A Zene az életem, V. rész

1971-ben, ahogy kikerültünk a KISZ-böl, megcsömörlöttem a zenéléstöl. Arra nem mertem volna megesküdni, hogy most aztán végleg befejeztem-e, egyelöre ott tartottam csak, hogy nyalogattam képzeletbeli sebeimet.

Néha délutánonként be-betévedtem egy sörre. Szabó Pista is ott kártyázott néhány haverjával. Szomorúan bámultam a színpad felé. Úgy éreztem, életemböl szakadt ki valami. Lelkemnek fájt, mint egy égö, lüktetö seb.

Május vége felé fölkeresett Csapó Lali (Toronyrádiós) és rokonom Futaki Zoli (Dr., Urológus Föorvos Csabán) – nos fölkerestek, hogy Békéscsabán kaptak egy nagyszerü lehetöséget az újonnan megépült Ifjúsági Ház – IFIHÁZ – ban, és kapnak LANEY erösítöket minden hangszerhez, meg egy nagy énekcuccot. Össze akarnak egy zenekart hozni, és hogy én nem mennék-e el gitárosnak? Akkor már nem volt gitárom, erösítöm amúgysem volt, mindig a KISZ-ét használtam  - tehát NEM-et mondtam.

Világéletemben nagy mestere voltam a hibás döntéseknek, soha nem az eszemre hallgattam, hanem a szívre, és talán még a mai napig sem tanultam meg ennek a farkasvilágnak a törvényeit, hogy hidegen, megfontoltan, ügyesen kalkulálva alakítsd életed, különben elveszel! Hát el is vesztem, el is veszítettem mindent, mindig, és minden helyzetben.

Ök elmentek, én pedig egy ürrel a fejemben és lelkemben bolyongtam tovább az ÉLET vesztöiben…

Valamikor a nyár végén Balogh Zoli azzal jött el hozzám, hogy jó lenne valamit közösen csinálni, a Kultúrházban.

Hát persze. Mondanom sem kell, hogy ahogy a Flowers feloszlott, FELLÉLEGZETT Békés további zenészvilága, mindenki lehetöséget kapott, Kulacsék már nem léteztek, nosza játsszunk!

Zoli korábban is odajárt hozzánk, szószerint “elleste” a gitározás tudományát tölem – ha visszagondolok, hogy micsoda komoly arccal állt ott a színpad mellett, mellén összefont karral és nézte az ujjaimat – sokszor csak NEKI játszottam, mindamellett ez engem is még jobb teljesítményre inspirált – lassan összebarátkoztunk. Bátyja, Jóska ugyancsak gitározott, Zoli töle is tanult, meg Liszkai Pista mutogatta meg neki intenzíven az akkordozás csínját-bínját.

Ö a gimnáziumban gitárosként zenekart alapított, másik gitáros Molnár Zoli lett. Molnár Zoli ma Hajdúszoboszlón él, zenészként bejárta a világot, ma is aktív jazz-zenész, basszusgitározik, gitározik és keyboardozik, saját studiója van. Annyit szeretnék még róla elmesélni, hogy nálam kezdte az ismerkedést a gitárral, ö is nagyon jó barátom maradt. Rigó Jancsi volt a dobosuk. Késöbb ö Jónás Jancsival a békéscsabai IFIHÁZ-ban alapított  FAMILY együttes dobosa  lett, ma a TORONYBAND dobosa. (Háló Pista és Rigó Jancsi kezdetben együtt voltak a Toronyband-nál, fölváltva doboltak, majd Pista nem is olyan régen végleg abbahagyta a dobolást. Kár…)

A FAMILY összetétele akkoriban: Jónás Jancsi gitár, ének, Futaki Zoli gitár ének, Csapó Lali ének, Rigó Jancsi dob, Salamon Öcsi basszusgitár, Kára Béla “Cilinke” orgona és  ….Gabi “Gubus” a technikusuk. Késöbb még két énekesnöjük is lett.

Én  bizony nagyon megörültem Balogh Zoli ajánlatának. Ugyanis addigra mégiscsak megért bennem a felismerés, hogy hülyeség volt abbahagyni a gitározást. Zoli szerzett nekem egy elég jóhangú, féldobozos gitárt. Fölmentünk Pócsai Antalhoz, aki akkor a Kultúrház igazgatója volt. Korábban a gimnáziumban, a második osztálytól kezdve volt osztályfönököm. Késöbb, évek múlva vállalta el a kulturház igazgatói posztját.

Sajnos egyáltalán nem emlékszem már a zenekar összetételére, de azt tudom, hogy basszusgitárosként kezdetben Horváth Elek ugrott be, aki ma ismert zenetanár, bögös, basszusgitáros, gitáros – sajnos többet nem tudok Róla. Csak azt még, hogy a Csabai Szimfónikusoknál is játszott. Amennyiben adataim pontatlanok – elnézést kérek. Ez a zenekar nem volt hosszúéletü. Egyszer felléptünk még a Dübögö udvarán is, ott Elek basszusgitározott. Ösztöl Zoli bátyja, Jóska is játszott ebben a zenekarban. Van is ebböl az idöböl egy fotóm, a Vegyesipari KTSZ karácsonyi buliján készült, valami ideiglenes összeállításban játszottunk, én ezen az estén basszusgitároztam.(A fotó hátuljára 1972 Karácsonya van feltüntetve.)

Játszottunk egyszer a II.sz. Általános Iskolában, vagy ballagási bál volt, vagy Mikulás, vagy farsangi bál, amikor egy olyan dolog történt, ami alapvetöen kihatott a további gitározási éveimre.

Ezzel összefüggött az a tény is,hogy  az 1960-as évek végén és az 1970-es  évek elején szerte a világon nagy zenei irányzatok alakultak ki,megjelentek a különbözö stílusirányzatok,  a ROCKZENÉN belülis: PSYCHEDELIKUS ROCK; KLASSZIKUS ROCK majd ebböl a HARD ROCK; PROGRESSIV ROCK ; LATIN ROCK - csak, hogy néhány rockzenei irányzatot megemlítsek– így mi már a Flowers-el is játszottunk ezektöl a zenekaroktól számokat. Csak néhány nagy név abból az idöböl: URIAH HEEP; DEEP PURPLE; LED ZEPPELIN; PINK FLOYD; GENESIS; YES; EMERSON, LAKE & PALMER; HENDRIX, SANTANA stb…

A mi repertoire-unk is lassanként kibövült ezeknek a zenekaroknak a szerzeményeivel, valamint a zenét hallgató fiatalok is igényesebbek lettek. Sokszor összejöttünk délutánonként néhány sráccal, a Nagycuki elött, a falhoz támaszkodva  tárgyaltuk meg a világ zenei eseményeit.Ekkor már a Nagycukiban is volt egy zenegép felállítva, 2 Forintért aztán napjában többször is bömbölt a T-REX.

 Két fiatal fiú – Csurka Peti (Toronyrádió)és egy rokonom, Molnár Pityu “Csang” különösen intenzíven, nagy szakértelemmel beszéltek a progresszív rock-ról, studiótechnikáról, stereo – hifi – hangzásokról – öszintén bevallva én csak tátottam a számat, halvány gözöm nem volt az egészhez – csak nagy szakértelemmel bólogattam, ök pedig mesélték a dolgokat. Egyszer Pityu elvitt haza, megmutatta a hatalmas lemezgyüjteményét és a legújabb szerzeményét, egy nehéztárcsáslemezjátszót – mindez nagyon új világ volt számomra.

Megvan még a mai napig is az a furcsa rossz szokásom, hogy csukott szemmel járok a világban, csak arra koncentrálok ami éppen érdekel, a világ többi dolgait nem veszem észre.

Hát így volt ez a zenéléssel is: én “csak” zenéltem, de az elméletet és az idetartozó egész zenei világot nem észleltem. Sokan csak úgy zsonglörösködnek zenei szakkifejezésekkel, én viszont beszélgetések alkalmával soha nem dobálódzom idevágó szakfogalmakkal.

Ugyanez vonatkozik a zenélésemre is : puritanizmus!

Ismerek “örületesen” játszó gitárosokat, akiknek nem látni a gyorsaságtól az ujjait, de ha az ember odafigyel, akkor ez a “hös” nem tesz mást, mint a házifeladatok etüdjeit és a skálázásokat viszi a piacra, sémákat, formulákat ültet át – és jól megél belöle, világsztár lesz.

Nálam az a párhónapos szünet valahogy éreztette a hatását  a játszásomban, söt, bevallom, az az iszonyú nagy akarás, törekvés a legjobbnak lenni, fönn lenni, uralkodni… - valahogy elmúlt. A zenélés tüze lelohadt bennem.

Volt olyan, hogy  átengedtemZolinak a szólókat, söt, néha hagytam egymagában is játszani, én meg ott beszélgettem és söröztem valamelyik asztalnál.

Zolinak - bizony sokat kellett miattam kiállni. Akkoriban már nagyon ittam, egyszer még botrányosan átaludtam egy fél bálat is a Silóban, majd alsógatyában mászkáltam a színpadon, miután a zakómat nadrágként akarva a lábamra felhúzni ez nem sikerült, nos – nem voltkönnyü a zenekarnak velem.

Tehát, azon a bizonyos II.sz. iskolai bálon Zoli ismét maga gitározott, és egy valamilyen számhoz olyan jó IMPROVIZÁCIÓTjátszott le, hogy majd megsárgultam az irígységtöl.

Ekkor jött oda hozzám Csurka Peti, emlékszem még a mai napig is minden szavára:

 “-Kulacs, hogy lehet az, hogy Zoli most egy ilyen szuperjó szólót játszott, és te meg, a “nagy gitáros”, olyan

        S A B L O N O S A N   játszol…?!”

Hát ez talált! Nem az esett rosszul, amit mondott, hanem az, hogy igaza volt! Igaza és igaza! De sajnos - tudásom csak ennyire tellett, pontosabban nem törekedtem többre. Oda volt már a nagy hév, oda a « nagy név » – végre leszálltam a földre: nem vagyok sem sztár, sem nagy gitáros, sem semmi, csak egy egyszerü muzsikus. Megértettem és beletörödtem.

Pedig tulajdonképpen ekkor kezdödött egy fantasztikus idöszak, de - szinte havonkénti váltakozásokkal. Létrejött elöször a  FIVÉREK – együttes, tagjai: Balogh Zoli énekes (akkor gitár nélkül), Balogh Jóska basszusgitáros, Öri Lali orgonista, Öri Pityu dobos, Liszkai Pista ének-ritmusgitár és jómagam szólógitáros.

Ezzel a formációval kezdtünk átjárni Méhkerékre is, ez olyan 1972-ben kezdödhetett (?).

Erre külön ki kell térnem, el kell mesélnem.

         Azt már nem tudom, hogyan terelödött a méhkerékiek figyelme a FIVÉREK együttesre. Talán Dobozon láttak néhányan bennünket?

Dobozra is jártunk, habár az elején szószerint életveszélyes volt, miután ök is ápolták azt a hagyományt, amely szerint - ha idegenek bukkannak fel a faluban, akkor azokat meg kell verni.

Az elsö szünet után fülünkbejutott, hogy meg akarják verni a zenekart. Nos, miután az én egyetlen ilyen emlékem a begipszelt karral volt, reszkettem mint a nyárfalevél. Ráadásul, egy kis kölyök – olyan 12 éves forma – egész idö alatt ott fintorgatta az arcát a színpad elött, már csak neki játszottam vad improvizációkat – nem ért semmit, ö továbbra is fintorokat vágott.

Na, a második szünetben ott topogunk kint cigizve az eresz alatt, a doboziak ellenséges pillantásaitól kísérve, amikor egy mentöötletem támadt, kijelentettem: „ – na, én biztos, hogy nem verekszem! Most jövök a dutyiból, leültem a hat hónapot verekedésért, nem, én nem verekszem többet!”

Ennyi volt. Zoliék furcsán néztek rám, mert ekkora hazugság azért nem volt tölem várható, de jött az újabb játszás – bementünk.

Egyszercsak – jön hat korsó sör a színpadra! Majd hat feles rum! Majd megint hat korsó sör!

Hát, mint kisült, a közelünkben állók hallották, amit mondtam. (Dehiszen ez is volt a célom!)

Aztán – ugye – respektálva az én “börtönviselt” személyemet, lemondtak az idegenek felavatásáról.

A buli végén odamentem a kis sráchoz, hogy megkérdezzem töle: “nem tetszett neked a zene?”

Erre ö ugyanolyan hatalmas grimaszok közepette, erre-arra fintorgatva a száját, meg rángatva a fejét, dadogta: “ddde….ddde…nnnagyon…jjjaók…vvvótatok…” – szegény gyerek, valamilyen idegbetegségben szenvedett, én meg azt hittem, hogy engemet kritizál.

Na, de vissza Méhkerékhez!

Megjött az elsö meghívó, játszani kell pénteken, szombaton és vasárnap – ott úgy a szokás!

Pénteken délután 2 –kor egyszercsak feltünik a Siló elött egy fehér mikrobusz, mi már lent várakoztunk a fölszereléssel.

Egy nagydarab férfi szállt ki, egyböl letegezett bennünket, berámoltunk mindent aztán indíts!

Már a Körösgát túlsó partján jártunk, elhagytuk a gátörházat, amikor egyszercsak hátranyújt egy pálinkásüveget: “meghúzni”! Na, parancs az parancs, Liszkai Pistán kívül mindannyian engedelmeskedtünk. (Pista nem ivott, nem dohányzott, ö volt a balansz  a tomboló mérlegünkön.)

Mehettünk olyan jó 80 km-es sebességgel. Azt hiszem ismeri mindenki a Körös gátját, milyen veszélyes ott autóval menni, a túloldali meg talán keskenyebb is mint az innensö.

Egyszercsak még több gázt adott, elengedte a kormányt, elrikkantotta magát: „Magasság zászhúsz, sebesség százhúsz, igyunk egyet!“ – és tényleg, meghúzta a pálinkásüveget, alig maradt benne valami.

Hát még a hajunk is égnekállt, a felszerelés és mi is ide-oda hánykolódtunk, így kanyarodtunk rá nagy kerékcsikorgatások közepette a dobozi hídra, majd  Dobozon átrobogva, elértük nemsoká Sarkadot, majd onnan Méhkereket.

A falu tisztának, ápoltnak hatott. A kultúrházhoz érkezve rögtön jöttek a segítö kezek, és pillanatok alatt fenn volt minden a színpadon.

Hatalmas színpad, reflektorok, még hatalmasabb tánctér olyan 4 – 500 táncoló személy befogadására.

Zoli eltünt. Kerestem, de nem találtam. Belül reszketett a hasam, mert nagyon idegen volt minden, ez volt a legelsö alkalom, hogy olyan messze elkerültünk Békéstöl, el voltunk veszve.

Rámjött a hasfájás, nosza megkeresni a ...helyet. Onnan Zoli jött éppen.

Késöbb  találkoztunk a kulturház melletti söntés elött, és ekkor mesélte el Zoli, hogy éppen jött volna be a nagyterembe, amikor három férfi eléállt egy-egy borosüveget feléje nyújtva és ráparancsoltak, hogy    „IGYÁL!“ Hát Zoli ijedtében meghúzta mind a három üveget egymás után, erre barátságosan hátbaveregették – ezután tört ki rajta a hasfájás...

Hasonlóan jártam én is, engemet pálinkával és sörrel traktáltak de úgy, hogy ott ellentmondásról szó sem lehetett.

A színpad szélén pedig egy rekesz bor várt ránk.

Szinte csak románul beszéltek, velünk nem sok szót váltottak magyarul.

Az este jól sikerült, annak ellenére, hogy én már a sok kortyolgatástól alig álltam a lábomon. Tetszett a játékunk nekik. Mindegyikönk meg lett egy házhoz híva, ott aludtunk, böséges reggeli, egész nap ismerkedés a faluval, lányokkal (!), este ismét játszás, majd vasárnap ugyanez – nagy sikerrel búcsúztunk el vasárnap este vagy 500 embertöl, öregek és fiatalok vegyesen  voltak a bulijainkban.

(Egyszer, - ez már a NEW FLAWERS idejében történt - ismét elvitt egy méhkeréki srác magával hozzájuk haza, Ilyés Imit és engemet, farkaséhséggel estünk neki egy nagy fazék csülkös bablevesnek a nyárikonyhában, és a fazekat kiürítettük. Majd átmentünk a házba aludni, ahol Imivel egy ágyban szorongtunk.

A srác még akkor éjszaka mondta, hogy az udvaron itt-ott gödröket ástak a vízvezeték miatt, de a részegek védangyala átvezérelt minket a föépületbe.

Csak másnap reggel, amikor enyhén zsongó fejjel lépvén ki az ajtón, akkor estem majdnem bele egy ilyen csatornába – az egész udvar fel volt ásva, keresztül-kasul.)

A FIVÉREK együttessel néhány hónapon át jártunk át Méhkerékre. Amikor feloszlott, Balogh Jóska alakított egy zenekart Liszkai Pistával, Öri Pistával és Szabados Janival. (Szabados Jani ma a TORONYBAND-ben énekel, gitározik, Balog Jóska pedig kezdetben volt a TORONYBAND basszusgitárosa. Ma sikeres edzöje a békési Asztalitenisz Csapatnak.)

Balogh Zoli és én ekkor jöttünk össze Ilyés Imivel aki nagyon jól basszusgitározott és Czikkel Janival, aki egy nagyon jó dobos volt, Öri Lali is velünk játszott. Így alakult meg a NEW FLAWERS A KISZ-böl elkaptuk a felszerelés egy részét, és a ZSIDÓ padlásán próbáltunk, de mivel a padlás életveszélyes volt, így átköltöztünk az Irányi utca elején lévö egykori iskolába, és ott próbáltunk.

A NEW FLOWERS-el nagyon sokat játszottunk Méhkeréken.

Majd abban az évben is résztvettünk Mezökovácsházán ismét a Beatfesztiválon.

1972 júliusában, 5 évre rá, hogy leszereltem, behívtak egy hétre Békéscsabára mint tartalékos tiszthelyettest, továbbképzésre. Ó, milyen katasztrófa! Odalett a hosszú hajam! Rajongóink tábora 2 különbuszt bérelt, így indultunk Mezökovácsházára, az elbocsátás utáni vasárnapon.

Mindenki Kulacsot kereste, helyette egy derékig érö hosszúhajú, napszemüveges fickó szállt be a buszba. Bámultak is, hogy ki ez, mit keres itt.

Nos, mi is történt: elözö este ott iszogattam borongósan a KISZ-ben, hogy micsoda nagy blamázs nekem, ilyen rövid hajjal, majdnem, hogy kopaszon holnap fellépni.

Ekkor feltünt egy alak a külsö teremben, istentelen hosszú hullámos hajjal, napszemüveggel. (Ha láttátok már David Coverdale-t a WHITESNAKE – együttesböl, akkor fogalmatok lehet róla: ugyanígy nézett ki.)

Odajön hozzám és vigyorog.

Hát kisült, hogy Kun Lajos, a sógorom! Húgom, Julika, aki fodrásznö volt, kapott ugyanis megbízatásból egy hosszú nöi parókát, hogy adja el, Lajos meg föltette – tudta, hogy mennyire bánkódtam a hosszú hajam elvesztése miatt, és ideadta a parókát. Fölpróbáltam – jól állt – megvolt az elhatározás: így fogok fellépni!

Hát meg is történt. Miután a buszban felfedtem kilétemet, harsány nevetések közepette kezdett kézröl-kézre járni a pálinkásüveg, sörösüveg – jó hangulatban érkeztünk meg.

Ott 29 zenekar lépett föl, nekem volt a leghosszabb hajam, bámultak is mindannyian, föleg a lányok!

Mi többek között a Deep Purple –töl a Highway Star és a Burn címü számokat játszottuk, a harmadikra nem emlékszem.

Sajnos, a nagy izgalomban túlságosan hangosra állítottuk be a felszerelést, így az óriási közönségsiker ellenére is, csak harmadikok  lettünk. A zsüri ki is hangsúlyozta, hogy símán megnyerhettük volna a versenyt, de a borzalmas hangerö miatt nem volt élvezhetö a játékunk.

Hát ez már megtörtént. Várakoztunk még az eredmény hivatalos kihirdetésére, de közben borzalmas höség volt, izzadtam.

Erre a feleségem lekapta a fejemröl a parókát, ott álltam megkönnyebbülve, majdnem kopaszan.

Eleinte föl sem tünt, majd mind többen kezdtek rám bámulni, és megkérdezték: mi történt?

Erre valaki a bandánkból aztválaszolta, hogy “ – mivel nem lettünk az elsök, bánatában levágatta a haját…”, mire jöttek a sajnálkozások – “ó, szegény…”

A zenekarban kezdettöl fogva nagy volt a feszültség. Nagy volt a saját magunk által felállított követelmény is, meg a nyomás is, hogy többre vigyük – aztán, mint ahogy ez ilyenkor már lenni szokott – feloszlott a zenekar. Mindamellett mind Ilyés Imi és mind Czikkel Jancsi hivatásos zenészeknek készültek – ezt már elejitöl fogva nem is titkolták. Mindegy – szép idöket éltünk meg közösen.

Ezután én elkerültem Békésröl mint zenész. Gyulán szálltam be egy, a kultúrházban – „DÜBÖGÖBEN“ alakuló zenekarba. A dobos egy korábban a békési Nagycukiban is játszó Mádai Miki volt.

Külön megemlítem a technikusukat, Kolozsi Feri „Kolbászt“, aki egy hosszúhajú, jókinézésü srác volt. Mindig nála aludtam. Szép emlékek füznek a gyulai idöszakhoz.

Egyszer egy próbán elöszedtek a színpad mögötti raktárból valami furcsa szerkentyüt. Elemmel müködött. Hozzácsatoltam a gitárom zsinórját az Input-ba, majd az Output-hoz még egy kábelt bedugva, azt vezettük az erösítöbe.

Ha bekapcsoltam, éktelenül vijjogó szirénázásba kezdett. Néhányszor sikerült ezzel a közönséget megijeszteni. Angolul rá volt írva, hogy

- Hát ennyire tudatlan voltam. Hogy ez egy padlóeffekt-készülék volt, amellyel a szólókat lehetett (volna) szépen megszínesíteni, csak a gombokat kellett volna tekergetni.

(Bevallom – a mai napig sem szeretek “tekergetni”, hiába a mostani nagyon jó felszerelésem is, de az állítgatással hadilábon állok.)

De nem csak én, hanem mindannyian ennyire tudatlanok voltunk. Akkoriban…

(Flangerem újra csak idekint, Stuttgartban lett, 1982-ben.)

Ebben az idöben bukkant föl egy berényi dobos srác, aki hivatásos zenész volt már akkor is: „TÁCSI“.

Szégyenkezve vallom be, hogy a polgári nevére nem emlékszem, de azt hiszem, öt szerte a világon Tácsinak ismerik.

Dobolt. DOBOLT?! Egy vihart idézett elö, egy orgiát, ami egyszerre állt a cinnek sistergéséböl, pergésböl, a nagydob géppuska-sorozatából és még vagy három másik dob robbanásából.

Olyan gyorsan még senkit sem láttam dobolni – a kezét egyszerüen nem lehetett látni, eltünt a sebességben. Fantasztikusan jó dobos volt.

Néha át-átjárt Gyulára. Aztán – például - elkezdtem Santana-stílusban egy akkordmenetet játszani, azt hiszem Amoll és Dmoll váltakozással, erre ö egy komplett latin-rock ritmusszekciót varázsolt hozzá. Így ismergettük, próbálgattuk egymást, mint zenészt.

Néhányszor még átjött Gyulára, aztán eltünt a világ valamelyik szögletében, zenélni.

Nagy szerencsémre néha Békésröl is átjöttek autóval néhányan, majd egyre többen, így vasárnap este, buli után haza is vittek.

Volt a csabai Ipari Iskolában egy tanár: Falusi Laci. Öt már korábban megismertem, még amikor 1965 öszén a  D CITY GROUP-pal egyszer Köröstarcsán játszottunk. (Akkor ismertem meg egy késöbbi jó barátaimat Köröstarcsáról, Sántha Gézát, és unokatestvérét, Sántha Lacit is. Sántha Lacinak volt egy irdatlan nagy, tágas Chevrolet kombi kocsija, amivel aztán majd késöbb, a PALLADIUM RT idejében a dunántúli fellépéseinkre és további fellépésekre is utaztunk.)

Falusi Laci dobolt, énekelt, szaxofonozott, Békésszentandrásról származott, de Szarvason is tanított sokáig.

Fölkeresett engemet Békésen, hogy nem lenne-e kedvem Békéscsabán játszani, ott alakítanánk egy zenekart, az ÉPÍTÖK KÚLTÚROTTHONÁBAN, aMELÓS – ban.

Nem sokáig gondolkodtam rajta, igent mondtam. Balogh Zolit hoztam énekesnek és basszusgitárosnak, Kiss Laci (egy barátja Falusi Lacinak) volt a billentyüs, Falusi Laci ének-dob-szaxofon és jómagam, mint gitáros. A zenekar neve: PALLADIUM  RT lett.

Nagy idök jöttek, Méhkerék lett a második otthonunk, elvihettük a MELÓS felszerelését máshova is játszani,  ezért mi nekik évente 2-szer ingyen játszottunk.

A következö mezökovácsházi beatzenekarok versenyére már mint méhkeréki csapat neveztünk be.

Ott, Mezökovácsházán láttam végre elöször közvetlen-közelröl GIBSON gitárt, úgy emlékszem, a szarvasi zenekar gitárosának volt. Ezen a vetélkedön másodikok lettünk.

Még akkor este el kellett mennünk Méhkerékre, visszavinni a felszerelést, mert másnap, vasárnap ismét ott kellett játszanunk.

Megérkeztünk – csönd, sötétség, alszik a falu.

Nagy fáradtan fölhordtuk a felszerelést a színpadra. Már éppen menni akartunk, amikor hirtelen széthúzódik a függöny, a nézötér tömve, ott várt ránk az egész falu népe, a sötétben!

Hatalmas tapsvihar – össze kellett szerelnünk a fölszerelést és eljátszani a versenyre benevezett számokat – ezt nevezem én közönségszeretetnek!

Amikor Békést 1973-ban várossá nyilvánították, a nagy ünnepség esti utcabálján a mi zenekarunk játszott.

Nosza fölpakoltuk a Melós felszerelését 5 autóra, és ezzel a konvojjal érkeztünk Békésre.

A Cseresznye utca a Cukorkaüzem vonalától kezdve le volt zárva, önkéntes rendörök állítottak meg bennünket azzal, hogy ide nem mehetünk be, mert “egy nagy zenekart” várnak. Jólesö érzés volt tudni, hogy ennyire értékeltek bennünket. De az egyik önkéntes rendör engemet már föl is ismert, hogy “ - de hiszen ezek Kulacsék!” – és már kanyarodhattunk is a Petöfi útra, majd a Kultúrház “SILÓ” elé.

Mondanom sem kell, hogy az utcabál fergetegesen jól sikerült, hiszen talpon volt az ifjú város apraja, nagyja.

Minden hétvégén játszottunk, gyakran a MELÓS-ban, vagy Méhkeréken, Mezöberényben (bizony!), Vagy Köröstarcsán, Szabadkígyóson, Gyulán – tehát a környéken.

Majd - Zolit behívták katonának. Basszusgitáros Domsik Laci lett, énekes pedig Antovszki László “Cinás”, aki sokszor volt odaát Békésen a bulijainkon, de Csabán is volt több zenekarban mint dobos – régi, rutinos zenész , a fölsöbb osztályból. (“Cinás” átjárt már korábban is Békésre, föleg ha a Bagolyban játszottunk. Hosszú, lobogó vörös haja már messziröl föltünt, ahogy néhány – ugyancsak csabai – haverja társaságában átjöttek hozzánk. Már messziröl integetett, mi pedig annál jobban feldobódva játszottunk. Hiszen jöttek át Békéscsabáról is többen, ha játszottunk. Ugyanis idöközben  valami olyasmiféle “kölcsönös meg nem támadási egyezmény” született a különbözö települések fiataljai között, amiböl mindenki profitált, mert nem ezután már bántották egymást. )

Cinás és Falusi Laci fölváltva doboltak, miután Laci szaxofonozott is.(Domsik Laci késöbb Pesten lett hivatásos zenész, majd a zenélést abbahagyta.)

Aztán Kiss Laci is elhagyta a zenekart, helyébe Cilinkét csaltuk át a FAMILY-böl, énekes a mezöberényi LYRA-ból  Vrbovszki Miki “Öcsi” lett.

Jó banda volt a PALLADIUM RT, sokan voltak a bulijainkon a MELÓS-ban, annak dacára, hogy a FAMILY bent a városközpontban a fiatalok Mekkája lett, és a jaminai Téglagyárban is egyik zenekar jobb volt a másiknál.

1974-ben eljutottunk még Bonyhádra is, ahol egy szabadfürdö nagymedencéjében játszottunk medencebálat.

Ah! Medencebál! Nem a bonyhádiak kitalálmánya! Nem. Kovács Gabi nevü barátomé! (Szerénykedve mondom: - meg egy picit az enyém.)

Történt ugyanis Békésen, hogy megépült a kinti Strand, a Gyógyfürdö mögötti területen.

Melegvíz, hidegvíz, nagymedence, kismedence, pancsoló gyerekek, a sötétbarna gyógyvízben üldögélö idösebbek, (a köztük úszkáló csíbor-bogarakkal, amelyek belénkcsíptek), a hatalmas fejesek az úszómedencébe, tehát nyüzsgés, élet, vídámság.

Aztán valamikor el lett hanyagolva a nagymedence frissvízzel való feltöltése, a víz – mondjuk ki  - megdöglött.

Büzös lett, nem úszkált már benne senki, csak néhány eltévedt csíbor bogár.

Leeresztették, ott tátongott a nagy medence szárazon. Ekkor jött az az ötlete Gabinak, hogy a mi zenekarunk itt tulajdonképpen játszhatna is.

A zenekar legyen fönt a medence végében, a közönség pedig lent táncol.

Így is lett, azon az estén az ép medencékben fürödhetett a közönség, a nagymedence tele volt táncolókkal, rengeteg csabai, berényi és gyulai fiatal is átjött.

Falusi Laci aztán javaslatomra már úgy szervezte a bonyhádi föllépésünket, hogyha van strandjuk, legyen a bál a nagymedencében – így is történt.

Szállítóeszközünk az a hatalmas CHEVROLET kombi volt, amely – mint fentebb említettem, a köröstarcsai Sántha Géza unokabátyjáé, Sántha Lacié volt. Laci fölváltva élt Soltvadkerten és Köröstarcsán.  (Ma Amerikában él.)

Sántha Laci szívesen elvitt bennünket Bonyhádra, odafele útközben még három igen csinos stoppos-lányt is fölvettünk, aminek viszont ÉVA, a mi énekesnönk nem nagyon örült. Éva 1973 nyarán került hozzánk, nagyon szép és föleg nagyon jóhangú lány volt.

Dunántúli föllépésünket teljes siker koronázta. Amikor második este egy szomszédos helység kultúrházában játszottunk, délután a teremben DISCO volt.

Hallottunk már erröl a valami újfajta szórakoztatási módról, hogy a fiatalok tömegesen csödülnek oda, hogy a szórakozóhelyekröl, ahol addig élözene volt, elszippantják a fiatalokat, mert egy személy fönn a színpadon egymagában váltogatja a lemezeket – már a zene is valami újfajta ritmusú volt – különbözö fényeffektusokat használnak, számok közben a lemezfelrakó mond ezt-azt a mikrofonba – ugyan már, micsoda bolondság is ez?!

Hát, erröl az újmódi bolondságról bizony nagyon hamar kiderült, hogy bizony – komolyan kell, hogy vegyük. Végülis a Disco végzete  bennünket is elért:  A  MELÓS igazgatónöje közölte, hogy a fölszerelést most már nem vihetjük mindig el, mert a “DISZK-DZSOKÉ” – nek kellenek az erösítök meg a hangfalak.

Ez a lemezlovas Andrékó Géza volt. Amíg a mi bulijainkra egyre kevesebben jöttek, addig önála annyian voltak a MELÓS-ban, hogy sokakat még csak be sem eresztettek.

Legendák kezdtek el keringeni: nála egy sárgaszínü forgólámpa világítja meg körbe-körbe az arcokat, sziréna vijjog, jött a feketefény, a kék-fény, ultraibolya fény, tükrökkel kirakott forgó gömb, színes fényszórók, és a félhomályban mindenki magába mélyedve mozoghatott a zene ütemére. Aztán, hogy ö egymaga többet keres, mint mi addig együtt.

Hogy mindezt - a számomra - szörnyüséget elviselhessem föllépéseinken, nameg az ásítozó táncterem vereség-érzését is tompítandó, szinte ámokszerüen ittam.

Azt sem tudom már, hogy 1974-ben hol, mikor – és minek léptünk föl.

Másrészt meg a zenekar nagyon jó volt, de bizony sajátmagamról már éreztem, hogy én már csak árnyéka vagyok önmagamnak, gitározásom egyre laposabb, rosszabb lett. Az egész 1974 évben sokat játszottunk, majd jött a Szilveszter. Gyulán játszottunk, ahol botrányosan viselkedtem.

Elmondom: Gyulán, egy intézmény kultúrházában játszottuk a szilveszteri bálat. A zenekar részére az öltözöben volt megterítve, enni – innivaló böségesen, ami utóbbit aztán én igen alaposan kihasználtam. Olyannyira, hogy 20 :00 órakor már nagyon égett az ujjam – játszani akartam. Szerencsétlenségre éppen egy nagyon komoly, klasszikus zenei elöadás volt a színpadon, zongora és hegedü elöadásában. Nos – ellenállhatatlan kényszert érezve, hogy besegítsek a zongoristának, odasettenkedtem a gitáromhoz, és teljes torzított hangerövel belevágtam az akkordokba – melyek sajnos nem passzoltak. Még most is behúzom a nyakam, ha erre a kínos jelenetre gondolok, de akkor már nekem semmi sem volt kínos. Hajnalban volt még egy fellépésem, a gyulai vasútállomás várótermében. Jónéhányan békésiek kigyalogoltunk az állomáshoz, várva az elsö csabai vonatra. Volt ott jónéhány idegen, fiatal csinos lány is. Én pedig magamat hirtelen Roger Moore-nak, az ellenállhatatlan szívtipró-hódító férfiúnak képzelve, nagy pózolással nekidöltem az ajtónak. Lengöajtó volt. Aminek következtében kirepültem a hóba, hidegbe. Az, hogy a hatalmas röhögéstöl az állomás épülete nem dölt össze, az gondolom csak az erös téglafalaknak volt köszönhetö.

Volt még a PALLADIUM elsö formációja idején egy hasonló eset, az is Gyulán történt.

Akkor is egy kultúrteremben léptünk föl. Az igazgatónö – szociális vér csordogálva az ereiben  – azt javasolta, hogy ne a színpadon játsszunk, hanem a színpad elött. (!) Amivel is az ö meglátása szerint közvetlen kapcsolatban lehetünk a közönséggel.

Hát – a kapcsolat nagyon is közvetlen lett.

Olyannyira, hogy a gitárom megrepedt. Mi is történt?

A teremben fülledt höség volt. Azáltal, hogy minden erösítö lenn volt, tehát az énekfölszerelés is, lényegesen hangosabban kellett játszanunk. A büfében is nagy tömeg nyelte a folyadékokat, de még elvétve sem szódavizet. A hangulat érezhetöen egyre idegesebb lett. A közönségé és a mienké is…

Aztán hirtelen káosz, üvöltés, kavarodás, néhány ürhajósjelölt a talajhoz közeli repülést gyakorolva zuhant a padlóra, majd megnyílt egy ösvény a tömegben: - annak végében egy óriási « Bud Spencer » állt, szétvetett lábakkal, szekrénynyi mellkasán összefont kézzel, « mint komor bikáé olyan a nézése » - egy nem éppen albinó, (mexikói desperadó – típus), torzonborz jelenség.

Úgy rémlett, mintha Dobozon már láttam volna…

Ahogy végigmérte a halálos csöndben álló és remegö tömeget, egyszercsak megakadt a szeme rajtam. Megindult felém. Én meg reszkettem, mint a nyárfalevél. Igen! Dobozról volt ismerös. Meg a híre is, hogy jó hangulatában egyszer kirámolta a dobozi kultúrház táncolnivágyóit.

Odaért hozzám, és a legszélesebb mexicói desperádói vigyorral felüvöltött: „Kulaaaaacs...!“ – Tehát jó a hangulata. Riadó!!! Átölelt, és mivel a gitár a nyakamban volt, a nyak és a test összecsavarozásánál megrepedt a gitárom korpusza.

Majd elengedett, és ugyanezzel a lendülettel hátrafelé suhintva arculcsapott három túl közel álló vendéget – erre kitört a tömegverekedés. Nem szaporítom a szót: a gitáromon kívül a dobszerelés is megsérült, Falusi Laci monoklit kapott, és mindannyian kisebb ütéseket szenvedtünk el. Muszáj volt védeni a felszerelést, így csak a túl közel felénk hátrálókat toltuk vissza minduntalan a hadakozó tömegbe.

Ez volt az elsö és utolsó „közvetlen“ fellépésünk. Éjjel, amikor pakoltuk össze a felszerelést, az igazgatónö megduplázta a gázsinkat, és büntudatosan, alig hallhatóan motyogva valamit, eltünt.

Valamikor 1975 február végén kitévedtem a Téglagyárba, ott játszott egy zenekar, Domsik Laci éppen kisegített náluk. Volt egy nagyon ügyes fiatal gitáros gyerek, sokkal jobban és technikásabban játszott mint én. Perfektül játszotta a Santana-számokat. Nosza, eröt ittam magamba, és Lacin keresztül megkértem, hogy adja ide a gitárját…majd én megmutatom…!

Mire erre sor került, én már alig álltam a lábomon, csak tántorogtam. Elkezdtem én is valami Santana-szerü sablont játszani, aminek se füle, se farka nem volt – hát bizony onnan...lentröl...a közönség felöl...füttyögés támadt... Laci odajött és udvariasan kivette a  kezemböl a gitárt.

Elegem volt. Megcsömörlöttem. Magamtól, mindentöl.

Volt még egy fellépésünk Békésen is, a KISZ-ben. Ekkorra már ott is ott függött mindenütt a „feketefényü“ lámpa, az átkozott DISCO jelképe – hej de gyülöltem a DISCO-t! (És még ma is gyülölöm, kiengesztelhetetlenül!!!)

Ekkor történt az, hogy a MELÓS végleg elvette tölünk a felszerelést, Andrékó mindent magához ragadott. Ekkor a zenekar elhatározta:  legyünk önállóak!

Legalább saját hangszere volt mindenkinek, (a gitáromat Apukám újra összeenyvezte), erösítöket meg veszünk a Hangszerboltból, éppen akkor jelentek meg a csodálatos angol csöves erösítök és hangfalak: a LANEY. Mai napig sem értem, hogyan jutott be Magyarországra ez az igazán kiváló erösítö – de egyszerre csak ott volt a békéscsabai hangszerboltban. Minden nap bejártam, a csodájukra jártam. A hangszerbolt fönökasszonya már idegesen pislogott, ha meglátott.

Cinás vett egy énekfölszerelést. Akinek még kellett, megvette a maga erösítöjét.

Csak énnekem  nem volt pénzem erösítöre.

Majd valaki megígérte, hogy kölcsön ad 10 ezer forintot, hogy befizethessek a LANEY-re, de aztán – visszalépett.

Ekkor, szinte pillanatok alatt határoztam el, hogy abbahagyom a zenélést – ami meg is történt 1975 áprilisában, miután legutolsó fellépésünk éppen Békésen volt, a KISZ-ben, ahol már függtek mindenütt a színes és fekete lámpák, a diszkó kellékei.

Azután szinte pillanatok alatt lezártam mindent, ami a zenéhez kötött,

nagy megrökönyödésére és felháborodására a zenekar többi tagjának, amikor közöltem velük elhatározásomat.

Megnyugodtam, végetért egy korszak, Kulacs elmúlt.

Próbálkoztam én még aztán valamikor májusban vagy 2 hétig disco-val is, a régi haverok csak szánakozva néztek rám…

Az elkövetkezendö idö 1981-ig aztán minden más volt, csak sem nem szép és sem nem jó.

Így hát ezzel most befejezem békési zenei életem elmesélését.