan jövök én ezekhez a hatalmas tudású zenészekhez.
De elfogadtak, jólesöen konstatáltam, ha egy-egy „gilmour“-os szólóm alatt mosolyogva, igenlöen bólogattak a fejükkel – nem is volt különösebb baj…amíg…amíg az énekes el nem árulta, hogy bizony ö is gitározik!
Na, kipróbáltuk – nagyon gyenge. És itt követte el a dobos a hibát, lovat adott alája, hogy majd megtanulja az énekes, amit kell, nem olyan ördöngös az a második gitár, és miután beképzelte, hogy ö a zenekar vezetöje, hát m e g t i l t o t t a nekem, hogy egy másik - külön - gitáros után nézzek.
Ehhez jött az a tény, hogy a keyboardost januártól – áprilisig összesen 5-ször láttam, akkor is felkészületlenül jött. Be akartam hozni helyette egy régi keyboardos barátomat, Peter Braun-t, akivel a Rockstation II-ben együtt játszottam. Nem, ezt sem engedte meg a dobos.
Az énekessel (különben a hangja egy keveréke volt Gilmour – és Waters-hangjának) is állandóan vitába kerültem, mert nem tudta azt játszani, amit egy másodgitárosnak hoznia kellett volna, a csikk még éneklés közben is a szája szélén lógott, a füsttöl nem látta a szöveget, nem tudott emiatt énekelni sem rendesen, csak grimaszokat vágott – így aztán, egy csomó veszekedés után – áprilisban kiszálltam, majd augusztusban ismét visszamentem, de októberben aztán végleg otthagytam öket.
Ebben a bandában aztán az összes tag kicserélödött, akikkel ezek közül beszéltem, mind a dobost hibáztatták becstelen emberimagatartása miatt, de mégis, új tagokkal, a mai napig is játszanak.
Egyébként a próbákra egy keyboardot és bluesharp-ot játszó barátom (Günter, az egyik On The Rox koncertfotón látható), vitt el és hozott haza, ö ott background-ot énekelt, de otthagyta ö is öket, velem egyszerre.
Jött a nagy üresség , decemberben már ott tartottam, hogy abbahagyom a zenélést.
Aztán, egy fagyos téli reggelen valami eszembejutott.
Kisgyermek koromban Anyukám énekelt nekem gyakran egy dalt, amelyet az én érzékeny lelkemmel mindig megsirattam.
Késöbb elmesélte nekem, hogy ez egy zenés elöadásból származik, melyet ök adtak elö 1934-ben az akkori Bástya (vagy Korona?) – Mozi színpadán, a vetítövászon elött.
Söt, még egy másik dalra is emlékezett.
A történet egészen egyszerü: egy nyomorék kisfiú találkozása egy pillangóval, melynek szárnyát a gonosz kölykök kitépik – késöbb elrepülnek egy hintóban a lepkék birodalmába.
A történet mottója: „Azt, ki mindig jót tett, büntetés ne érje.“
Nos, elkezdtem gondolkodni, és nagyon rövid idö alatt megszületett a fejemben egy történet, melynek alapja az a töredék lett, amelyet Anyukám elmesélt.
Egyébként ö játszotta a nyomorék kisfiú szerepét, a színjátszó- gyerekek felvétele megtalálható, a
RÉGI KÉP, Békési emlékek II. kötet 93. oldalán, fönt.
Az én történetemben a pillangók Elfek-ké változnak át. Az Elf-ek hasonló természeti lények mint a tündérek, rokonságban is vannak velük, nagy szerepet játszanak az északnyugat-európai mitológiában.
Megnéztem az Internetben is: még magyar honlapokon is lehet velük találkozni, de a magyar mese-és mondakörben kizárólagosan tündérekként szerepelnek.
(Öszintén bevallva, én is itt hallottam róluk elöször, Németországban.)
A történet 2008-ban elkészült, ehhez elkészítem 52 illusztrációt, aquarell-technikával. Ez is új volt számomra, mert addig csak olajjal festettem – és festek most is (mert megrendelésem elég sok van, le is vagyok maradva).
És elérkeztem a zenéhez!
Amikor 1989-ben keserüen abbahagytam a zenélést, utolsó megmozdulásom volt az a néhány szám, amiket akkoriban készítettem, síró gitárral.
A Park Avenue-nál fölfedeztem a komponálási tehetségemet ! Nem is hittem volna, hogy annyi energia, ötlet, érdekes megoldások és raffinált szólók rejtöznek bennem, mint amik abban az idöbenrobbanásszerüen kitörtek belölem. Mintha csak mindig is erre vártam és készültem volna!
Talán, éppen ez a kreatív-fellendülés bátorított föl a Pink Floyd játszására is.
Amikor 2008 januárjában elkezdtem a történetet írni, ezzel párhuzamosan, érzésileg, hangulatilag odapasszoló zenét kezdtem el komponálni. Na jó, a „komponálás” szó nagyon sznobosan és nagyképüen hangzik – mondjuk hát: elkészítettem a magam zenéjét.
Az én dallamaimat, az én – lelkemböl fakadó - érzelmileg a történethez hüen odapasszoló hangzásvilágomat, összes zenei és gitározási tudásomat beleadva létrehoztam egy zenei anyagot, mely ma már 2 CD-n van, összesen 40 szám.
Az illusztrálások közben megterveztem az ÉN elfjeimnek egy olyan szárnyformát, amit eddig még sehol nem láttam, így mi sem természetesebb, minthogy azonnal szerzöi-jogilag “levédettem” – ez is az enyém, mint magát a történetet is levédettem – mert hát terveim vannak vele.
Mivel a történet színhelye egy mágikus hely odahaza, a Kiskörösön áthúzódó Kormos Híd és környéke, az egykori szülöhelyem és boldog gyerekkorom, a Décserikert területe – fölmerült bennem egy ötlet: hej, milyen is lenne, ezt az anyagot egy ZENÉS MESEJÁTÉK keretében, Békésen elöadni! Ehhez írtam egy forgatókönyvet. (Mint például Prokofjevtöl: Péter és a farkas – ilyenfajta elöadásmódra gondoltam.) Majd ezen is túllépve, megírtam egy musical forgatókönyvét.
Ahol az egész mese történik, ez már a Szakiskola alatti rész. Mint gyerekek, sokat fürödtünk itt, és késöbb is, legénykoromban, egy csodálatos teliholdas estén, itt éltem át életem egyik legfelejthetetlenebb élményét.
Ehhez kapcsolódóan, festettem ehhez egy képet, és írtam is hozzá egy verset:
A csalogány éneke
Teliholdas május éjen, lelkem ha álmot nem talál,
Forgolódok nyugtalanul, nézvén, amint a fény a függönyön vibrál.
Hallgatom a csöndet, mely csalón emlékeket hoz,
Vágyak kelnek, s szárnyra kelek – a régi világ vonz.
Elmúlt kertek büszke fái álltak ott a víz partján,
Hol titkokról és szerelemröl énekelt a csalogány.
Lenn a füben ölelt karom, szellö suhant az ágak között,
Felültél és nézted, amint a Hold nevet a házak fölött.
Mily lágy az ének, röpke madár, csak zengd szívünk dalát,
Még lángol a lelkem, s ajkam csókol, áttörve az emlékek falát.
Még érez a szív, keres – kutat, válogat a sok kedves arc között,
De pirkad a hajnal, némul a dal, az IDÖ les rád a falak mögött.
Majd fölébredsz, a tükröt nézve, az ÉLET maradt egy talány,
Állsz csak ott az ablaknál – de többé már nem szól a csalogány.
© Balázs Gábor
Stuttgart, 1995. Május 29, 14.25 órakor.
Csak megjegyzésként mondom el, hogyez a vers ma kíséröszövege a festménynek, írtam hozzá egy számot, amelyik a Youtube-on van rajta – a Facebook-on a föoldalamon meg lehet találni.
De így is megtaláljátok, ha beírjátok a keresöbe:
http//:www.youtube.com/watch?v=mGS-xKD8XFk
De hadd térjek vissza a tulajdonképpeni témához:
Odahaza idöközben hihetetlenül nagy kulturális fejlödés történt.
Ott az aktív zeneiskola, ott vannak a kis –és nagy színjátszócsoportok, énekesek, énekesnök, kiváló zenészek vannak Békésen – ideális lehetösége egy komplett zenei színjáték – söt talánmég egy musical összehozásának is.
Természetes hát, hogy elkezdtem ilyen irányban hazafele tapogatózni. Még a Toronyrádióba is meg lettem híva, és elbeszélgettünk az elkészült musicalröl. Lelkes telefonálók hívtak föl, söt olyan személyek is érdeklödést mutattak, akik tehetnek (tehettek is volna) ez ügyben valamit. Sokat…
Mi sem természetesebb, hát, hogy szorgalmasan elküldözgettem mind megannyi személynek a zenei anyagot és a forgatókönyvet, akikröl azt hittem, hogy kapok majd tölük visszajelzést, kiértékelést, bírálatot, javaslatokat, ötleteket – vagy egy kerek elutasítást.
Mindennel számoltam, csak azzal nem, hogy ezek a személyek hallgatással válaszolnak. Mind a mai napig is. Vagyis egy kukkot, annyit nem mondott senki sem. Föleg akkor volt nagy a csalódásom, amikor olvastam a Matrix-ban, hogy színjátszócsoport alakult – nagy lelkesedéssel írtam nekik, szerettem volna fölvenni velük a kapcsolatot, de olyan nyakonöntö, hidegzuhany elutasítást kaptam, hogy még a hátam is beleborsódzott – söt, még azt is kijelentette az egyik vezetö hölgy, hogy hagyjam a “Kulacsozást.”
Na ez kijózanított végleg. Lemondtam tehát arról, hogy Békésen valaha is elö legyen bármi is adva tölem. Hallgatásuk természetesen abból is adódhatott, hogy “müvemet” annyira rossznak találták, hogy szóra sem érdemesítették. (De ezt már elöre megjósolta valaki, aki Budapesten él és igaza volt neki – a fantáziatörténet ezek szerint Békésnek egyszerüen csak ROSSZ volt.) Útálom azt, ha valakire a “MEG NEM ÉRTETT MÜVÉSZ” bélyeget rányomják, ezért gyorsan visszahúzódtam a musicalemmel ide vissza. Nem érzem magamat meg nem értettnek, csak elutasítottnak.
Csak megint az a vicc az egészben, hogy elkészítettem 20 német nyelvü példányt, ebböl egy 54 oldalas vastag képeskönyv kerekedett, amelyet nagy élvezettel olvasott kicsi és nagy. A zenei anyagot is komolyan megtárgyalták velem azok a zenészek, akikkel erröl beszélgettünk, de akkorra már elment a kedvem, hogy bármit is csináljak vele.
Paradox módon aztán 2012 tavaszán akarta itt egy lelkes zenész – és egy színjátszó csoport a fantáziajátékot megcsinálni, azonban emberi okok miatt nem lett belöle semmi. Mert a felszerelés ismét azé volt, aki a legkevesebbet tudta. Ö akart egyszerre basszusgitározni, akkordozni, billentyüset játszani és az elmesélö szerepét is ö akarta magára vállalni, de kellemetlen, magas hangja volt. De valójában semmihez sem értett. A dobosnak meg elektromos dobfelszerelése volt – ha nincs kihangosító felszerelés, akkor nem lehet eleve megcsinálni – lefújtam hát.
A fantáziatörténetet és a 40 számot tartalmazó zenei anyagot szépen elzártam. El van téve, de nincs elfelejtve…
Ami ezután következik, az egyben a záró fejezet is lesz, nagy – nagy tanulságokkal…
