A Zene az életem, VIII. rész
Nyugodt évek következtek. Már el mertem menni a nagy zenekarok koncertjére vagy amatörbandák föllépéseire, anélkül, hogy kívántam volna a zenélést, nem hiányoltam a gitárt.
A Gibsont elkótyavetyéltem 1.400 DM-ért, mindegy, csak vigyék! (2013-ban ennek a modellnek az ára 2800 Euro!)
- Egy öszi napon felhív Werner a Thunder-böl, hogy Alex elment, vegyem át a szólógitárt. Mondtam neki, hogy befejeztem a zenélést. Mintha a telefont megbabonázták volna, szinte minden héten jön a M.I.R. – beli bandáktól hívás – a válaszom mindannyiszor: NEM.
- Húsvét. Odahaza, Békésen, bekövetkezik egy 1988 –ban elindult furcsa és bizarr történet betetözése – minden további kommentár nélkül.
Augusztusban katasztrófa történik: Édesapám meghal, nosza hazarohanni a temetésre. Idös Balázs Gábor festömüvész letette örökre az ecsetet. Ez valahogy tartósan depresszívvé tesz.
- Felbukkannak az elsö gondolatok egy könyv megírására, mely a gyerekkoromról fog majd szólni. Ebben nagyon nagy szerepet játszik a vágyódás haza, a régi Békés v a l ó b a n b é k é s világába, amikor még otthon, és gondok nélkül élhettem. (Volt–e a valóságban tényleg ilyen, vagy ez is csak a múlt megszépítése? Természetesen ez is csak egy illúzió volt.)
Mostani zenész életem elmesélésében szándékosan nem írtam az itteni negatív eseményekröl, katasztrófákról, melyek hozzátartoznak ugyan az élethez, de én sokáig naivul valahogy azt képzeltem, hogy ez csak itt történhetett meg velem, odahaza biztosan másképp lett volna. Aztán 1992-ig már szinte betegesen menekültemvissza a gyermekkorom emlékeibe a hétköznapi problémák elöl, idealizálva azokat a régi idöket. (Amúgyis nagyonhajlamos vagyok elmerengeni a múlton, kedvenc idöszakom a XIX. Század közepe, a romantikus festészettel, irodalommal, betyárokkal, csárdákkal, a pusztával, pákászokkal és vízimalmokkal. Sok ilyen témájú képet is festettem – festés közben benne éltem a képekben.)
Vágyódásaimmal összefüggöen, érdekes jelenség volt évröl évre az utolsó nap, ha visszafele indultunk Békésröl ide, Stuttgartba.
Az indulás elötti napon súlyos beteg lettem, lázas voltam, a hideg rázott, hasmenés, fejfájás, végtelen szomorúság gyötört – hát nem is csoda, hiszen - más három hét gondtalan nyaralás odahaza, és megint más a szürke hétköznap ott, ahol az ember él.
De – volt még egy másik érdekes jelenség is, ha megérkeztem Békésre. Szívtam magamba az otthoni levegöt, szemem nem bírt betelni a látvánnyal, ide-oda rohangáltam a Ligetböl a Fötérre ,a Piacra, a Köröspartra, mindent egyszerre akartam bekebelezni, behabzsolni. Anyukám nem gyözte fözni a pörköltet, a tyúkhúslevest csigával, a lecsót és a többi – idekint elérhetetlen fenséges ételeket. A házikolbászt, a cukrászsüteményeket, a sültkolbászt a piacon – mindent, de mindent egyszerre akartam kiélvezni. Ez így tartott három napig. Ekkor – megállapítottam – hogy tulajdonképpen mindent láttam, mindenböl ettem – indulhatnék is vissza Stuttgartba. De ekkor feltünik a folytatás a horizonton, ami maradásra késztet. Két hét múlva úgy érzem, itt tudnék örökre maradni.
A harmadik hét után…aztán...valahogy elfog egy hiányérzet. Hirtelen nagyon hiányzik Stuttgart, az itteni kis családom, a nagyváros atmoszférája – és a magam kis idekinti világa. Vissza hát, a hétköznapokba, de vissza! Haza Stuttgartba!
Másrészt meg föl kell tennem a kérdést: vajon, ha odahaza maradtam volna 1981-ben, vajon akkor meg lettem volna-e kímélve a hétköznapi élet gondjaitól, bajaitól? Biztosan, hogy nem! A világ minden pontján ugyanaz a gond vár mindenkire: küzdeni a megélhetésért, küzdeni betegségek, katasztrófák, rossz emberek és még sorolhatnám, mi minden ellen.
De miért is van ez így? MERT EZ AZ ÉLET !
Hát akkor én se panaszkodjak – és nem is teszem !
*
- Az elsö oldalak, az elsö történetek megírása. Címnek a “Lépések az idöben” – t adom, hiszen így lépegetek én is, körbe – körbe az idö spirálján – míg végre a Décserikert napsütötte Paradicsomában élem át újra gyermekkoromat.
Írtam, és írtam. Ekkor kezdtem el megfesteni az illusztrációkat is.
1994 – 1995 – 1996. Elkészült a kézirat, elkészült a könyvem nyers változata, az elsö példányokat már olvassák is Békésen.
1994 nyara. Tudja a csuda. Valahogy olyan borongós-melankólikus hangulatban vagyok odahaza, látogatóban - egyedül. Azon gondolkodok, hogy jó lenne átmenni Méhkerékre egy kicsit nosztalgiázni, de ehhez kellene a Falusi Laci, egykori dobosunk a PALLADIUM zenekarból, mert ö ott jobban kiismerte magát, a valamikori kultúrmegbízott régi barátja volt még a Föiskoláról, meg hát kettesben csak jobb emlékezni…
Keresem Csabán. Azt tudtam, hogy a csabai Ipari Iskolában tanít, de most nyári szünet van. A Fiume elött megszólít egy csabai ismerös, és beszélgetünk, említem neki Falusi Lacit.
Rámmered : “ Hát nem tudod ?! Mit? – kérdem tágranyílt szemekkel.
- Laci meghalt balesetben, ma délután lesz a temetése!“
Eláll még a lélegzetem is – mintha éreztem volna én ezt, ezért tört rám az emlékezés!
A temetésen a csomó zenészhaverok közül csak Putnoki Pista volt jelen és jómagam – elbúcsúztunk Lacitól, minden zenész nevében.
Ebben az idöben járt innen egy stuttgarti barátom, Kurt is Békésre. Anyukámnál szállt meg mindig, de Békéscsabán volt egy barátnöje. Neki úgy megtetszett 1991-ben Békés, hogy azóta szószerint „HONVÁGY“gyötörte – amit én öszintén szólva nem is nagyon értettem – és amikor csak tehette, eljárt – a szavaival élve – haza.Anyukámat „Anyukának“ szólította. Itt, Stuttgartban, elhagyta a családját is.
Aztán – ugyancsak 1994-ben - alighogy én otthonról visszérkeztem ide, hallottam, hogy Kurt a barátnöje békéscsabai lakásában kizuhant az erkélyröl és szörnyethalt!
Ugyanis, amikor hazajöttem, akkor vettem észre, hogy néhány dolog otthon maradt Anyukánál.Tudtam, hogy Kurt – mielött visszaindulna – úgyis elbúcsúzik Anyukától. Nosza, felhívtam a csabai lakás számát. Barátnöje jelentkezett, alig érthetö, halk síri hangon, és elkezdett zokogni. Akkor már égnekállt a hajam. Aztán elrebegte, hogy ismét az örökös témán szólalkoztak össze: Kurt azt akarta, hogy jöjjön ki vele Stuttgartba, de ö nem akart. Sem akkor, sem késöbb. Ezen úgy bedühödött, hogy mire észbekopott volna a lány, Kurt már ki is ugrott az erkélyre, és mivel esö esett, az erkény síkos volt – valószínüleg megcsúszott és egyensúlyát veszíthette el... Nem tudja senki konkrétan, ez csak az én elképzelésem.
Ezt a halálos szerencsétlenséget közölte egyébként a Békés Megyei Újság egyik akkori száma is.
Ezután – szeptember végén a hamvait itt temettük el Bad Cannstatt-ban, az Uff-Kirchhof temetöben.
Ha már a temetéseknél tartok, 1988-ban, egy nyári otthonlétem idejében, hosszú betegség után meghalt Szabó Pista. Jónás Jancsival éppen azon a héten készültünk Öt meglátogatni, de elkéstünk... ...a Rózsatemetöben elbúcsúztunk Töle.
- Egymagam vagyok odahaza, Békésen. Célzatos találkozások, többek között a Békési Újság szerkesztöségében, valamint a Békési Tükörrel, ugyanis mindkét ujság részleteket szándékozik közölni a könyvemböl.
Egy kedd délután összefutottam Csurka Petivel, aki a Toronyrádió egyik tulajdonosa és vezetöje, és elmesélte, hogy kedd estéken 2 órás programban klasszikus rockzenéröl és zenekarokról ismertet – volna-e kedvem feljönni, és elbeszélgetünk egy élö adás keretében ki az éterbe, a régi dolgokról, és segíthetek a számok kiválasztásánál.
Hát persze, hogy volt kedvem, hiszen addigra már teljesen józanul beláttam, hogy sokkal jobb így nekem, hiszen a zenéléssel az utolsó idökben – mielött abbahagytam volna - csak mérget nyeltem, teljesen megnyugodtam mára, tehát miért is ne. Különben is alkalmat láttam arra, hogy a könyvemröl is beszéljek és a festészetröl is…hátha valaki mégiscsak érdeklödne majd…
Izgalmas este volt, jöttek a Deep Purple, Uriah Heep, Led Zeppelin nóták, beszélgettünk az elmúlt idökröl – kopogtatnak.
Hát, Balogh Zoli áll az ajtóban, majd késöbb Jóska, a bátyja is megjött.
Na volt nagy üdvrivalgás és öröm, hiszen már régen nem láttam öket – nosza elkezdtük feleleveníteni a régi bulikat – szép este volt.
Azzal váltam el Petitöl, hogy a jövö héten kedden is feljövök.
Egy héttel késöbb, a Toronyrádió stúdiója : itt van Liszkai Pista, Balogh Jóska, Balogh Zoli, Csurka Peti vezeti az adást, és én is ott vagyok!
Ismét elöjönnek a régi emlékek, egyik jó szám követi a másikat, majd hirtelen fölveti Peti a következö kérdést :
- Kulacs ! El tudnál-e képzelni egy találkozót a régi zenésztársakkal ? EgyNOSZTALGIAKONCERTET ?!
Hirtelen eláll még a lélegzetem is, csak makogok. Minden belsö porcikám védekezik! Nem! Eszem ágában sincs többé zenélni, abbahagytam 1989-ben, elég volt, nem, nem akarok már zenélni!
Ezt próbálom udvariasan elmagyarázni és megmagyarázni, aztán belülröl meg már teljesen pánikban is vagyok, mert eszembejut minden átélt rossz emlékem, egyszerüen félek a zenéléstöl, félek a gitártól (addigra már minden bün eredendöjét a gitárban láttam). Még, hogy én mégegyszer gitárt vegyek a kezembe – isten örízz!
Aztán melegem lesz...nem is tudom...szívem elkezd tempósabban dobogni...de érdekes is volna...idehaza, egy nagy színpadon, a régi barátokkal, zenész – és sorstársakkal...majd megerösödik bennem egy elhatározás, amely tulajdonképpen csak légvárépítés, hiszen jövöig még sok minden történhet, aztán meg felszerelésem sincs, pénzem meg amúgy sincs rá...egye kutya – végülis beleegyeztem.
Fölkerestünk még néhány régi zenésztársat, Szásával is találkoztam, aztán azzal az érzéssel indultam ide vissza, hogy – na majd látjuk...
Öszre tulajdonképpen már nagyon evett a fene. Ha rágondoltam, hogy micsoda egy találkozó lehetne, nem csak a régi zenészbarátokkal, hanem a békési közönséggel is. Hiszen hányszor megesett addig is, ha otthon voltam, sok régi KISZ-belivolt rajongóm azzal szólított meg, hogy „Kulacs, mikor léptek már fel...?“ – aztán mit tudtam erre válaszolni? Hogy abbahagytam? Hogy az a régi Kulacs már nem létezik? Úgy éreztem, valahogy tartozom ezzel nekik is, ugyancsak a régi zenésztársaknak is – és magamnak is. (Ugyanakkor meg, ahogy most mindezeket írom, föltünt, hogy a festészetem, a képeim iránt, nagyon, de nagyon kevés kivétellel, soha senki sem érdeklödött – amióta csak hazajárok.)
Ekkor egy itteni magyar barátomtól, Littvay Pistától kikölcsönöztem egy 4.000 Márkás „SHEKTER“ Stratocaster modellü gitárt, és elkezdtem csak úgy, minden erösítés nélkül „szárazon“ gyakorolni.
Jónás Jancsival elkezdtünk nagyon intenzíven levelezni, telefonálni. Ö 1993-ban hagyta abba a hivatásos zenélést, ugyanabban a cipöben járt mint én: eladta a felszerelését. Ö is szerzett valahonnan egy gitárt, és jött ment a javaslat, milyen számokat játsszunk, kik legyenek a NAGYCSAPAT-ban.
Balogh Jóska is intenzíven segített, jött Szabados Jani, Háló Pista is igent mondott, Szása (Kovács Sanyi) is, Liszkai Pista már akkor, amikor otthon voltam igent mondott. A fiúk összeültek, és kezdett lassan egy müsor a régi számokból összeállni.
Otthon nosztalgiazenének nevezik, itt van egy találó angol kifejezés rá: OLDIE.
Jött nekem a lista, én folyamatosan írtam ki a számok akkordjait és lefolyását, postával küldtem vissza, aztán összeírta Jancsi, hogy egyes számhoz kit javasol, hogy közremüködjön.
Egyáltalán – Jancsi nagyon intenzíven nekiállt a szervezésnek, erös kezekben tartotta az egészet – én meg még mindig azt reméltem, hogy az egész csak egy tévedés.
De a fiúk odahaza már összejártak próbálni!
Gyült az anyag, és az én fejem meg idekint rettenetesen fött, ugyanis nagyon kellett volna egy saját gitár, de pénzem ilyesmire aztán végképp nem volt.
Persze, mert közben elhanyagoltam a festést, mindinkább vérszemet kaptam a gitározáshoz, naponta 2 – 3 órát gyakoroltam, és kb. 1997 tavaszáig sikerült magamat föltornázni arra a szintre, hogy itt is keressek (már megint!) egy zenekart, és akkor benne leszek én is a gyakorlásban, majd összehozunk egy hasonló programot, mint amit Jancsiék odahaza összeállítottak. De honnan veszek felszerelést?!
Két dolog történt, ami megkönnyítette (sajnos, nagyon sajnos) mindkét lehetöség megvalósítását.
Anyukám, egyedül maradva, úgy döntött, hogy eladja az ösi fészket, és Julika Húgomhoz költözik.
Így a ház áprilisban el lett adva, nekem is át lett utalva az örökölt részem.
Itt pedig olvastam egy hirdetést, hogy egy alakuló zenekar keres egy szólógitárost. Nosza fölhívtam öket, igen, menjek át egy próbára. A Shekter még mindig nálam volt, mert a pénz még a bankok között úton volt, így átmentem azzal a gitárral, ott pedig volt egy erösítö.
Barátságosan fogadtak, próbajáték után rögtön ott is tartottak. (Sikerült még két riválist a szokásos sablonos mákolásommal „kiütnöm“.)
Mint kisült, a dobosnak volt egy nagy vállalkozása, vett egy hatalmas kihangosító felszerelést P.A. (Power Amplifer) – t, 2 x 6000 Wattost. Sikerült egy fiatal francia egyetemistát keyboardosnak megszerezni, Georg (így hivták a dobost)vett neki elöször egy YAMAHA CX 1-es szintetizátort, (ez most nálam van), majd egy KORG TRINITY PRO keyboardot.
A fölállás : dobos Georg ; énekes egy Achim nevü srác (nem azonos a tánczenekarbeli Achim-mal), keyboardos a francia gyerek, basszusos Dietmar ; ritmusgitáros André, jómagam pedig szóló –és ritmusgitár.
Májusban megvettem a cuccot !
Hosszú keresgélés után sikerült egy olyan gitárt találnom, amelyik a pénzügyi lehetöségeimhez mérten minden igényt kielégített, és márkás is volt, egy USA FENDER STRATOCASTER Standard cherry gitárt (mai ára 1600 Euro.). Ehhez egy MARSHALL JCM 900-as csöves erösítöt, és egy 1968-as box-ot. Effektkészüléket is vettem, egy BOSS ME 8-as multieffekt készüléket, tehát INDULHAT ISMÉT A ZENE!
Július elején voltunk néhány napot odahaza, 2 hét Balaton után, hiszen augusztus elején úgyis jövök a próbákra.
Jancsi mondta, hogy a Petöfi úton, a Bank régi épületében próbálnak, nosza elmentünk oda. És ekkor jött a fenomén:
rövid üdvözlés, nyakambaakasztják Szabados Jani Fenderét, bekötnek a Marshalljába – és kezdjük az elsö számot játszani. Mintha ez teljesen magától értetödö lenne, mintha az addigi harmincennyihány évi különválás soha nem is történt volna meg – nem, zenélünk, könnyedén, hiba nélkül – így kell ennek lenni! Na persze itt van az érzés is: - barátok között vagy, szeretnek téged és te is szereted öket – igazi öröm ért!
Ezzel a boldog érzéssel jövünk ide vissza. Az itteni zenekarral van egy rövid fellépésünk, fölvesszük az ON THE ROX – nevet, ami annyit jelent, mint “…jégkockára” pl. whisky on the rock – az X-et mint gag-et alkalmazzuk.
Augusztus eleje, ismét Békésen vagyok. Hazafele, Hegyeshalomnál a határon nagy cirkusz volt, nem akarták beengedni – mindenfajta nemzetközi vámpapírok ellenére sem – a felszerelésemet.
“Új szelek fújnak ám uram” – volt a vámos válasza. Nahát, ha ez az új szél…?! (1997-et írtunk.) Mindenáron 3000 Márka biztosítékot akartak tölem még külön kicsikarni, “nehogy eladjam majd odahaza a cuccot”.
(1987-ben, abban a sötét kommunista korszakban ez így játszódott le: - én, remegö térdekkel – “ iiitt vvvan aa ggitárom…” - mire a vámos: “-na, akkor jó gitározást!” - Elnézést, nehogy valaki most azt higyje, hogy én visszasírom a ´80-as évek éráját – különben sem éltem át - de én örülök, ha nem kötekednek velem és nem görgetnek mesterséges akadályokat az utamba, ennek – vagy annak a nevében, hiszen éppen elég volt egy évvel korábban, (1986-ban), hogy nem engedtek be az országba.)
Ezután következtek az egésznapos próbák, esténként a közösen eltöltött vacsorák, lányok – asszonyok hoznak nekünk rendszeresen süteményeket – hej, miért is nem lehet örökre így élni…
1997. augusztus 16. Szombat.
A NAGY KONCERT. A koradélelötti kopácsolás, ahogy ácsolták össze a színpadot – “miértünk teszik!” – futott át rajtam.
A forró augusztusi délután, amikor már se holt, se eleven nem vagyok, az elöprogramok – még egy rövid interjú Csurka Petivel, a föszervezövel a Toronyrádióban - majd végre mi szerelhetünk föl a hatalmas hangfalak árnyékában.
Kik is voltak a zenészek? Jónás Jancsi, Szabados Jani, Háló Pista, Rigó Jancsi, Ilyés Imi, Czikkel Bandi, Balogh Zoli, Balogh Jóska, Molnár Zoli Hajdúszoboszlóról, Salamon Feri “Öcsi”, Szemenyei Jenö.
Énekesnök voltak: Pataki Eszter Budapeströl, Jónás Eda (Jancsi lánya), Balogh Betty (Jóska lánya) és Kis Mara.
Ha valakit kihagytam, nagyon elnézést kérek!
Az est ünnepi beszédét Dr. Tarkovács Márti, a város akkori címzetes föjegyzönöje tartotta.
Elkezdtünk játszani. Milyen csodálatos érzés volt, a régi barátokkal és zenésztársakkal együtt játszani, látni a mosolygó arcokat a közönségben – hát ez az, amit CSAK EGYSZER lehet megcsinálni az életben!
A koncert szünetében aztán történt valami.
Lenn álldogáltam a színpad mellett, egy nagyon kedves lány társaságában, amikor hirtelen hívnak a színpadra, engem és az összes zenészt.
Jónás Jancsi a mikrofonhoz lép, és bekonferálja, hogy « most pedig gratuláljunk közösen Balázs Gabinak az 50-ik születésnapjához ! » - ebben a pillanatban föltünik a lépcsön Csurka Peti és Pálfi Sanyi, egy hatalmas tortát cipelve, melyen egy nagy 50-es szám díszeleg, és csillagszórók sziporkái szállnak a sötétben !
Óh ! Micsoda egy érzés ! Nem lehet leírni! Én, aki a Kisfiam temetése óta nem sírtam, a könnyeimmel küzdök!
Aztán mindenki várakozóan néz rám : - igen, most mondanom kellene valamit...vagy zokogni...vagy mit tudom én...
Világéletemben csodáltam azokat, akik bármilyen helyzetben, ha mikrofont nyomnak az orruk alá, azonnal tudják, hogy mit mondjanak.
Na, én nem. Amúgyis félek a mikrofontól, nem bírom hallani a saját hangomat.
Ott állok hát, aztán amit mondtam, azt késöbb a videókazettán visszahallhattam, láthattam:
„... – háát...én most...úúgy megvagyok lepödve...de úúgy...át is megyek talán a gitáromhoz...“ (Mint amikor Hofi mondja azt, hogy „akinek nem inge....de akinek inge...)
Elöször is: ez olyan hihetetlenül hangzott, hogy – gondolom – sokaknak nyilvánvaló volt: ez ki volt csinálva, meg volt beszélve egymás között, aztán most játszom a meglepettet. – Másrészt meg marhaság volt a gitárom mögé menekülni.
Hát - semmiféle esküvésnek nincs helye, de én ESKÜSZÖM, hogy nem tudtam erröl a meglepetésröl!
Vége lett a koncertnek, „véget vetettek a zenének, hazamentek a legények.“
Én is visszatértem Stuttgartba, és a következö években az On The Rox-nál strapáltam az idegeimet.
Kifele a határon megint nagy cirkuszolás volt, holott elözö délután Békéscsabán a vámosoknál minden kiutazási papírt és engedélyt elöírásszerüen megcsináltak, „nadehát hadd egye a fene a nyugatra disszidáltat, majd adunk mi neki...!“ Így, idegeim utolsó foszlányaival otthagytam az akadékoskodó vámosokat és beültem a kocsiba - az ilyenkor használatos sváb speciális kifejezést mormolva, melyet nem fordítok le magyarra:
„leck mich am Arsch!“
Nem is tartóztattak föl.
Jónás Jancsi 1998-ban megalakította a TORONY BAND-et. Természetesen már azelött is, tehát a Nosztalgiakoncert után is össze-összejöttek zenélgetni, de 1998-ban hivatalosan is összeálltak. Tagjai voltak: Jancsi szólógitár+ének, Szabados Jani ritmusgitár+Ének, Balogh Jóska basszusgitár, Kovács Sanyi “Szása” ének, Háló Pista és Rigó Jancsi fölváltva doboltak, Rigó Tibi Mezöberényböl pedig a keyboardos lett.
- Nyári szabadságom alatt a Toronyband a Református Templom mögötti kis festöi ligetben játszott, itt is beszálltam próba nélkül, majd Varga Pista “Csaviga” – ugyancsak régi barátom a “harcos idökböl”, hentes, meghívott bennünket a házához, ahol nagyon sok fínomságot tálaltak föl nekünk, Helga a mai napig is emlegeti.
1999 – 2000 – 2001. Az On The Rox jegyében. A zenészek tudása olyannyira különbözö, hogy az általam diktált iramot és kiválasztott számokat alig tudjuk tisztességesen eljátszani, így a zenekarban nö a feszültség, az elégedetlenség, állandó a vitatkozás – kiszállok a bandából. Pedig, csak néhány cím: Eagles: Hotel California, Led Zeppelin: Stairway to Heaven,, Deep P.: Highway Star, Burn stb… - node, ha ezeket egy zenekar nem úgy játssza el, ahogy kell – akkor az egész csak nevetségesen hat, és a közönség hamar türelmetlen lesz.
Mindezek ellenére, kétszer voltunk elözenekara valamilyen ismert együttesnek: egyszer a hamburgi THE RATTLES – nek, és egyszer a SPENCER DAVIS GROUP – nak.
Egyszer pedig egy “texas-rockot” játszó, nagyon jó zenekarnak, akik akkoriban a LYNYRD SKYNYRD –del koncerteztek közösen.
És innen kezdve csak röviden:
2002-ben újra beszállok az On The Rox -hoz, és ezzel párhuzamosan egy oldie-bandában is játszom, REMEMBER a nevük.
2003-ban kiszállok mindkét bandából és megalakítom Helmut Zudrellel a „ROCKSTATION II“ –t, amely belsö viszályok miatt hamar föloszlik. Pedig végre jó zenészek voltak...
2004 decemberében beszállok egy Art Rock –ot játszó bandába, nevük PARK AVENUE.
Idönként kisegítés az On The Rox – nál, és Remember-nél.
2005, a “Lépések az idöben” c. könyvem ünnepélyes megjelentetése a Kultúrházban, Dr.Tarkovács Márti interjúvol.
Azon az augusztusi estén a megjelentetés után ismét felléptem a Toronyband-el.
Az aznapi sok izgalom valahogy ráment az amúgyis már 1977 óta tönkrement vegetatív idegrendszeremre – éjjel 2.00 – kor egy mentöautó vitt át a csabai Kórházba, nagyon gyors pulzussal és 200-as vérnyomással. Délután aztán, félig ájultan a sok gyógyszertöl - indulnunk kellett vissza az autóval Stuttgartba. (Nem is emlékszem az útra.)
2006 tavaszán aztán történt valami, de ez már a Kilencedik részhez tartozik.
